Akcionizmus: Az ~ olyan művészeti kifejezésmód, amely a tárgyiasult műalkotásformákkal szemben a cselekvésre, az időben zajló történésre, illetve a művész személyes közreműködésén alapuló akcióra helyezi a hangsúlyt. Előzményei a tízes évekig nyúlnak vissza (mindenekelőtt a dadaista manifesztációkat kell kiemelnünk), közelebbi előzményei pedig elsősorban az ötvenes évek » akciófestészetében és annak európai megfelelőjében, az » informelben érhetők tetten. Ezekben az egymással rokon irányzatokban került előtérbe az az elképzelés, hogy a festék felvitelét a vászonra döntően a kéz motorikus gesztusának kell irányítania, így a festés nemegyszer látványosságszámba menő akció lett (például Pollocknál és Mathieu-nél). Néhány osztrák művész (Hermann Nitsch, Otto Mühl, Günter Brus, Rudolf Schwarzkogler) a hatvanas években a » happening olyan helyi változatát dolgozta ki, melyben a tudattalan automatizmussal felvitt festéket más anyagok és tárgyak is helyettesíthetik, s mindez akár az emberi testtel is összekeveredhet. E materiálakciónak nevezett eljárással a Bécsi akcionizmus (Wiener Aktionismus) elnevezésű csoport tagjai fokozatosan háttérbe szorították a festészet problémakörét, és olyan kvázi-rituális cselekvések szervezésébe kezdtek, melyekben – a közönség bevonásával vagy anélkül – általában a kollektív tudat alatti tartalmak feltárása és a felgyülemlett ösztönök katartikus kiélése lett a központi mozzanat. Hermann Nitsch, a mozgalom vezéregyénisége a happeninget egy rituális-totális eseménysorozat, az "orgia-misztérium színház" irányába terelte el, és a keresztény mítoszokkal szemben inkább a dionüszoszi önkiélő mozzanatot helyezte akciói középpontjába. Míg a bécsi ~ általában mitikus alapkérdésekkel foglalkozott, a német Joseph Beuystól különféle aktuális politikai problémák feszegetése sem volt idegen. Nála az akcióművészet fogalomkörébe éppúgy belefér a politikai pártalapítás (emberek és állatok számára egyaránt), mint az előadás formájában történő nyilvános kreativitásfejlesztés, mi több, mindez "szobrászati" vonatkozást is nyer. Beuys a plasztika fogalmát kitágította a tér-formáról az idő-formára, biológiai és szociális dimenzióval ruházta fel, és elnevezte szociális plasztikának. A szociális plasztika fogalomkörébe már úgyszólván minden beleférhet, kezdve a tárgyak szimbolikus használatától az emberi cselekvésig: a szobor így válik tárgyból emberi akcióvá. Az ~ két jelentősebb válfajára tértünk ki, s már ezekből is sejthető, hogy lényegében minden élőben realizált munkát akciónak lehet nevezni – kezdve a klasszikus happeningtől, a jóval összetettebb nyilvános eseményeken keresztül egészen a közönség nélkül, magányosan végrehajtott gesztusig. A magyar művészek közül az ~ első, egyúttal legjelentősebb művelői Erdély Miklós, Szentjóby Tamás és Hajas Tibor, majd Szirtes János, Böröcz András, Révész László László.
