Vitéz lófő nagybaconi Nagy Vilmos (vezetékneve előfordul még Nagybaczoni Nagy, vagy Nagybaczoni-Nagy alakban is) (Parajd, 1884. május 30. – Piliscsaba, 1976. június 21.) magyar katonatiszt, vezérezredes, honvédelmi miniszter, hadtudós, aki „ember maradt az embertelenségben” (idézet Horthy Miklóstól).
Horthy Miklós kormányzó 1942. szeptember 21-én felkérte a honvédelmi miniszteri tárca vezetésére. Az előző napi, gödöllői találkozójukon már közölte vele, hogy az új honvédelmi minisztertől várja „a honvédség Bartha számlájára írandó megromlott szellemének és fegyelmének helyreállítását”. Nagy meggyőződéséhez híven mindent megtett, hogy a honvédséget távol tartsa a politikától. Azonban a Honvédelmi Minisztériumban Bartha többségben levő hívei, javarészt németbarát és szélsőjobboldali beállítottságú emberek[19] bizalmatlansággal és ellenszenvvel fogadták, különösen a zsidó munkaszolgálatosok helyzetének javításával kapcsolatos intézkedési tervei váltottak ki ellenérzést.
Törekedett az itthon maradt csapatok modernizálására és megőrzésére, hogy az 1918 végéhez hasonlatos összeomlás még egyszer ne következhessen be. Még minisztersége előtt küldték a keleti frontra azt a 2. magyar hadsereget, amely azután Voronyezsnél tragikus módon megsemmisült. Onnan visszatérve már sejtette, hogy nincs esély a győzelemre, bár azt ő sem tudhatta, hogy télen hol indul majd a pusztító erejű szovjet offenzíva. Miniszterként már nem volt sok mozgástere: a magyar hadsereg a németek kötelékében, azoknak alárendelve harcolt a Don-kanyarnál, és bár sürgette az utánpótlást és a körülmények javítását, kéréseit a németek nem vették figyelembe. A harcban álló csapatokat ugyan nem volt módja hazahozni, de lehetőségeihez képest minden eszközzel segítette a honvédeket, a fegyveres katonákat és hozzátartozóikat, valamint a munkaszolgálatosokat, az úgynevezett „muszosokat” is.
Intézkedéseket hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, a velük való bánásmód javítására. Eltörölte azokat a rendelkezéseket, amelyek a harctéri szolgálatból leváltásban, vagy az ellátmány juttatásában hátrányosan megkülönböztették őket, és fellépett az ütlegelésükkel szemben. Vagy például, amikor miniszterként a Kijev környéki szemléje során tapasztalta az ott szolgáló munkaszolgálatos katonák ruházatának hiányosságait, elrendelte, hogy az elesettek „végleg kihordott” téli egyenruháit osszák ki közöttük. Intézkedéseinek hatására maguk a munkaszolgálatot ellátók is elismeréssel szóltak a szolgálati körülményeikben beállt pozitív változásokról.[14] Az Országházban kijelentette, hogyː „a honvédelemben nem ismer fajokat, felekezeteket, csak jó és rossz katonákat.”
Ezek az intézkedések és kijelentések azonban a minisztérium tisztikarában és a politikusok egy részében ellenszenvet váltottak ki. Politikai megítélése egyre romlott, hiszen akadályozta a hadseregen belüli antiszemitizmus és a muszosokkal való embertelen bánásmód érvényesülését. Élesen tiltakozott az ellen, hogy a németek kérésére 10 000 magyar zsidó munkaszolgálatost a szerbiai Bor rézbányáiba küldjenek. 1943 februárjában határozottan ellenezte, hogy eleget téve a németek követelésének, magyar csapatokat küldjenek a Balkánra.
Nagy Vilmos honvédelmi miniszter
Nagy Vilmos a háttérből továbbra is támogatta a különbékéért munkálkodókat. A szélsőjobboldal azonban nem elégedett meg az eltávolításával. A nyilas hatalomátvételt követően, 1944. november 16-án Szálasi Ferenc parancsára csendőrök jelentek meg klotildligeti lakásán, és letartóztatták. Defetizmus és hazaárulás vádjával illették és a legsúlyosabb hadbírósági ítéletet akarták kimondatni rá.[17] Két napot a svábhegyi Lomnic szállodában lévő nyilas fogházban töltött, majd korábban letartóztatott bátyjával, Bélával és más foglyokkal együtt a sopronkőhidai állami fegyintézetbe szállították. Onnan az oroszok közeledtének hírére, Barcsay Árpád csendőr alezredes vezényletével, keserves körülmények között először a bajorországi Passauba, majd onnan Pfarrkirchenbe került. Innen gyalogmenetben Gschaidre terelték. A Honvédelmi Minisztérium azonban közbelépett, és az időközben Simbachba került foglyokat teherautókon Tannba, a minisztérium állomáshelyére vitték. Ismét szabad emberek lettek. Tannból 1945. április 28-án, vasárnap bátyjával együtt Zimmernbe (ma Tann része) mentek, ahol egy bajor gazda tanyáján kaptak szállást. Itt érték őket az amerikai csapatok 1945. május 1-jén.
Magyarországra 1946-ban tudott csak visszatérni. A koalíciós időkben rövid ideig a tábornoki nyugdíjbizottság tagja volt. A fordulat éve (1948) után sok más társához hasonlóan őt is méltatlan támadások érték, lakását elvették, és kényszerlakhelyre költöztették. 1951-ben az addig folyósított 1351 forintos nyugdíját megvonták. Olyannyira kiesett a kommunista rezsim által még viszonylag megtűrtek csoportjából is, hogy esetleges munkavállalását is megnehezítették, a Magyar Néphadseregben katonatisztként szolgáló fiát pedig évekre börtönbe vetették
A sok viszontagság és meghurcoltatás után, még életében jelentős nemzetközi elismerést kapott, hiszen a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1965. december 14-én a „Világ Igaza” címmel tüntette ki.
