Csontváry Kosztka Tivadar a táltos Napút-festő |
|
2023.06.22. | Kulturális hírek |
Továbbítás e-mailben | Nyomtatás |
Csontváry, a nemzetépítő.
Ősmagyar gyökérzetből táplálkozva a táltosok titkos tudásával festette meg újszerűen, rendhagyóan, de nem formákat bontóan, nem szétzilálva a teremtett világ örökségét.
|
Csontváry festményei önmagukban, pusztán képzőművészeti értékük okán is maradandó élményt nyújtanak. Hatalmas, akár harminc négyzetméteres vásznakra festett szédítő távlatai, élénk színei beleégnek a szépet értékelni képes szemlélő emlékeibe. Nem kétséges, vitán felül áll, hogy világviszonylatban is a legnagyobbak egyike volt, nem stíluskövető, hanem anyaghasználatával, saját maga által kikevert, teljes egészében ma sem ismert összetételű festékeivel is különleges stílusteremtő.
Ám Csontváry személyisége, életműve, öröksége nem csupán az egyetemes értékű magyar művészettörténet monolitja. Sokkal több annál. Életútja, sorsa, sőt festményeinek sorsa is szimbólum. Örökösei kis híján kocsiponyvának adták el azokat, és ha egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon nem keres épp akkor és épp ott műtermet, ahol a Csontváry-képek összetekerve hevertek, akkor a nagy festő hagyatéka talán örökre az enyészeté lett volna. Szerencsés véletlen? Aligha. A véletlen valójában, ahogy mondani szokták: Isten inkognitóban.
Csontváry művei ugyanis nem könnyed kézzel vászonra vitt l’art pour l’art csendéletek, nem flaszteren termett elvágyódás szülte plen-air piknikek.
Az utánozhatatlan, egyedi Csontváry-univerzum zsilip az égi és a földi világ között. Csontváry az Istentől kapott küldetés felelősségének terhét kínnal, szenvedéllyel hordozó, látó ember volt prófétai hevülettel, átszellemült küldetéstudattal. Médium, akinek éppen ott, a felvidéki Iglón és éppen akkor, 1880. október 13-án kellett küldetést kapnia; önéletírásából tudjuk, hogy a „lángoló Kárpátok” alján bandukoló ökrösszekérről készített rajzán tűnődve egyszer csak egy hang azt mondta neki: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél.”
E kifejezést ő használta először. A napúton járt, nem csatlakozva semmilyen divatos képzőművészeti irányzathoz, iskolához, izmushoz. Mágnesként vonzotta a fény, meg akarta érteni, meg akarta festeni annak minden árnyalatát és azok teljességét. Korábban soha senki által vászonra nem vitt színeket elevenített meg, megértve, hogy ezek érzéseket keltenek fel, mintegy stimulálják a szellemet és a lelket, ilyképp formálják, építik és, ne féljünk a szótól, javítják az embert – végső soron ez az alapja a színterápiának. Fény és árnyék, világos és sötét egymásba áttűnő árnyalatait, elmosódó határait egyedülálló valósághűséggel megmutató, mégis álomlátó festészete egyetlen nagy kitörés az éjfeketeségből, a kortárs létvakságból.
Önéletírása esszenciája mindennek. Ez nem annyira személyes visszaemlékezés, inkább tanúságtétel és a felszínessé vált, Istentől elszakadt, létrontó nyugati civilizációt vádoló kiáltvány. A mából visszatekintve különösen dermesztő az a váteszi éleslátás, amellyel vádolja az Isten tagadására, a tekintély lerombolására, a történelem meghamisítására, a „fajbeli erény” elpusztítására szövetkezett titkos társaságokat. (E kifejezésnek semmi köze a későbbi hamisan biologizáló nemzetiszocialista fajelmélethez, Csontvárynál, miként a korban általában, nemzetkaraktert, nemzeti sajátosságok együttesét jelenti.) Ugyancsak elgondolkodtató mai európai viszonyaink ismeretében az a megállapítása, miszerint a Római Birodalomból istentelen káosz áradt szét, s a nagy hun király, Attila küldetése volt a közerkölcs helyreállítása.
Csontváry: Magányos cédrus a magyarság allegorikus ábrázolása
Csontváry prófétai hevülete, átszellemült küldetéstudata gyakran került a minden megsüvegelendő nagyszerűsége mellett drámai felhígulást, társadalmi meghasonlást és új feszültségeket is hozó dualizmus korában máig megingathatatlannak tűnő pozíciókat foglaló és azokat kisajátító harsány pesti liberális kávéházi körök cinikus gúnyolódásainak célkeresztjébe. Egyesek azért röhögték, mert egyáltalán nem értették, mások azért igyekeztek nagyon is komoly elszánással nevetségessé tenni, mert pontosan tudták, hogy Csontváry időtlen világa, a festő által hivatkozott, 1500 év történelmet maga mögött tudó Hunnia mellett eltörpülnek, és azt is tudták, hogy ebből a világból átfogó létszemlélet, a valóság teljességének mélységeit és magasságait lényegbe hatolóan értő keresztény és magyar létprogram bontakozik ki, tudván tudva, hogy az életet nem lehet elméletekre építeni, hanem az szikár valóság, amely felelősségvállalásra kötelez. Akkor is, ha egyedül vagyunk. Nem véletlenül visszatérő motívum Csontvárynál a cédrus, ez a szívós, hosszú ideig fejlődő, több ezer évig élő, a korok viharainak túlélését jelképező fa.
Támadói fanyalogtak, mondván, perspektívái torzak, emberalakjai gyakran elnagyoltak, a naiv festőket idézik, műveiből hiányzik a tudatosság.
Kétségtelen, hogy látószögei időnként szokatlanok, kilógnak a biztonságosan akadémikus keretek közül, emberábrázolásai esetenként sietősek, de ennek oka nem a tanulható mesterségbeli tudás hiánya volt; nagyon is sokat és elszántan képezte magát festővé, a küldetést elfogadva alázattal húsz évet áldozott a szakmai fogások elsajátítására. Korai tanulmányportréi bizonyítják, hogy tökéletesen, sőt fölényesen birtokában volt a tudásnak. Nem rögtönzött, tudatosan festett, hirdetve, hogy pontosan ismeri az utat, amelyen járnia kell, és ismeri a világteremtő energiát.
De Csontváryt nem a részletek érdekelték, nála azok csak az egész megkomponálásának néha bosszantóan szükséges elemei, ámbár egyes műveiben nagyon is fontosak a részletek. Hajlamos volt utalásokat, szimbólumokat elrejteni képein, elég csak a Szépművészeti Múzeum tárlatán amúgy nem szereplő Öreg halászra gondolni, amelyben egyszerre jelenik meg világunk kettőssége, a tapasztalatokban gazdag, kemény munkával leélt, de nyugodt, békés élet és a fenyegető, sötét fellegekkel dúló, ördögi vihar. Összességében mégis elmondható, hogy Csontváry megszállottan a teljességet kereste és festette meg időben és térben egyaránt, annak szédítő távlataival, vibráló, már-már valószerűtlen színeivel.
„Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük” – vallotta. Stílusában ezért lényegülhetnek egybe szervesen a középkori ikonfestészetet idéző jegyek a szecesszió játékos kecsességével, vásznakra vitt témáiban ezért alkot rendszert az antikvitás világa a panteisztikus megközelítésektől sem mentes, mély hitű krisztusi tanítással, a dél-itáliai lélek a bibliai tájjal és a magyar föld ezernyi kötelékkel örökre a szülőföldhöz kötő géniuszával. Csontváry korokat, tereket szintetizáló egyetemes alkotó volt, de karakteresen magyarul volt egyetemes.
Voltak, akik bogarasnak, hóbortosnak, sőt egyszerűen bolondnak, pszichopatának, skizofrénnek tartották. Pedig nem volt az, hanem elhivatott, elragadtatott ember, kegyelmekkel gazdagított kereszthordozó, akit nem lehet hétköznapi mércével mérni.
Ősmagyar gyökérzetből táplálkozva – ha nem lenne elkoptatva, mondhatnánk, hogy a táltosok titkos tudásával – festette meg újszerűen, rendhagyóan, de nem formákat bontóan, nem szétzilálva a teremtett világ örökségét. Csak magyar lélekkel rezonálva érthető igazán ez a világtörténelmi léptékben is páratlan, ugyanakkor semmilyen iskolához, irányzathoz nem tartozó, aszketikus, társtalan zseni, akinek meghirdetetten nemzetmentő-nemzetépítő-nemzetszolgáló munkásságából ma is program bontakozik ki: a gyökerekből táplálkozó keresztény magyar megújhodás programja, az önmagunk, múltunk, jövőnk iránti levethetetlen felelősség létparancsa.
Csontváry: Baalbek a naptemplommal és az Attila-kővel
|
|
|
