IV. Béla (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország királya 1235-től haláláig. II. András magyar király és első felesége, Merániai Gertrúd második gyermeke. Hagyományosan a legnagyobb magyar uralkodók közé soroljuk. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, innen a "második honalapító" jelző. Őt tartják Budavár alapítójának is.
Turul nemzetség - IV. Béla király
Apját, Turul-házi II. András magyar királyt követte a trónon annak halálakor. 1235. október 14-én Székesfehérváron koronázták Magyarország törvényes királyává (Bélát az urak nyomására apja már 1214-ben megkoronáztatta). Elődeitől és utódaitól eltérően nem az I. István magyar király által alapított Nagyboldogasszony-bazilikában kenték fel, hanem az őáltala átépíttetett Szent Péter és Pál-templomban, melyet Géza nagyfejedelem alapított 972-ben. Béla és apja, András viszonyát már korán burkolt, majd nyílt viszálykodás jellemezte. Uralkodásának első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván apja politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla magyar király dicsőséges korának visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni.
1237-es privilégiumával megerősítette III. István magyar király kiváltságlevelét, az úgynevezett fehérvári jogot, mely a kialakuló városok jogalapjának számított Magyarországon.
A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, ezenfelül a király a kereszténység terjedését látta a kunok befogadásában, ők ugyanis pogányok voltak.
