Valamikor réges-régen élt Bakony erdejében egy hatalmas sárkány, akinek huszonnégy feje volt. Mind a huszonnégy fejéből lángcsóvák csaptak ki, ha nem kapta meg napi táplálékát: huszonnégy gyönyörű lányt.
Egy napon aztán a környék legerősebb legényének, Balatonnak a mátkájára került sor:
Nem, a mátkámat nem adom a szörnyetegnek, megvédem tőle az életem árán is!
Eltelt egy nap, eltelt kettő, három, a lány csak nem érkezett, és ezért az egész vidék zengett a sárkány üvöltésétől, beleremegtek a Bakony összes fái is.
A tizenharmadik napon aztán a förtelmes állat tüzet okádva kitört barlangjából, és a földet kaparta.
Szempillantás alatt hatalmas meder keletkezett, melyből forrás tört fel. Másnapra a hegyek aljában kis tavacska kéklett. A megdühödött sárkány követelte Balaton mátkáját. A legény elbúcsúzott mátkájától, mind két kezébe szablyát fogott, csónakba ült és átevezett a sárkányhoz:
Ha közelembe jössz, az életeddel fizetsz, Balaton!
De a vitéz nem fordult vissza, és hamarosan ádáz küzdelem kezdődött.
Hulltak a sárkányfejek, nagyot csobbant tőlük a víz, de a maradék fejek lángnyelvei mindig jobban égették az ifjú testét.
Az utolsó levágott fejjel együtt Balaton is holtan zuhant a habokba.
Az emberek egyik szeme nevetett, mert megszabadultak a zsarnoktól, a másik szemük sírt, mert elvesztették a hőst, és az ő tiszteletére elnevezték a tavat Balatonnak.
A leány mátkája elvesztése miatt kedvese után ugrott.
Most is a tó mélyén fekszenek csendesen, örök nyugalomban.
