Születésnapi újság Ajándék újságok 12 14 oldalas szülinapi újság gólyahír
Csodaszarvas régiség- Könyv Portál
Csodaszarvas Kulturális és Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Belépés | Regisztráció
Keresés az Antikrégiség.hu Piactéren Részletes keresés >>>
Kövesse az Antikrégiség.hu Portált Facebookon!!


Régiség kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik bútor Antik bútor (5462)
RSS feliratkozás: Bélyeg Bélyeg (3022)
RSS feliratkozás: Egyéb régiség Egyéb régiség (3504)
RSS feliratkozás: Ékszer Ékszer (454)
RSS feliratkozás: Ezüst, fémtárgy Ezüst, fémtárgy (891)
RSS feliratkozás: Festmény Festmény (3292)
RSS feliratkozás: Grafika, rézkarc Grafika, rézkarc (577)
RSS feliratkozás: Hangszer Hangszer (634)
RSS feliratkozás: Képeslap Képeslap (1340)
RSS feliratkozás: Lámpa, csillár Lámpa, csillár (1084)
RSS feliratkozás: Militária, fegyver Militária, fegyver (810)
RSS feliratkozás: Műszaki tárgyak Műszaki tárgyak (1795)
RSS feliratkozás: Néprajzi tárgy Néprajzi tárgy (427)
RSS feliratkozás: Óra Óra (840)
RSS feliratkozás: Papírrégiség Papírrégiség (1271)
RSS feliratkozás: Pénz, érme Pénz, érme (1719)
RSS feliratkozás: Porcelán, kerámia Porcelán, kerámia (4370)
RSS feliratkozás: Szobor Szobor (541)
RSS feliratkozás: Textil, szőnyeg Textil, szőnyeg (1062)
RSS feliratkozás: Üveg, kristály Üveg, kristály (1054)
RSS feliratkozás: Vallási tárgyak Vallási tárgyak (251)


Könyv kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik könyv Antik könyv (1878)
RSS feliratkozás: Életmód, egészség Életmód, egészség (278)
RSS feliratkozás: Gasztronómia Gasztronómia (159)
RSS feliratkozás: Gazdaság, üzlet Gazdaság, üzlet (57)
RSS feliratkozás: Gyerekkönyv Gyerekkönyv (426)
RSS feliratkozás: Idegen nyelvű Idegen nyelvű (386)
RSS feliratkozás: Irodalom, regény Irodalom, regény (1821)
RSS feliratkozás: Lemez, CD, DVD Lemez, CD, DVD (931)
RSS feliratkozás: Műszaki könyv Műszaki könyv (363)
RSS feliratkozás: Művészeti könyv Művészeti könyv (918)
RSS feliratkozás: Nyelvkönyv, szótár Nyelvkönyv, szótár (154)
RSS feliratkozás: Régi diafilm Régi diafilm (227)
RSS feliratkozás: Régi újság, folyóirat Régi újság, folyóirat (1636)
RSS feliratkozás: Sport Sport (173)
RSS feliratkozás: Tankönyv Tankönyv (517)
RSS feliratkozás: Történelem Történelem (588)
RSS feliratkozás: Tudományos könyv Tudományos könyv (564)
RSS feliratkozás: Útikönyv, földrajz Útikönyv, földrajz (248)
RSS feliratkozás: Vallási könyv Vallási könyv (614)


Galéria: online tárlatok
RSS feliratkozás: Festmény kiállítás Festmény kiállítás
RSS feliratkozás: Fotográfia kiállítás Fotográfia kiállítás
RSS feliratkozás: Iparművészet Iparművészet
RSS feliratkozás: Kerámia kiállítás Kerámia kiállítás
RSS feliratkozás: Szobor kiállítás Szobor kiállítás
RSS feliratkozás: Textil kiállítás Textil kiállítás
RSS feliratkozás: Történelmi kiállítás Történelmi kiállítás
Segítség:
Hogyan adjak el?
Hogyan vásároljak?
Kövessen minket!
Kövesse az Antikrégiség.hu TV adásait a YOUTUBE-on!
Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Twitteren!! Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Twitteren!!
Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Facebookon!! Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Facebookon!!
Hirdetések
Csodaszarvas ebolt

Antikrégiség.hu Mesetár - A béka

Vissza az összes meséhez
 
Megosztás
Oldal felvétele a könyvjelzők közé Tovább küldés emailben Nyomtatás

A béka

Gyűjtötte: Benedek Elek


Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

- Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.

- Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.

- Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.

- No, ha ideadja, meg is veszem - mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

- Hát fiam, vevél-e valamit?

- Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

- Ó, te kolontos, te! - renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

- Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! - mondá a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

- Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

- Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát, ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.

- Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka.

- No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

- Amink van, itt van - mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

- Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

- Mi jóba jársz, fiam?

- Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

- No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

- Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

- No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol. Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fehérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

- Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

- Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - monda a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

- No, te legény, jó tétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: "ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt" - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

- Segíts rajtam, s megszolgálom!

- Nem várok én tőled semmit - mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

- Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

- Jól van - mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

- Na - búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

- Elébb, elébb, édes lovam!

Hát, ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

- No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

- Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb' a minutában ott leszünk.

- Jól van, jól - mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

- Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

- Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No, de most a galambok nevettek.

- Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

- Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.

- No; ez csakugyan Tündérország - mondá a legény.

- Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.

- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét, s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

- No, ide eljövék - mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

- Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - zökk, nyekk - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:

- Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendőképpen:

- Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

- Hallottam hírét a fehér királynak - mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:

- No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.

Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

- Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

- Ó, édes varasbékám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

- Én szívesen, fiam - mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb' a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:

- De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

- Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

- Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondá a legény.

- Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

- Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodol.

- Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.

- No, bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

- No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

- Veled megyek, veled - mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

- Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

- No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

- No, ez meghala! - mondá Tündér Ilona.

- Ez bizony meg - mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

- Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

- Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.

- Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.

- Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.

- No, ha ideadja, meg is veszem - mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

- Hát fiam, vevél-e valamit?

- Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

- Ó, te kolontos, te! - renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

- Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! - mondá a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

- Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

- Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát, ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.

- Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka.

- No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

- Amink van, itt van - mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

- Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

- Mi jóba jársz, fiam?

- Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

- No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

- Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

- No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol. Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fehérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

- Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

- Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - monda a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

- No, te legény, jó tétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: "ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt" - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

- Segíts rajtam, s megszolgálom!

- Nem várok én tőled semmit - mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

- Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

- Jól van - mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

- Na - búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

- Elébb, elébb, édes lovam!

Hát, ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

- No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

- Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb' a minutában ott leszünk.

- Jól van, jól - mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

- Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

- Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No, de most a galambok nevettek.

- Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

- Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.

- No; ez csakugyan Tündérország - mondá a legény.

- Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.

- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét, s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

- No, ide eljövék - mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

- Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - zökk, nyekk - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:

- Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendőképpen:

- Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

- Hallottam hírét a fehér királynak - mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:

- No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.

Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

- Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

- Ó, édes varasbékám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

- Én szívesen, fiam - mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb' a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:

- De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

- Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

- Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondá a legény.

- Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

- Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodol.

- Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.

- No, bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

- No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

- Veled megyek, veled - mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

- Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

- No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

- No, ez meghala! - mondá Tündér Ilona.

- Ez bizony meg - mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

- Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

- Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.

- Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.

- Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.

- No, ha ideadja, meg is veszem - mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

- Hát fiam, vevél-e valamit?

- Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

- Ó, te kolontos, te! - renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

- Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! - mondá a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

- Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

- Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát, ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.

- Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka.

- No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

- Amink van, itt van - mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

- Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

- Mi jóba jársz, fiam?

- Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

- No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

- Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

- No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol. Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fehérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

- Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

- Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - monda a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

- No, te legény, jó tétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: "ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt" - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

- Segíts rajtam, s megszolgálom!

- Nem várok én tőled semmit - mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

- Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

- Jól van - mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

- Na - búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

- Elébb, elébb, édes lovam!

Hát, ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

- No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

- Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb' a minutában ott leszünk.

- Jól van, jól - mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

- Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

- Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No, de most a galambok nevettek.

- Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

- Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.

- No; ez csakugyan Tündérország - mondá a legény.

- Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.

- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét, s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

- No, ide eljövék - mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

- Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - zökk, nyekk - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:

- Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendőképpen:

- Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

- Hallottam hírét a fehér királynak - mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:

- No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.

Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

- Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

- Ó, édes varasbékám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

- Én szívesen, fiam - mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb' a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:

- De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

- Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

- Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondá a legény.

- Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

- Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodol.

- Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.

- No, bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

- No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

- Veled megyek, veled - mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

- Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

- No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

- No, ez meghala! - mondá Tündér Ilona.

- Ez bizony meg - mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

- Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

- Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.

- Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.

- Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.

- No, ha ideadja, meg is veszem - mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

- Hát fiam, vevél-e valamit?

- Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

- Ó, te kolontos, te! - renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

- Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! - mondá a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

- Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

- Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát, ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.

- Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka.

- No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

- Amink van, itt van - mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

- Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

- Mi jóba jársz, fiam?

- Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

- No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

- Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

- No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol. Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fehérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

- Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

- Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - monda a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

- No, te legény, jó tétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: "ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt" - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

- Segíts rajtam, s megszolgálom!

- Nem várok én tőled semmit - mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

- Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

- Jól van - mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

- Na - búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

- Elébb, elébb, édes lovam!

Hát, ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

- No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

- Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb' a minutában ott leszünk.

- Jól van, jól - mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

- Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

- Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No, de most a galambok nevettek.

- Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

- Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.

- No; ez csakugyan Tündérország - mondá a legény.

- Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.

- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét, s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

- No, ide eljövék - mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

- Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - zökk, nyekk - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:

- Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendőképpen:

- Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

- Hallottam hírét a fehér királynak - mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:

- No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.

Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

- Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

- Ó, édes varasbékám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

- Én szívesen, fiam - mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb' a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:

- De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

- Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

- Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondá a legény.

- Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

- Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodol.

- Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.

- No, bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

- No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

- Veled megyek, veled - mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

- Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

- No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

- No, ez meghala! - mondá Tündér Ilona.

- Ez bizony meg - mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

- Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Legfrissebb mozgóképes hírünk:
Legfrissebb fórum témáink:
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Porcelán monogram
Porcelán monogram
Öngyujtò
Mennyit érhet?
Segitség kérés!
Festő nevének megfejtése
Mit tudtok erről mondani?
Mit tudtok erről mondani?
segítség kérés festő szignójának a megfejtésében
 
RSS feliratkozás: Hírek ÖSSZES HÍRRSS feliratkozás: Árverési hírek ÁRVERÉSI HÍREKRSS feliratkozás: Kulturális hírek KULTURÁLIS HÍREKRSS feliratkozás: Történelmi hírek TÖRTÉNELMI HÍREKRSS feliratkozás: Mozgóképes hírek VIDEÓKRSS feliratkozás: Antikrégiség.hu Mesetár MESETÁRRSS feliratkozás: Naptár időpontok NAPTÁR
Legfrisebb hírek:
További hírek >>
Legfrissebb fórum témáink:
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Porcelán monogram
Porcelán monogram
Öngyujtò
Mennyit érhet?
Segitség kérés!
Festő nevének megfejtése
Mit tudtok erről mondani?
Mit tudtok erről mondani?
segítség kérés festő szignójának a megfejtésében
Antikregiseg.hu műkincsportál: Régiségbolt és Antikvárium egy helyen
Csodaszarvas műkereskedelmi portál

Honlapunkról
Hogyan adhatok el?
Hogyan vásárolhatok?
Ingyenes hirdetésfeladás!

Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Írjon nekünk!
Hírlevelet kérek

Művész adatbázis
Művészeti fogalomtár
Antikrégiség.hu Mesetár
Antikrégiség.hu Akadémia

Videók
Árverési hírek
Kulturális hírek
Történelmi hírek

KÖVESSEN MINKET: Facebook KÖVESSEN MINKET: Twitter KÖVESSEN MINKET: Youtube KÖVESSEN MINKET: Google+ KÖVESSEN MINKET: Pinterest
© 2017 Antikrégiség.hu | Hírlevél | Elérhetőség | Üzletszabályzat | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Antikrégiség.hu adatvédelmi elvei