Szatmár vármegyének a legkisebb falvai közül való Majtény, hanem azért Szatmár vármegye sok híres községe közt egy sincs ennél híresebb. Nem a boráról, nem a búzájáról, nem is a lakóiról, akik szegény emberek. Onnan van a híre-neve ennek a kis falunak, hogy itt temették el jó kétszáz esztendővel ezelőtt azt a magyar szabadságot, akit őnagysága Rákóczi Ferenc fejedelmünk eresztett szárnyra a Beszkidek bércei közül az 1702. esztendő tavaszán.
A szabadság madara kilenc esztendeig repdesett Magyarország fölött, hanem aztán hullani kezdett a szárnya. Rákóczi fejedelem katonáit, a nyalka kurucokat elhagyta a szerencse. A császár emberei, a labancok, akiknek olyan sokszor megszabdosták az irháját a mieink, idegen segítséget kaptak, s elnyomták a szegény kurucokat. Rákóczi Ferenc urunk is jónak látta külső segítőtárs után nézni. Kiment Lengyelországba szövetségest keresni. A lengyel is éppen olyan vitéz nemzet volt, mint a magyar, meg éppen olyan szerencsétlen is. Sok nagy bajában megsegítette a magyar, most rajta volt a sor, hogy megszolgálja a segítséget.
Hiszen nem ment még le a kurucok csillaga, ha sápadozott is. Tizenkétezer jó katonája volt még a fejedelemnek, azokat Károlyi Sándorra bízta: várják meg, míg ő visszatér a lengyel segedelemmel, majd elbánnak a némettel.
A császári hadak fővezérét Pálffy Jánosnak hívták. Ez is tudott a karddal bánni, de az ügyes, ravasz szóbeszédnek tán még nagyobb embere volt. Míg Rákóczi odajárt, egyre-másra küldözgette a leveleket a kuruc vezérnek, Károlyi Sándornak.
Te is jó katona, én is jó katona: ne rongáljuk tovább egymást, Károlyi Sándor. Csak ez a szegény Magyarország adja meg ennek az árát. Elárad rajta a nyomorúság, szegénység, döghalál a sok háború miatt. Kegyes, jó urunk lesz a császár, ha még egyszer megbékülünk. Béküljünk meg, Károlyi Sándor!
Az isten tudja, hogy mint vette meg ez a beszéd a szívét Rákóczi fejedelem urunk vezérének, de megvette.
- Jöjjön el tekegyelmed Szatmár városába, hogy megegyesüljünk a békesség felül - ezt üzente vissza utoljára Károlyi Sándor Pálffy Jánosnak.
Meg is egyesültek, aláírta a békességlevelet a császár vezére is, a fejedelem úré is. Vége a háborúnak, mehet, ki merre lát, békességben, csak aki még egyszer kardot mer rántani, annak véteti fejét a császár.
Míg az urak ilyen szép egyezséget csináltak egymás közt, addig a kuruc vitézek a majtényi síkon táboroztak, s egyre tekingettek észak felé: hozza-e már Rákóczi a lengyel hadat? Csak még egyszer hazajöjjön a fejedelem! Lesz még drága dolga a labancnak. Harsogott a kürt, búgott a tárogató és csengett az ének a kuruc táborban:
Majd reánk derül még újra a szabadság,
Rákóczi kardjával győz még a kurucság,
aranyos zászlóját víg szelek hordozzák,
boldog leszel újra, te szép Magyarország!
Majd az a búbánatos ének zengett végig a majtényi síkon:
Haj, Rákóczi, haj, Bercsényi,
magyarok híres vezéri!
Jön-e már Rákóczi fejedelem aranypatkós szögparipáján? Csak jönne vele Bercsényi Miklós is!
Jön ám Pálffy János meg Károlyi Sándor egymás mellett lovagolva nagy barátsággal, mögöttük a labancok muzsikaszóval. Jó éjszakát, kurucok!
Nagy fönnszóval mindjárt kihirdették, hogy a kegyelmes császár kegyelmet adott a magyaroknak. Mehetsz, kuruc, haza, ha van még hazád! Csak éppen a zászlóidat szedeti el a kegyelmes császár.
Micsoda, a Rákóczi zászlóit? Azokat a dicsőséges lobogókat, amelyeken selyemmel van kivarrva a szent ige: a szabadságért? Amelyet kilenc esztendő óta ringat a szegény magyarok nehéz sóhajtása, forró reménysége, hálaadó imádsága, a szabadság friss szele? Mit, ezeket a győzelmes csatákban megtépett lobogókat szedje most el az a német, aki annyiszor megszaladt előlük?
Bizony csapatról csapatra jártak a dragonyosok, s elszedték a szent lobogókat. Selyemvásznuk olyan bágyadtan lebegett, mint a sasmadár szárnya, amit szétzúzott a golyó. Nagy halomba rakták őket, aztán tüzet tettek alájuk. Ropogott a máglya, mintha jajgatna, s olyan óriás lángokat vetett, hogy el nem olthatta a kurucok hulló könnye.
Melegük lett a vezér uraknak a tűznél, amúgy is kegyetlenül odatűzött a nyári nap, megszomjaztak. Messze, a tábor mögött voltak a boros szekerek, de előttük csörgött egy tiszta vizű erecske. Éppen középen hasította ketté a majtényi síkot a kis patak, halk csobogással folydogálván a kanyargó Kraszna vizébe.
Pálffy János intett az étekfogónak, s az belemerített egy talpas ezüstpoharat a patakba. Mind a két vezér nagyot ivott a kis patakvízből.
Hogy minek hítták ezt a kis patakocskát, azt már senki se tudja. Mert a majtényi patak abban a percben elapadt, ahogy a billikom másodszor merült bele. Alkonyat felé már száraz lábbal mentek át rajta az oszladozó kurucok, szomorúan énekelve az új nótát:
Édes hazám, szánjad válásom,
messze földre van indulásom,
úgy fordulhat, világból is lesz kimúlásom:
Németté lett magyar földön nincs maradásom.
Ha valamikor a majtényi síkon vinne keresztül az utatok, úgy járjatok azon a porcfüves legelőn, mintha temetőben járnátok. És nézzétek meg azt a homokos árkot, mely hosszú fehér szalag gyanánt kanyarog a zöld mezőben: azt mondja a nép, hogy ez annak a pataknak a medre, mely szégyenletében elapadt.
