Tordától nem messze, az Aranyos vize mellett van egy hegy, Tündér a neve. Ennek a hegynek a tetején réges-régen egy fényes, nagy vár volt, Tündérvár volt a neve, de ma csak a romladékát lehet látni.
Sok száz esztendeje lehetett annak, még ezernél is több esztendeje, Erdélynek a földjén egy hatalmas király lakott. De hiába volt a nagy hatalma, nem volt boldog, mert Isten nem áldotta meg gyermekekkel. Sokat tűnődött azon, hogy kire hagyja az országát.
Egyszer csak mit gondolt, mit nem, a szomszéd királynak több fia volt, egyet fiának fogadott. Telt-múlt az idő, dali szép legénnyé nevekedett a fogadott fiú, s szerette volna, ha időnek előtte kezére kerül az ország. Azt mondja egyszer az apjának:
- Apám, engedd meg, hogy építsek egy várat a Tündér-hegyre.
- Jól van, fiam, építs, én nem bánom.
Belefog a királyfi a vár építésébe. Ezer meg ezer ember hordotta a nagy köveket a hegy tetejére, hét álló esztendeig folyton hordották, rakták, s állott a vár, melyhez hasonlatos nem volt messze földön. Akkor a királyfi elment az apjához, s mondotta:
- No, apám, felépítettem a várat, hét esztendeig tartott az építés, most engedd meg, hogy hét esztendeig pihenjek.
- Jól van, fiam, pihenj - mondotta a király.
Hanem a királyfi nem pihent, nagy titokban gyűjtötte, toborozta a katonákat, tele volt a vár fegyveres emberekkel. Az volt a szándéka, hogy amint lesz elegendő katonája, kicsap a Tündérvárból, s erővel elveszi a nevelőapja országát.
Csakhogy nem maradt titokban gonosz szándéka, hírül vitték azt a királynak. Szörnyű haragra lobbant a király, s körülfogta a várat. De az a vár erős volt, erősebb a sziklánál. Hét álló esztendeig vívták, s mégsem tudták bevenni. Mikor látta a király, hogy hiábavaló minden erőlködése, lassanként elpusztul minden embere, mégsem tudja megbüntetni a háládatlan fiút, követeket küldött hozzá.
Felmennek a követek a várba, mondják nagy alázatosan:
- Felséges királyfi, a királytól jövünk üzenettel. Látja, hogy nem tudja bevenni a váradat, nem is vívja többé. De arra kér téged, hogy küldj neki két galambot a te nagy vitézséged emlékezetére.
- Hiszen ha csak galamb kell - mondotta a királyfi -, vigyetek akár tizenkettőt, van a vár udvarán elég.
Nagy hirtelen összefogdostak tizenkét galambot, viszik a követek a királyhoz. Mondja a király az embereinek:
- Na, most kötözzetek ezekre a galambokra mindenféle gyújtószerszámokat, s aztán eresszétek el!
Úgy tesznek, amint a király parancsolja, s eleresztik a galambokat, azok felszállnak a magas levegőégbe, kerengenek ottan, azután hirtelen berepülnek a várba, s égő szárnyakkal lebuktak szegények a házak födelére. Rettentő nagy tűz támadott, s lángba borult az egész vár, jajgatva s ordítva menekültek ki a katonák az égő várból. De ott várták a király katonái, s levagdalták őket, hogy még hírmondónak sem maradott közülük. Megölték a királyfit is. Porrá-hamuvá lett a Tündérvár. Csak valami romladéka látszik, de az emléke megmaradott, meg is marad örökkön-örökké.
