A VÉN SZOLGA
Gyűjtötte: Benedek Elek
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egy király, annak egy növendék fia meg egy növendék leánya. Ahány király volt csak a világon, mind irigykedett erre a királyra, mert az övé volt a legnagyobb s a legszebb ország, a Feketeország, s egynek sem volt olyan vitéz fia, mint ennek, s a leánya is olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Már kislegény korában nagy vitéz volt a királyfi, vitézségének híre ment kerek e világon, s attól féltek a királyok, hogy ha nagyra növekedik, sorba veszi az országokat, s egytől egyig elfoglalja. Gondolták a királyok, nem várnak, míg a királyfi indul ellenük, hanem összeszedelőzködnek mind, talpra állítják, ami katonájuk van, egyszerre támadják meg a vitéz királyfi országát, megölik a háborúban, s többet legalább nem nyugtalankodnak miatta.
Úgy is cselekedtek, ahogy kigondolták. Megegyeztek, háborút üzentek, s még az üzenetet meg sem kapta a fekete király, fölkerekedtek, ellepték az országot, de úgy, hogy több volt a katona az országban, mint fűszál a réten.
Hej, uramteremtőm, megijedt a király, mert ennek már fele sem volt tréfa.
Összedoboltatja, trombitáltatja a katonáit, készülődik a háborúba, de a fiának nem szólt egy szót sem, nem kérdezte, jön-e, nem-e? Hanem amikor éppen indulóban volt a sereg, elejibe állott a királyfi az apjának, s mondta:
- Hát, édesapám, engem itthon hagy szégyenszemre?
- Itthon hagylak, fiam, de nem szégyenszemre. Attól félek, hogy a csatában elesel, s kire marad akkor az ország?
- Már vagy elesem, vagy nem esem - mondotta a királyfi -, ha megkötöznek, sem maradok itthon!
- Jól van, fiam, én nem ellenzem; ismerem a virtusodat.* Tudom úgyis, hogy utánam jönnél, válaszd ki hát magadnak a legszebb paripát, állj mellém s gyere velem.
Hátramegy a királyfi az istállóba, nézegeti az aranyszőrű paripákat, simogatja, tapogatja őket, de egy sem volt kedve szerint való. Kimegy az istállóból, körülnéz az udvaron, s hát éppen a trágyadomb mellett ott álldogál egy vén kanca a csikajával, s a kancát is, a csikaját is éppen akkor nyergeli egy vén szolga, aki harminc esztendeje lakott már a király udvarában. Ez a vén szolga egy időben a király parádés kocsisa volt, de addig áskálódtak ellene a többi cselédek, hogy a király más parádés kocsist fogadott, s az öreg kezére nem bízott egyebet, csak a vén kancát meg a csikaját. Odamegy a királyfi az öreghez, s kérdi:
- Mit csinál, öreg?
- Nyergelem a lovamat.
- Hát azt minek?
- Megyek én is a háborúba, s azt mondom a királyfinak, hogy ne válasszon más paripát, üljön erre a csikóra, bizony nem bánja meg.
Megszólal a vén kanca is:
- Én is azt mondom a királyfinak, hogy, ha jót akar, üljön az én csikómra, mert úgy tudja meg a királyfi, hogy a fiam is táltos, nemcsak én.
Megörül a királyfi, nem is gondolkozik, felpattan a csikóra, az öreg is a kancára, elvágtat az édesapja mellé, az öreg meg hátramaradott: nem is tudta a király, hogy jő a vén szolga is.
Ám hogy szavamat össze ne keverjem, a királyfi még kisgyermek volt, mikor meghalt az édesanyja, s a király egy özvegy királynét vett el feleségül, akinek szintén volt egy fia. Ez azonban még nem volt háborúba való, otthon maradott az anyjával.
Bezzeg megörült a királyné, mikor látta, hogy a királyfi indul a csatába. Abban bizakodott, hogy majd a csatában elesik a királyfi, s az ő fiára marad az ország. De nem volt elég a hitvány gondolatja, mikor a királyfitól elbúcsúzott, a kezébe nyomott egy iskátulyát, s azt mondta neki:
- Nesze, édes fiam, ezt az iskátulyát tedd el jól: csudaszer van benne. Mielőtt csatába mennél, azelőtt két-három órával kend meg ezzel a zsírral a karodat, a lábadat, s majd meglátod, úgy megnevekedik tőle az erőd, hogy egy regement katona sem tud megállani előtted.
Nem gondolt a királyfi semmi rosszat, mert a királyné mindig nagy szívességet mutatott iránta, becézte, kényeztette őt is, meg a húgát is, de különösen a húgát, mert azt szerette volna, ha a királykisasszony felesége lesz az ő fiának. Szépen megköszönte az iskátulyát, a dolmánya* zsebébe tette, s nagy jókedvvel indult el az édesapja mellett a csatába. Nagy jókedve volt a katonáknak is, amikor látták, hogy jön a vitéz királyfi is, mert vagy mentek, vagy nem mentek a király után tűzbe-vízbe, de a királyfi után pokolba is elmentek volna.
Hát elindul a sereg, mennek végig az országon nagy énekszóval, kullogott a sereg után a vén szolga is az öreg kancán, senki sem szólt neki, ő sem szólt senkinek. Hanem egyszer a királyfi félre rúgtatott az apja mellől, azzal, hogy végignézi a sereget, amint elmasérozik. Mikor az egész sereg elmasérozott előtte, meglátja a vén szolgát, szóba ereszkedik vele, beszélnek erről-arról, mindenről. Azt mondja beszéd közben a vén szolga:
- Felséges királyfi, ha jól szemléltem, egy iskátulyát adott a királyné.
- Jól szemlélted, mert igazán azt adott - mondta a királyfi.
- No, én azt is tudom, hogy mi van abban az iskátulyában. Azt tanácsolom felségednek, hogy meg ne kenje a testét azzal a zsírral, mert nemhogy növekednék az ereje tőle, hanem ami van, abból is kifogy.
- Mit beszél kend, öreg, talán bizony bort itt?
- Nem ittam én sem bort, sem vizet, felséges királyfi, de bizony mondom, hogy el akarja pusztítani a királyné.
- No, hallod-e - mordult rá a királyfi -, vigyázz, mert ha nem lesz igazad, karóba kerül a fejed!
Megszólal erre a vén kanca:
- Felséges királyfi, az én gazdámnak igaza van.
Megszólal a csikó is:
- Ne haragudj az öregre, édes gazdám, mert bizony mondom én is, hogy igazat beszél.
- Hát jól van - mondotta a királyfi -, majd megpróbáljuk.
Azzal elvágtatott az apja mellé. De amint tábort ütöttek, s sátrat vertek az ő számára, mindjárt odahívatta a vén szolgát, s mondta neki:
- Hallod-e, öreg, nem tudom kiverni a fejemből, amit beszéltél, tegyünk próbát azzal a zsírral.
- Jól van, felséges királyfi, egyszeriben idehívok egy jó erős legényt, annak parancsolja meg, hogy kenje be a testét ezzel a zsírral, majd meglátja, hogy igazam van.
Elmegy a vén szolga, kiválaszt a seregből egy jó erős legényt, bevezeti a királyfi sátorába.
- Na, te vitéz - szólítja a királyfi -, vesd le a dolmányodat!
Ámult-bámult a legény, nem tudta, mire vélje, elkezdett esküdözni:
- Felséges királyfi, Isten, Jézus úgy segéljen, sem nem öltem, sem nem loptam, sem semmi rosszat nem cselekedtem!
- Jól van, jól, tudom, hogy semmi rosszat nem cselekedtél, csak vesd le a dolmányodat, s ihol, ebből az iskátulyából kend be jó erősen mind a két karodat.
A legény egy szót sem szólt, ellenkezni nem mert, levetette a dolmányát, feltűrte az inge ujját, s jól bekente mind a két karját zsírral. Akkor a királyfi száz aranyat adott a legénynek, s mondta a vén szolgának:
- Na, öreg, vigye ezt a legényt a kend sátorába, ottan adjon neki enni-inni annyit, amennyi belefér.
Elmegy a vén szolga a legénnyel, mindjárt elébe tesz egy nagy bogrács gulyást, s csapra üt egy hordót.
- Egyél-igyál, fiam!
Hanem a hús hideg volt már, a legény nem tudta megenni hidegen, kiment a sátor elé, hogy fát vágjon, s tüzet rakjon a bogrács alá. Fejszét vesz a kezébe, vágni kezdi a fát, de még háromszor sem emelte fel a fejszét, érezte, hogy lankad a keze.
- Hej, ördög adta, varasgyíkja* - kiáltott a legény -, még így sem jártam világon való életemben!
- Mi baj, öcsém? - kérdi a vén szolga.
- Jaj, ne is kérdje, öregapám, mindjárt megöl a szégyen. Nézzen ide, nem bírom a fejszét.
Aközben kijön a királyfi, s mondja a legénynek:
- Talán bizony sok bort ittál, fiú, attól ment el az erőd.
- Felséges királyfi, egy cseppedős csepp* nem sok, annyit sem ittam, mégis annyi erőm sincs, mint egy légynek.
- Na, öreg - mondja a királyfi a vén szolgának -, akkor csak vigye be ezt a legényt a sátorába, fektesse le, kínálja meg étellel-itallal, hátha visszajő az ereje.
Hiszen kínálhatta a legfinomabb pecsenyékkel, kalácsokkal, nem kellett annak semmi a világon. A bort is, amint bevette a szájába, kiköpte. Olyan nagy beteg volt szegény feje, hogy aki látta, azt hitte, meg nem éri a reggelt. De mégis megérte, s másnap egy kicsit erőre is kapott, de csak harmadnap tudott lábra állani.
Most már látta a királyfi, hogy csakugyan igaza volt a vén szolgának. Aközben jön az üzenet a királytól, hogy a háború még csak három nap múlva kezdődik, a királyfi hát gondolta magában, ő bizony nem marad addig a táborban, hanem elmegy vadászni. Fölkap a csikajára, a vén szolga is a maga lovára, elvágtatnak a közeli erdőbe, vadásznak egész nap, s úgy alkonyattájt megállottak, fához kötötték a lovakat, s leheveredtek mind a ketten a fa alá. Ott mindjárt el is nyomja az álom a királyfit, s amint elaludt, valami csodálatos álmot látott. Azt látta álmában, hogy odajött egy ősz öregember, akinek kard volt mind a két kezében, s az egyik kardot az egyik lónak első lába alá, a másikat pedig a másik lónak ugyancsak első lába alá beszúrta a földbe, de úgy, hogy a kardból nem látszott ki semmi.
Fölébred a királyfi, s mondja a vén szolgának, hogy milyen csodálatos álmot látott.
- Hej, uram - mondja a vén szolga -, hátha igaz valóság, amit álmában látott!
Odamegy a lovakhoz, a kardjával kezdi piszkálgatni a földet az első lónak lába alatt, s hát csakugyan egy ragyogó fényes kard van ottan. Megnézik a másik ló lába alatt is, s onnét is egy ragyogó fényes kardot húztak ki. Még írás is volt mind a két kardon, az volt ráírva aranybetűkkel: "Győzedelmeskedel ellenségeiden!"
Haj, örült a királyfi, nagy hirtelen fölpattant a lovára, a vén szolga is a magáéra, s vágtattak vissza a táborba, mint a sebes szélvész. Hiszen éppen jókor jöttek, mert az ellenség megmozdult, nem várt harmadnapig, indulni kellett a fekete király seregének is. Hajnal hasadtakor összement a két tábor, s késő estig tartott a hadakozás, hanem olyat még a világ nem látott, amit a fekete királyfi cselekedett a kardjával, s mellette a vén szolga. Hullott az ellenség, mint a kéve, olyan utakat vágtak a kardjukkal, hogy hat szénásszekér szépen elmehetett volna egymás mellett. Este aztán az ellenség visszahúzódott, s a fekete király serege is visszamasérozott a táborba, hadd pihenjen reggelig. Amint visszafelé mentek, mondja a vén király a fiának:
- Nagy szívbéli gyönyörűséggel láttam a vitézségedet, fiam, hanem az a vén szolga is ember a talpán. Csudálom is a dolgát erősen. Harminc esztendeje lakik nálam, azóta mindig kocsis volt, háborúba nem járt, s lám, mégis mely vitézül viselte magát. Úgy kell lenni, hogy katona volt, minekelőtte az én udvaromba került, mert arra emlékszem, hogy idegen országból jött a mi országunkba.
A királyfi csak annyit mondott:
- Biz az meglehet, édesapám.
Aztán jó éjszakát kívántak egymásnak, a király befordult a sátorába, a királyfi is a maga sátorába, lefeküdtek s elaludtak.
Hanem akkor éjjel a király is látott álmot. Úgy tetszett álmában, mintha otthon volna a királyi palotában. A királyfi a szobájában feküdt, s ím, egyszerre csak egy álarcos ember lép be a szobába, nagy kés a kezében, csöndesen odasompolyog a királyfi ágyához, fölemeli a kést, hogy beledöfje a királyfiba, de abban a pillanatban betoppan a szobába a vén szolga, az álarcos ember kiejti a kést a kezéből, s kiszalad a szobából.
A király tovább nem is aludt, felriadt ebből az álmából, de éppen jókor ébredt fel, mert hajnalodott, megfújták a trombitát a táborban, megmozdult az egész ármádia.*
Nagy hirtelen a király is felkapott a lovára, annyi ideje sem volt, hogy elmondja a fiának az álmát.
A király meg a királyfi az ármádia élére állottak, s mindenütt utánuk a vén szolga. Összecsap a két ármádia, hullanak a vitézek erről is, arról is, összegabalyodnak. Egyszerre csak eltűnik a királyfi szeme elől az édesapja.
- Felséges királyfi - szólalt meg a vén szolga -, ahol a király, ni, közrefogta az ellenség.
Nosza, nekirúgtatnak mind a ketten, vágják, kaszabolják az ellenséget. Éppen jókor értek a király mellé, mert akkor döfte keresztül a lovát az ellenség fővezére. No de az is volt az utolsó döfése az életben: a vén szolga egy ütéssel kilódította a fővezért a nyeregből, s keresztülszúrta a kardjával. Amint a fővezér elesett, esze nélkül szaladt az ellenség, s többet nem is próbált szerencsét. Azzal a fekete király is visszahúzódott a seregével a táborba, aztán bement a fiával a sátorba, ottan nagy asztalt terített, s meghívatta vacsorára a generálisait mind.
Leülnek az asztalhoz, már falatozni is kezdenek, de akkor körülnéz a király, s mondja a fiának:
- Ejnye, fiam, hívasd be a vén szolgát, hiszen neki köszönhetem az életemet.
Mindjárt hívatják a vén szolgát, be is jön, s int neki a király, hogy üljön a fia mellé. Eleget szabadkozott az öreg, hogy őt nem illeti meg ez a nagy tisztesség, de hiába, a király parancsolta, leült hát a királyfi mellé.
- Na, öreg - mondotta a király -, nem hittem volna, hogy ilyen nagy vitéz légy. Ugyan mondd meg nekem, mely országból kerültél az én országomba.
- Felséges királyom - felelt az öreg -, Burkusországból* kerültem én ide. Az én apám a mostani burkus király apjának volt a fővezére; de annyi volt az irigye, mint fűszál a réten; addig ármánykodtak ellene, hogy a király megölette. Akkor én már fiatal katona voltam, s nagy bánatomban, keservemben elhagytam a hazámat, s úgy jöttem felségednek az udvarába.
- Hát ha fővezér volt az apád - mondta a király lelkes szóval -, akkor nem csudálom nagy vitézségedet. Hallgasd meg hát jól a szómat, s hallgassa meg mindenki: mától fogva, öreg, te vagy az én ármádiámnak a fővezére.
Mind poharat emeltek, éltették az öreg fővezért. Aztán tovább vigadoztak, föl sem keltek az asztal mellől egész éjszaka, s reggel még el sem oszlottak, már jöttek az ellenséges királyoknak a követjei, hogy békességet kössenek a fekete királlyal. A fekete király kegyes szívvel fogadta a követeket, a legjobb hírrel, a legjobb üzenettel eresztette vissza a királyokhoz, s azok, amint hallották, hogy milyen kegyesen fogadta a fekete király az ő követjeiket, mindjárt elhatározták, hogy ők is elmennek mind a királyhoz, hogy annál erősebb legyen köztük a barátság. Az ellenséges királyok között a leghatalmasabb a burkus király volt, ez a csatába magával vitte volt az egész háza népét, a feleségét, a fiát meg a leányát is. Ezek is mentek a burkus királlyal a fekete királyhoz.
Ott ült a sátorában a fekete király, mellette a fia, úgy várták a királyi vendégeket. Elsőbben is a burkus király lépett be a családjával. Nagy szeretettel fogadta őket, megcsókolta a burkus királyt, a királyfi meg a burkus királyfit. Hanem azonközben a fekete királyfi szeme megakadott ám a burkus királykisasszonyon, de a burkus királykisasszony szeme is a fekete királyfin, s ámbátor egymással alig váltottak egy-két szót, amikor a burkus király elbúcsúzott s a két fiatal is egymással kezet fogott, már tudták mind a ketten, hogy szeretik egymást igaz szeretettel.
Amikor elment a burkus király a családjával, azt mondta a királyfi az apjának:
- Édesapám, jó volna, ha erős barátságot kötnénk a burkus királlyal, mert ő a leghatalmasabb király azok közt, akikkel harcoltunk. Hogyha vele barátságban lennénk, tudom, senki meg nem támadná a mi országunkat.
- Igazad van, fiam - mondotta a király -, mit gondolsz, mit tegyünk?
- Én azt gondolnám, édesapám, hogy hívjuk meg a burkus királyt az egész családjával a mi udvarunkba, minekelőtte hazamennének Burkusországba.
Tetszett a királynak a fia beszédje, s egyszeriben követeket küldött a burkus király után, hogy jó szívvel látja egész családjával, ne kerüljék el az ő udvarát, amikor hazafelé mennek.
Hiszen örült a burkus király ennek a meghívásnak, de különösen örült a királykisasszony. Küldött is egyik követtől egy szép fekete keszkenőt a királyfinak. A burkus király meg visszaüzent a fekete királynak, hogy köszöni a nagy tisztességet, s mikor a fekete király hazafelé indul, ő is indul vele, hogy együtt érjenek a király városába.
Csakugyan úgy is lett, együtt indult el a két király, utánuk a két sereg, nagy muzsikaszóval. Döngött-rengett a föld, amerre elhaladtak. Közben a fekete király kengyelfutókat küldött haza, hogy álljon talpra az egész város, mire hazaérnek.
Na, talpra állottak még a félholtak is. Kiment a királyné is a város végére; fogadta csókkal, öleléssel a királyt, de még a királyfit is. Nagy erős szeretetet mutatott iránta, pedig majd megölte a bosszúság s a méreg, hogy a királyfi élve került vissza a háborúból.
Megérkeznek a király udvarába, s mindjárt az estére nagy vendégséget csinálnak, hetedhét országra szólót. De míg a nagy vendégségre készülődtek, a királyné azalatt is mind azon járatta az eszét, hogy s mint tudja elpusztítani a királyfit. Egy vén boszorkány lakott az udvarban. Ez csinálta volt azt a gyengítő zsírt is. Ezt a vén boszorkányt behívatja a királyné, s mondja neki nagy mérgesen:
- No, hallod-e, te igazi gyengítő zsírt csináltál, most még erősebb a királyfi, mint ennek előtte volt. Tudd meg, hogy ha most el nem pusztítod, holnap reggel karóba kerül a fejed!
Azt mondja a vén boszorkány:
- Felséges királyné, jó volt az a gyengítő zsír, csakhogy nem a királyfi kente be a testét vele, azért került vissza a csatából. Hanem most tudom, hogy nem menekedik meg. Mikor majd az asztalnál ülnek, én dongó képében berepülök a szobába, a királyfi pohara fölé szállok, mérget csöppentek a borába, s ha azt megissza, vége az életének.
Na, jól van, ebben megegyeznek, aztán összegyűlnek a vendégek a nagy szálában,* asztalhoz ülnek, a burkus király a fekete királyné mellé, a burkus királyné a fekete király mellé, s aztán a fiatalok is egymás mellé. De hogy szómat össze ne keverjem, még nem is ültek az asztal mellé, a burkus királyfi is erősen összebarátkozott a fekete királykisasszonnyal, s azt mondta a fekete királyfinak:
- Barátom, már szereted vagy nem a húgomat, de én megszerettem a tiédet igaz szeretettel, s ha nekem adják, feleségül veszem.
Mondta a fekete királyfi:
- Bizony, ha szereted az én húgomat, én is szeretem a tiédet, s feleségül veszem, ha nekem adják.
Azonképpen gondolkoztak a királykisasszonyok is, s mikor az öregek ezt megtudták, bezzeg lett öröm! Örendezett a fekete királyné is, csakhogy nem a szívéből. Gondolta magában: "Na, csak örüljetek, mindjárt búra fordul a nagy örömetek!"
Hát, amint mondám, asztal mellé kerekednek. Ott ült az asztalnál a vén szolga is, éppen a királyfi mellett, s mikor az első fogást hozták, a füléhez hajlik, s azt mondja csöndesen:
- Felséges királyfi, vigyázzon magára, mert a királyné csak mutatja a nagy szeretetét, de gonosz lelke most is rosszat forral. Azt határozták a vén boszorkánnyal, hogy az dongó képében a királyfi pohara fölé száll, s mérget csöppent belé. De én majd, mikor a dongó ideszáll, s a mérget a pohárba csöppenti, nagy hirtelen kicserélem a királyné poharával, hadd igya meg ő, amit másnak készített.
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a vén szolga mondotta. Amikor éppen poharat akartak emelni, besurran a dongó, a királyfi pohara fölé száll, mérget csöppent belé. De a vén szolga sem tátotta el a száját, kendővel lecsapta a dongót, egy üres pohárnak a feneke alá, s amíg valaki észrevehette volna, kicserélte a királyfi poharát a királyné poharával.
Abban a pillanatban poharat emelnek, kihajtják a bort fenékig, megzendül a muzsika, foly tovább a vigasság; a fiatalok föl is állnak az asztal mellől, táncra akarnak perdülni, de egyszerre csak nagyot sikolt a királyné, jajgatott szörnyűségesen. Vége lett a muzsikának, táncnak, mind a királynéhoz szaladtak: ugyan mi baja eshetett.
Beviszik a királynét a szobájába, lefektetik, hívatják a doktorokat, azok el is jönnek, nézik, tapogatják, a fejüket csóválgatják, s mondják a királynak:
- Felséges királyom, halálos betegségbe esett a királyné, nem tudjuk meggyógyítani.
- Menjetek, menjetek - szólt a királyné a doktorokra -, ne lássalak bennetek, ha nem tudtok meggyógyítani!
Kimennek a doktorok, s mondja a királyné az urának, miközben nyögött kínosan, keservesen:
- Igazuk van a doktoroknak, édes uram, nekem meg kell halnom. El akartam pusztítani a fiadat, de megvert az Isten, nem a fiad halt meg, nekem kell elpusztulnom.
Többet egy szót sem tudott szólani, meghalt a királyné. Így mentette meg a vén szolga a királyfi életét, de volt is ám igazi nagy becsülete. Azután teltek-múltak a napok, a burkus király még sokáig ott maradott a háza népével, s megtartották a fiatalok lakodalmát is. Többet nem volt háború a két ország között, éltek egymással nagy erős barátságban, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.
|
