Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény asszony, s annak volt egy leánya.
Szegények voltak erőst, nem volt semmijük a világon, csak egy rossz kalyibájuk, s abban laktak ketten.
Egyszer csak beteg lett az öregasszony. Odahívta magához a leánykát, s azt mondta neki:
- Nézd csak, édes leánykám, én úgy érzem, hogy meghalok. Nincsen semmim se, amit reád hagyhatok, menj el szolgálni, s élj úgy, ahogy tudsz.
Az öregasszony behunyta a szemét, s meghalt.
Eltemette a falu, mert a leánynak még annyija se volt, amiből eltemettesse. A leánynak volt egy rongypokróca, azt magához vette, a kalyibából kibújt s elindult, hogy ország-világot járjon. Házról házra járt kéregetni, az egyikbe be, a másikból ki, de biza sehol se adtak neki semmit se.
- Nézd csak, édes leánykám, elég erős vagy, dolgozz! Nekünk is csak úgy van, ha dolgozunk! - mondták neki mindenütt.
Igen, de biz a leány erőst rest volt. Nem akart sehova se elmenni szolgálni, hanem inkább étlen ült, mint hogy dolgozzon.
A nyár még csak eltelt valahogy. Egyik kertben is meghúzódott, s lopott hol ezt, hol azt, a másikban is meghúzódott. De amikor megjött az ősz, az idő hidegre fordult, s ő az egyik pajtából a másikba bújdosott.
Ahogy így bújdosott, beért egy erőst nagy városba. S abban a városban hallja, hogy doboltat a király. Azt doboltatta: közhírré tétetik, hogy a királynak van egy nagy-nagy kastélya eladó. Régen nem lakja azt a kastélyt, s annak adja el, aki egy percig se alkuszik, hanem amennyit a király kér, azt abba a szent helybe megadja.
Gondolta magában a leány: ,,Meg kéne venni azt a kastélyt. De miből vehetném meg? Azt hazudom a királynak, hogy van pénzem. Nem alkuszom én semmit se, hanem amennyit kér, én megígérem, s megmondom neki, hogy ekkorra meg akkorra megadom."
Úgy is lett. Elment a királyhoz, s jelentkezett, hogy ő megveszi a kastélyt, azt a gyönyörű szép palotát.
- Na - mondta a király -, itt a kezem, lányom, csapjál bele! Ezen a kastélyon 365 ablak van, s ötvenkét ajtó. Ahány nap van az évben, annyi ablaka van a palotának, s ahány hét van, annyi az ajtók száma, s ahány hónap van, annyi szoba van benne. De annyi pénzt is kérek, háromszázhatvanöt krajcárt. S ha meg tudod adni, s nem alkuszol, akkor a tiéd a kastély.
A leány belecsapott a király tenyerébe, s azt mondta:
- Felséges királyom, nem alkuszom. Megadom, csak egy kicsi baj van. Most nincsen pénzem, mert sok adósom van, ha megadják, akkor felségednek én is megadom, csak szabjon ki egy határidőt, hogy mikorra kell megadni.
- Hát nézd csak, édes leánykám! Háromszázhatvanöt nap múlva.
A király pedig odaadta a kulcsokat a leánynak. A leány elindult szépen a pokrócával, bement a palotába, és megnézte az egyik szobát, a másik szobát is, s mind a tizenkettőt végigjárta.
- Na - mondta -, ülhetek itt egyedül! - Mert elment a király s a kísérete, amire megkötötték az egyezséget. A leány bezárta az ajtót, s a pokrócának felét letette a földre, reáfeküdt, a másik felével pedig betakaródzott.
Hát egyszer csak, amikor elaludna, az ajtón kívülről valami macskanyávogást, aztán meg kaparászást hallott.
,,Na, szegény macska, te is olyan árva vagy, mint én - gondolta magában -, kizártak."
Felkelt hamar, kinyitotta az ajtót, s beeresztette a macskát. Hát akkora nagy fekete macskát, mint amilyen az volt, a leány még sose látott.
- Gyere ide, ni! Bújj mellém, egy kicsit dorombolj nekem, legalább nem leszek egyedül! - mondta a leány.
S a macska oda is feküdt a leány mellé, odabújt, s olyan szépen dorombolt, hogy a leány elaludt.
Egyszer úgy hajnal felé felébredt a leány, s hát a macska sehol sincs. Nézi a kulcsot, az ott van a feje alatt, az ajtó bezárva, az ablakok bezárva, s a macska sehol sincs.
- Jé te! - csodálkozott. - Hát ez hogy tudott kimenni?
Egész nap a kertben járkált. A gyümölcsfák között nagy veteményeskert is volt, s amit ott talált, abból evett s jóllakott. Nem búslakodott, jól ment a sora. Nem kellett dolgoznia, mégis palotában lakott. Eljött megint az este, s a leány megint lefeküdt. De alig feküdt le, újra jött a nagy macska. Nyávogott s bekéredzkedett.
- Hol voltál, te? Hova mentél? - kérdezte a leány. - Hogy mentél ki? - Hát a macska elkezdett nyávogni, s ahogy nyávogott, a szájából egy szép drágakövet kiejtett, oda a leány elé. Nézte a leány, forgatta, nem tudta, hogy mi lehet.
Félretette a követ egy szegletbe, s a macskát megint magához vette. A macska dorombolt, s elaludt a leány. Ez így ment vagy három hétig. Minden áldott este jött a macska, s örökké hozott egy drágakövet a szájában. Csak úgy csillogott. A kerítéskaróra egy hosszúkás fazék volt felakasztva, amibe a tejet szokták szűrni, egy cserépfazék, a leány azt levette a karóról, s abba belérakogatta mind a drágakövet. Immár teli volt a fazék. De a leánynak feltűnt, hogy a macska örökké elmegy, pedig be van zárva az ajtó s az ablakok is. Gondolta magában a leány, itt valami nincsen rendben. Elhatározta, hogy meglesi ezt a macskát. Úgy is tett.
Egyszer este, mikor jött a macska, megsimogatta, megszeretgette. A macska kiejtette a szájából a drága gyémántkövet, a leány pedig beletette a fazékba, s lefeküdt. A macska dorombolt, dorombolt, hogy elaltassa a leányt. De a leány csak ébren tartotta a szemét. Tartotta, de azért úgy tett, mintha aludna.
Egyszer csak a macska, mikor gondolta, hogy elaludt a leány, felkelt, egyet dobbantott a lábával, az ajtó kinyílott, s a macska csak elillant.
A leány is felugrott, s ő is ki a macska után. A macska végigment egy hosszú folyosón. A folyosón erre is ajtók voltak, arra is ajtók, de nem ment be egyiken se. Hanem a legeslegutolsó szoba előtt egyet dobbantott a lábával, az ajtó kinyílt, s oda bement.
A lány is utána. Abban a szobában egy másik ajtó nyílott meg a falban, s ott egy gyönyörű szép folyosó kezdődött megint.
A macska ment előre, ment a leány alattomban utána, s hát a folyosónak vége lett. Egyszer csak lépcsők vezettek lefelé, s lement a macska. De lement utána a leány is. A lépcsők mellett kétfelől csodálatos fák terebélyesedtek.
Az egyik ezüstfa volt, s ezüstdió termett rajta, a másik gyémántfa volt, s gyémántkörték lógtak le róla. A leány erről is letört egy ágacskát, arról is, de erre akkora csendülés lett, hogy a macska hátrafordult. Hogyha a leány be nem bújt volna a fa mögé, meglátta volna. S ahogy így orozkodott a macska után, egyszer csak a leány szép zeneszót hallott lent a föld alatt. Ott már várták a macskát. Mikor odaért, egyet bukfencezett, s olyan szép királyfi lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Akkor a hercegek s a bárónők csak odamentek a királyfihoz, karon fogták, az asztalhoz vezették, s az asztalfőre ültették. Szólt a zene, mulattak.
Na, a leány ezeket mind végignézte, s lassacskán visszament a szobájába, s lefeküdt a pokróc alá. Másnap este megint jött a macska, s ismét hozott egy drágakövet.
Leejtette a leány elé. A leány úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Odabújt a macska melléje, s a lány elkezde simogatni.
- Haszontalan macska! Hol jártál? Örökké elszöksz mellőlem!
A macska csak dorombolt neki, hízelkedett. Egyszer azt mondta a leány:
- Tudom, hol jártál, tudom, hogy ki vagy.
A macska erőst nyávogni kezdett, mintha mérges volna.
- Ha mérgelődsz, ha nem mérgelődsz, tudok mindent! Nézd csak - mondta a leány -, itt a bizonyság, hogy utánad mentem, s láttam mindent - azzal megmutatta a letört ezüst-s gyémántágacskát.
Akkor a macska akkorát nyávogott, hogy még az ablakok üvege is mind betörött. S erre a nagy nyávogásra a macskabőr lehullott róla, s egy olyan szép királyfi állott a leány előtt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
De erre a palota is úgy megcsendült, hogy azt hitte a leány, hogy menten szétesik.
- Addig kellett nekem macskabőrben járnom - mondta a királyfi -, amíg egy leány felfedezi, hogy én hova s merre járok. S tudd meg, hogy a király ezt a palotát csak azért adta el, mert mi, macskák minden éjjel úgy járkáltunk benne, mint a kísértetek. De ha már felfedezted a titkomat, akkor most ezt a sok drágakövet vidd el, s add el egy ékszerésznek, az árából fizesd ki a palotát, aztán nagy lakodalmat csapunk, s ebben a palotában fogunk élni mi ketten.
Úgy is lett.
Elvitte a leány s eladta azt a sok drágakövet, kapott érte egy csomó pénzt. Kifizette a palotát, s akkor megesküdtek a királyfival.
Nagy lakodalmat csaptak, s akkor a föld alatt mulatozó vendégek, akik mind elátkozott bárók, hercegek, királyfiak s királykisasszonyok voltak, visszanyerték emberi alakjukat. Ők is ott éltek a palotában, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle.
