A szabó története: a bagdádi borbély
Halld, ó, minden idők királya; ami velem történt, az csodálatosabb, mint ami a többiekkel együttvéve esett meg. Mielőtt a púpossal találkoztam, korán reggel egy mulatságon voltam, ismerős iparosokkal: szabókkal, vászonszövőkkel, asztalosokkal meg több effélével. Mikor felkelt a nap, ételeket hordtak fel.
És íme, a házigazda bejött hozzánk, és vele egy szép szál idegen, bagdádi ifjú. Pompás ruhát viselt, és nagyon megnyerő külseje volt, csak sántított. Amint belépett és üdvözölt bennünket, mi felkeltünk, hogy köszöntsük, de mikor le akart ülni, észrevette egyik társunkat, egy borbélyt, és kijelentette, hogy nem ül le közénk, el akar menni.
Mi valamennyien, a házigazdánkkal együtt tartóztattuk, kérleltük, hogy üljön le, a házigazda könyörgött neki, és azt mondta: "Miért akarsz már elmenni, hiszen csak most jöttél." Az ifjú így felelt: "Alláhra, uram, ne unszoljál tovább, mert annak, hogy el akarok menni, ez a borbély az oka, aki itt ül közöttetek." Amikor a házigazda ezt meghallotta, nagyon elcsodálkozott és megkérdezte: "Hogy lehet az, hogy ennek a fiatalembernek, aki pedig Bagdádból való, terhére van ez a borbély?" Mi pedig feléje fordultunk, és azt mondtuk: "Meséld el, miért nem szíveled ezt a borbélyt."
A fiatalember így válaszolt: "Csodálatos kalandom volt ezzel a borbéllyal Bagdádban, a szülővárosomban; ő az oka annak, hogy sántítok. Megesküdtem, hogy soha le nem ülök olyan helyen, ahol ő is ott van, sem nem lakom olyan városban, ahol ő is lakik. Ezért utaztam el Bagdádból, hagytam el a várost, és telepedtem meg itt nálatok; de még egy éjszaka nem fog engem itt érni."
Erre mi így szóltunk: "Alláhra, kérünk téged, meséld el a kalandot." A borbély, mikor meghallotta kérésünket, elsápadt. A fiatalember pedig elkezdte az elbeszélését:
Tudjátok meg, jó emberek, hogy az apám egyike volt Bagdád leggazdagabb kereskedőinek. Alláh - áldott legyen az ő neve - csak egyetlen fiúgyermekkel áldotta meg, és az én vagyok. Mikor felnőttem és elértem a férfikort, meghalt apám - Alláh legyen irgalmas iránta, rám pedig örökségül nagy vagyon és sok cseléd, nagy szolgasereg maradt. A legszebb ruhákba öltöztem, és a legválogatottabb falatokkal táplálkoztam. Meg kell mondanom azonban, hogy Alláh - magasztaltassék az ő neve - nőgyűlölővé tett engem, asszonynak vagy leánynak már csak a látása is borzadállyal töltött el. Így éldegéltem, míg egy szép napon, amikor Bagdád utcáin sétáltam, egy csoport nő került utamba. Én menekültem előlük, de zsákutcába tévedtem. Padot találtam a végében és leültem.
Alighogy helyet foglaltam, velem szemközt kinyílt egy ablak, és egy leány hajolt ki rajta, gyönyörű, mint a telihold, ilyen szépséget soha nem láttam még. Megöntözte a virágokat az ablakban, körülnézett jobbra-balra és visszahúzódott. Tűz gyűlt ki a szívemben, és minden gondolatomat ő foglalkoztatta, a nőgyűlöletem szerelemmé változott. Ott ültem a padon napnyugtáig, teljesen elmerülve szenvedélyem hevébe. Egyszerre csak odaérkezett lován a város kádija, előtte rabszolgák, mögötte legények. Leszállt a nyeregből, és bement abba a házba, amelyből a leány kinézett; bizonyára az apja lehetett.
Bánatosan mentem haza, és nyomasztó gondolatoktól gyötörten heveredtem az ágyamra; bejöttek a rabnőim, az ágyam köré ültek, de nem tudták, mi a bajom, én pedig nem mondtam meg nekik, sem a kérdéseikre nem feleltem. Kétségbeesésem egyre csak növekedett. Jöttek a szomszédok meglátogatni, köztük egy öregasszony. Mihelyt meglátott, felismerte bajomat, odaült az ágyam fejéhez, és barátságos hangon szólt: "Ó fiam, mondd meg nekem, mi történt veled?" Elmeséltem a történetemet, ő pedig így szólt: "Ó, fiam, ez az ifjú leány csakugyan a bagdádi kádi lánya. Az az ablak a lakásából nyílik: az apja alatta lakik a földszinten, és őt egyedül hagyja. Én gyakran járok hozzá, és ha találkozni akarsz vele, azt csak én eszközölhetem ki. Vigasztalódjál hát és bízzál!"
Mikor meghallottam, amit az öregasszony mondott, visszatért belém a reménység, és megerősödött a szívem: aznap az egész családomnak örömnapja volt. Megerősödött tagokkal felkeltem, és reméltem a végső gyógyulást. Az öregasszony elment. De amikor visszatért, és ránéztem az arcára, láttam, hogy rossz híreket hoz. Így szólt hozzám: "Ó, fiam, ne is kérdezd, mit mondott a lány, amikor megemlítettem a kérésedet, mert azt mondta: »Ó, istenverte vénasszony, ha el nem hallgatsz, úgy fogok veled bánni, ahogy megérdemled.« De én mégis elmegyek hozzá még egyszer." Ismét nyugtalan lettem, amikor ezt meghallottam, de néhány nap múlva az öregasszony megint eljött, és azt mondta: "Kedves fiam, jutalmat kérek, jó hírt hozok!" Ezekre a szavakra a lelkem visszatért a testembe, és ezt válaszoltam: "Kívánhatsz bármit, mindent megadok neked."
"Tegnap elmentem a lányhoz - mesélte az öregasszony -, és amikor meglátta, hogy fáj a szívem, és sír a szemem, így szólt hozzám: »Ó, néném, miért látlak téged szomorkodni?« És amikor ezt mondta, én sírva feleltem: »Jaj, leányom és úrnőm, amikor tegnap nálad voltam, egy ifjútól jöttem, aki szeret téged, és ezért halálán van.« Most a leánynak megesett rajtad a szíve, és megkérdezte: »Ki az az ifjú, akiről beszélsz?« Én azt feleltem: »A fiam és szívem kedves gyermeke: néhány napja meglátott téged az ablakban, amikor a virágokat öntözted, és amint megpillantotta az arcodat, szerelemre gerjedt irántad. Aztán elmeséltem neki a múltkori beszélgetésünket, ekkor még rosszabbul lett, és ágynak esett, most már haldoklik, és bizonyára ez volt számára megírva a sors könyvében.« Erre a lány elsápadt, és azt kérdezte: »Miattam van mindez?« - »Alláhra, miattad - feleltem, és most mit mondasz?« - »Menj vissza hozzá - mondta -, add át az üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy az én szívem többet szenved, mint az övé. Legközelebbi pénteken, a közös imádság előtt jöjjön ide; parancsot adok majd, hogy ajtót nyissanak neki, és felvezessék hozzám; néhány percig beszélgetek vele, aztán menjen el, mielőtt apám hazajön az istentiszteletről.«"
Mikor meghallottam a vénasszony szavait, megszűnt a szorongásom, és megnyugodott a szívem. Nekiajándékoztam a köntöst, amely rajtam volt. Az öreg még távozóban azt mondta: "Örvendezz!" - "Nem fáj már semmi!" - feleltem.
A házam népe és a barátaim elmondták egymásnak a jó hírt, hogy felépültem. Pénteken az öregasszony ismét eljött, és megkérdezte, hogy vagyok. Megmondtam neki, hogy jól érzem magam, boldog vagyok. Aztán felöltöztem, illatszerrel hintettem be magamat, és vártam, hogy az emberek imára menjenek, és én elindulhassak őhozzá.
Az öregasszony pedig azt mondta: "Még bőségesen van időd, és ha most elmennél megfürdeni és megborotválkozni, hogy eltüntesd a betegséged nyomait, azt nagyon jól tennéd." - "Bölcs és jó tanács - feleltem -, de először megborotváltatom a fejemet, aztán megyek majd a fürdőbe." Így hát elküldtem a borbélyért, hogy megborotváltassam a fejemet, azt mondván a fiúnak: "Menj a piacra, és hívj nekem egy borbélyt, de értelmes legyen, ne bizalmaskodó, nehogy megfájdítsa fejemet a fecsegésével."
A fiú elment, és ezt az urat vezette hozzám. Amint belépett, köszöntött, és amikor a köszönését viszonoztam, így szólt: "Szabadítson meg Alláh minden bánatodtól és minden gondodtól, bánatodtól és szomorúságodtól!" - "Bárcsak meghallgatná Alláh az imádságodat!" - feleltem.
"Örvendj, ó, uram - mondta -, mert visszatért az egészséged. Borotválkozni óhajtasz vagy eret vágatni? Mert meg vagyon írva, Abu Abbász maga mondja, hogy a Próféta kijelentette: aki pénteken nyíratja a haját, azt az Úr hetven kórságtól óvja meg, és azonkívül meg vagyon írva ugyanazon szerzőnél, hogy a Próféta kijelentette: aki eret vágat pénteken, az biztosítva van a megvakulás és sokféle betegség ellen."
"Hagyd abba ezt a haszontalan beszédet - mondottam -, tüstént gyere ide, borotváld meg a fejemet, mert még gyenge vagyok!" Felkelt, kinyújtotta a kezét, egy kendőt vett elő és kibontotta. Egy asztrolábium[44] volt benne hét koronggal, ezzel kiment az udvar közepére, a nap felé emelte a fejét, és jó ideig vizsgálódott, azután pedig hozzám fordult: "Tudd meg, hogy ezen a mai napon, amely száfár hónap 10-e, a 763. évben Prófétánk futása után - áldás és békesség emlékezetének -, amikor az időszámítás valóságos szabályai szerint a Mirrikh-bolygó az uralkodó csillagzat, hét fokot és hat percet haladt már a nap, és úgy esett, hogy az Utárid-bolygó együttállásba került ezzel az égitesttel; mindez azt jelenti, hogy a haj leborotválása most felette szerencsés művelet; azt is jelenti, hogy készülsz valakihez, aki ennek örül; de jelent még olyasvalamit is, amiről nem akarok beszélni."
- "Alláhra! - kiáltottam fel. - Fárasztasz és untatod az elmémet, és méghozzá balszerencsét is jósolsz, pedig csupán azért hívattalak, hogy a fejemet borotváld meg; rajta, láss hozzá és borotválj, ne szaporítsd a szót." De ő azt felelte: "Alláhra, ha tudnád az igazságot, arra kérnél, hogy többet mondjak, és én azt tanácsolom neked, hogy ezen a mai napon úgy cselekedjél, ahogy én javaslom a csillagok járásából végzett számítások alapján. Dicsérd Alláht, és ne ellenkezz velem, mert jó tanáccsal szolgálok neked, és jó szívvel vagyok irántad. Bárcsak az egész év hosszat szolgálhatnék neked, mert akkor igazságot szolgáltatnál nekem. Fizetséget sem kérek azért, hogy így cselekszem."
- "Megölsz ma engem - mondtam, amikor ezt meghallottam -, félek, nincs menekvés számomra." - "Ó, uram - felelte -, engem az emberek Esz-Számitnak, a Hallgatagnak neveznek, mivelhogy kevés beszédű vagyok: ebben különbözöm bátyáimtól, mert a legidősebb bátyám El-Bakbúk, a Fecsegő, a második El-Haddár, az Ordító, a harmadik Bakbak, a Locsogó, a negyedik El-Kuz el-Aszváni, a Tátottszájú Kancsó, az ötödik El-Fessár, a Nagyszájú, a hatodik Sakkak, a Hangoskodó, a hetedik magam vagyok, Esz-Számit."
Ahogy a borbély a beszéde özönébe fullasztott, úgy éreztem, az epém kifakadt, és azt mondtam a fiúnak, adjon neki egy negyed dinárt, és küldje el Alláh nevében, mert nem akarom megborotváltatni a fejemet. De a borbély meghallotta, mit mondtam a fiúnak, és kifakadt: "Mit is mondtál, ó, uram? Alláhra mondom, nem fogadok el fizetséget tőled, ha nem szolgálok meg érte. Az a kötelességem, hogy megtegyem és végrehajtsam, amit kívántál tőlem; még akkor is, ha nem kapok tőled pénzt. Ha te nem ismered az én értékemet, ismerem én a tiedet. Atyád - Alláh legyen neki irgalmas! - bőkezűen bánt velem, mert nagylelkű férfiú volt. Alláhra mondom, atyád elküldött értem egy napon, olyan napon, mint a mai, és amikor idejöttem, néhány barátja volt nála, és azt mondta: »Vágj eret rajtam!« Így hát vettem az asztrolábiumomat, és megfigyeltem a nap magasságát, és úgy találtam, hogy az óra uralkodó csillagzata baljóslatú, és az érvágásnak rossz következménye lehet. Ezt a verset mondtam neki:
»Elhívattál - szóltam hozzá -, hogy csapoljam véred,
Ám a horoszkópod rád ma nem hoz egészséget.
Majd inkább leülök hozzád s elmesélem sorba,
Hogy szereztem tenger tudást, csoda ügyességet.«
Elbámultál szavaimon. »Bizisten - felelted -,
Eszed, kezed tudománya magas fokra lépett.«
»Nem - szóltam -, csak Alláh műve! Ha nem tőle kapnám,
Ugyan miről számolhattam volna be most néked?
Alláh, Te vagy urunk, Te vagy az igazságosztó kéz,
Boldog, kire tudás kincsét méri bölcsességed.«*
Apád el volt ragadtatva, odaszólította szolgáját, azt mondta neki: »Adj a borbélynak száz dinárt, meg még hármat és egy díszköntöst.« És mindet megkaptam. Végre eljött a kedvező óra, és én eret vágtam rajta. Nem ellenkezett, sőt megköszönte, és mindenki, aki ott volt, hálálkodott nekem. Mikor az érvágás megtörtént, nem állhattam meg és megkérdeztem: »Alláhra, ó, uram és parancsolóm, miért mondtad rabszolgádnak, adjon száz dinárt és még három dinárt?« Azt felelte, hogy egy dinárt adott a csillagászati jóslatért, egyet mulattató csevegésemért, egyet az érvágásért, százat meg a dicséretemre mondott versért."
Erre azt mondtam: "Alláh nem volt irgalmas édesapám iránt, hogy olyan embert ismert, mint te vagy!" A borbély nevetett és felkiáltott: "Nincs más isten, mint Alláh, és Mohammed az ő prófétája. Magasztaltassék az ő tökéletessége, mert ő másokat megváltoztat, de maga nem változik. Soha nem hittem, hogy nem vagy józaneszű ember, de most a betegséged az oka, hogy esztelenséget beszélsz. Alláh mondta a szent könyvében, hogy aki elfojtja haragját és megbocsát felebarátjának... de téged nem lehet hibáztatni. Nem tudom azonban, mi a sietséged oka, atyád és nagyapád soha nem cselekedett semmit, mielőtt az én tanácsomat nem kérte. Mert azt mondják, aki megbízhatóban bízik, bizalmával bizonyára nem bízta el magát. A példabeszéd is azt tartja, inkább adj tanácsot, mint kalácsot. Ahogy a költő mondta:
Mielőtt magadat bármire rászánod,
Tapasztalt baráttól kérj hozzá tanácsot.*
És minthogy alig találhatsz valakit, aki járatosabb lenne a világ dolgaiban, mint én, itt állok előtted, hogy szolgáljak neked. Én nem neheztelek rád, hát miért neheztelnél te rám? Türelemmel leszek irántad, mert emlékezetemben van a kitüntetés, melyben atyád részesített."
"Hej, te szamárfarka - mondtam -, a beszéded kifárasztott, és szavaid elárasztottak. Azt akarom, hogy borotváld meg a fejemet, és menj utadra." Most beszappanozta a fejemet, és azt mondta: "Tudom, hogy neheztelsz rám, de nem haragszom, mert az értelmed gyenge, és fiatal vagy. Nincs sok ideje, hogy még ölemben hordoztalak, és iskolába kísértelek." - "Ó, bátyám - feleltem -, Alláhra könyörgöm neked, távozz tőlem, hadd menjek én az utamra, és te a tiédre."
Megszaggattam a ruhámat, ő pedig, amikor ezt meglátta, fogta a borotvát, és elkezdte fenni. Addig fente, amíg majd elájultam, aztán nekifogott, és egy kis darabon megborotválta a fejemet, majd felemelte a kezét, és így szólt: "Ó, uram, aki siet, ördög hajtja, lassú munka: áldás rajta." És elmondta ezt a verset:
Azt mondják a bölcsek: lassan járj, tovább érsz,
Hogyha jót cselekszel, veled is jót tesznek,
Mint a nagy Alláhé, nincsen oly erős kéz;
Minden zsarnok egy más hatalmától reszket.*
"Ó, uram - folytatta aztán -, nem tudom, ismered-e társadalmi állásomat: az én kezem királyok és emírek és vezírek és bölcsek és tudósok fejét illeti, és egy magamfajtáról mondta egyszer egy költő:
A borbély, az gyémánt, ha a mesterségek
Hosszú sora ékes, ragyogó kaláris.
Mert sehol sincs párja a borbély eszének!
Előtte fejet hajt maga a király is."*
"Ne törődj azzal, ami nem rád tartozik. Megfájdítottad a szívemet, és megzavartad az elmémet" - mondtam. "Úgy látszik, nagyon sietsz" - felelte. - "Sietek, de még mennyire, hogy sietek!" - "Csak lassan! - mondta a borbély. - Mert a sietség az ördögtől vagyon, és megbánásra és szomorúságra vezet, és a próféta - áldás és békesség reá - megmondotta, hogy az a legjobb ügy, amelyet megfontolással kezdenek. Alláhra, aggaszt engem a türelmetlenséged, áruld el hát nekem, mire törekszel ennyire sietve; bárcsak jó dolog lenne, de félek, hogy ez nem így van."
A megbeszélt időhöz még három óra hiányzott, de ő haragosan félretette a borotvát, és az asztrolábiummal ismét az udvarra ment, hogy a napot figyelje, azután hosszú idő múlva visszajött s mondta: "Az istentisztelet idejéig még három óra van, sem több, sem kevesebb." - "Alláh szívére - feleltem -, hallgass, mert a májamat nyomorgatod."
Most fogta a borotvát, és elkezdte fenni, úgy, mint első ízben, és egy újabb darabon leborotválta a fejemet, és így szólt: "Aggódom nagy sietséged miatt, és jól tennéd, ha megmondanád az okát; hisz tudod, hogy apád nem fogott semmibe, míg velem meg nem beszélte a dolgot." Azt mondtam magamban: "Az ima ideje közeledik, elkell mennem a leányhoz, mielőtt még az emberek hazatérnek az imáról. Ha ez a borbély tovább is feltartóztat, nem tudom, hogyan jutok be hozzá." Azt mondtam neki: "Siess és hagyj fel a fölösleges beszéddel. El kell mennem, meg vagyok híva egy barátomhoz." Mikor meghallotta, hogy vendégséget emlegetek, így szólt: "Áldott napod áldott nap számomra. Én is meghívtam mára a barátaimat, és elfelejtettem nekik ennivalót készíteni. Most jutott eszembe! Milyen szégyenben maradok előttük." Így válaszoltam neki: "Erre ne legyen gondod, hiszen megmondtam, hogy ma elmegyek itthonról, úgyhogy minden enni-innivalót, ami csak a háznál van, megkaphatsz, ha elvégzed a munkádat, és hamar leborotválod a fejemet." - "Alláh fizessen meg jóságodért - felelte. - De mondd meg, mit találok a házadban vendégeim számára, hadd tudjam." Azt feleltem, hogy van öt fazék különféle étel, tíz pirosra sült csirke és egy sült bárány. "Hozasd ide, hadd lássam" - szólt. Elhozattam neki mindent. "Hát bor?" - kérdezte. "Van az is" - feleltem. "Mutasd meg, kérlek" - mondta. Felhozattam a bort is. "Alláh áldjon meg jóságodért. Csak még az illatosító szerek hiányzanak." Előhozattam egy náddal,[45] áloéval, ámbrával és mósusszal teli skatulyát: az egész ötven dinárt is megért.
De az idő már nagyon szorongatott, és a lelkem is nyugtalan volt. Azt mondtam neki: "Majd vidd, amit kaptál, de most aztán Mohammed életére - Alláh adjon reá áldást és békét! - borotváld végig a fejemet." Azt mondja erre a borbély: "Alláhra, nem fogadom el, amíg nem láttam, mi van a skatulyában." Megparancsoltam a szolgámnak, nyissa fel a skatulyát. A borbély most letette a kezéből az asztrolábiumot, leült a földre, belenyúlt a skatulyába, turkált a füstölőszerekben, az áloéban, nekem meg majd kiszakadt a lelkem a testemből. Végre hozzám lépett, és megint leborotvált a fejemről egy darabot, és így szólt: "Alláhra, ó, fiam, nem tudom, neked mondjak-e köszönetet vagy az atyádnak, mert a mai lakomám teljességgel a te jóságod és szeretetreméltóságod gyümölcse, és egyik vendégem sem érdemel meg ilyen finom falatokat. Nálam lesz Zantut, a fürdőgazda, és Szali, a búzakereskedő, és Aukal, a babkereskedő, és Akrese, a vegyeskereskedő, és Homejd, az utcaseprő, Abu Akáris, a tejes, Kaszim, az őr és Karim, a lovász. Nincs köztük egy se, aki mulya vagy szájaskodó, tunya vagy erőszakos volna. És mindegyik tud egy táncot, amit eltáncol, és tud egy verset, amit elmond, de a legjobb tulajdonságuk, hogy hasonlók hozzám, a te szolgádhoz, előttük is ismeretlen a fecsegés és a tolakodás. Ami a fürdőgazdát illeti, ő a tamburához elbűvölő dalt énekel, meg hogy azt mondja: »Megyek és megtöltöm a pohárt.« Ami pedig a babkereskedőt illeti, ő művészibben táncol, mint akárki más, és ezt énekli hozzá: »Asszonykám, a gegőd mindenit, de jól tudod!« Senkinek a rekeszizma nem marad épségben, úgy kell nevetni rajta. Az utcaseprő elmés férfiú és csupa vidámság, még a madarak is megállnak, hogy hallgassák; szeret táncolni, és azt szokta ismételgetni: »Amit a feleségemnek mondok, az nincs lakat alatt!« Eszes egy ember; az ő dicséretére énekelték, hogy:
Odaadtam lelkemet: egy utcaseprőt szeretek,
Deli, délceg: mint ingó ág, oly hajlékony, lengeteg.
Egy éjszaka a sors kegye összehozta őt velem.
Így szóltam - míg bennem egyre nőtt a forró szerelem:
»Felgyújtottad szívem-lelkem, tüzétől megégek én!«
»Így hát - mondta - szemetesből fűtővé lett a legény!«*
Mindegyik barátom ismer olyan tréfát, amit más nem tud. De nincs leírás, ami pótolná a saját tapasztalatot. Ha tehát úgy határoznál, hogy hozzánk jössz, az jó lenne neked is, nekünk is. Ne menj a barátaidhoz, akikről szóltál, mert a betegséged nyomai még meglátszanak rajtad, és valószínű, hogy csupa bőbeszédű ember közé mennél, akik olyan dolgokról fecsegnek, amik nem rájuk tartoznak, vagy tolakodó emberek lesznek közöttük, a te lelkedet pedig a betegség máris nyugtalanná tette."
Azt feleltem: "Majd veletek leszek valamelyik más nap." De ő folytatta: "Helyesebb lenne, ha először az én barátaim társaságába jönnél, hogy élvezhesd a szellemességüket, tégy úgy, ahogy a költő mondja:
Ne soká halogasd, hogyha öröm vár rád.
Lesben áll a sorsod s megadhatod árát."*
Erre dühömben már nevetnem kellett. Azt mondtam neki: "Tedd meg, amit kívánok, hadd mehessek Alláh segítségével, akinek magasztaltassék a neve, te pedig menj a barátaidhoz, mert várnak rád." - "Csak azt kívánom - felelte -, hogy bevezesselek ezeknek a férfiaknak társaságába, mert valóban egyetlen tolakodó sincs köztük, és ha egyszer látnád őket, sohasem vágyakoznál a magad társaságára." - "Adja Alláh - mondtam -, hogy bőségesen élvezd társaságukat, én pedig egyszer valóban meghívom őket ide." Most így szólt hozzám: "Ha az a kívánságod, hogy először a barátaid lakomájára menj, akkor elviszem ezt az ajándékot, amellyel megtiszteltél, és barátaim elé helyezem, hadd egyenek, mulassanak, és ne várjanak rám, én pedig visszajövök hozzád, és veled megyek barátaidhoz, mert nincs semmi hamis szertartásosság köztem és barátaim közt, nem sértődnek meg, ha otthagyom őket. Így aztán hamar visszatérek hozzád, és megyek veled, bármerre is tartasz." Erre felkiáltottam: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos és dicső Alláh kezében. Menj a társaidhoz, és üdítsd fel köztük a szívedet, én pedig hadd menjek az enyéimhez, és hadd maradjak náluk, mert már várnak rám." Ő azonban azt mondta: "Nem engedhetem, hogy egyedül menj." - "Ahova én megyek - feleltem -, oda más nem léphet be, csak én magam." - "Akkor úgy vélem - kapott a szón a borbély -, hogy valami nőhöz mész, különben magaddal vinnél engem, minthogy azt jobban megérdemlem, mint bárki más. Segíteni is fogok neked, hogy elérhesd, amit kívánsz. Félek, hogy valami idegen nőt akarsz meglátogatni, és akkor vége az életednek, mert itt, Bagdád városában senkinek sem szabad ilyesmit cselekednie, különösen ilyen nagy napon, mint a mai: szörnyű, éles kard a bagdádi elöljáró." - "Jaj neked, ó, gonosz aggastyán - kiáltottam fel. Milyen szavakkal szólsz hozzám?"
Elérkezett az istentisztelet ideje, és közeledett az imádság órája, amikor végre elkészült fejem borotválásával. Így hát ezt mondtam neki: "Menj most az étellel és itallal a barátaid közé, én megvárom, amíg visszatérsz, és aztán elkísérsz engem." Így akartam rászedni, hogy elmenjen, de ő azt mondta: "Azt hiszem, be akarsz csapni, hogy aztán egyedül menj el, és valami bajba keveredjél, amiből nincs menekülés. Alláhra kérlek, ne hagyd el ezt a helyet, míg érted nem jövök. Elkísérlek, és tudni akarom, hogy végződik a dolgod." - "Jól van - feleltem -, de ne késs soká."
A borbély az ételt és az italt és minden egyebet, amit ajándékoztam neki, odaadta egy teherhordónak, hogy vigye a szállására, ő pedig elrejtőzött egy mellékutcában. Nekikészültem az indulásnak; a müezzinek a minareteken már elkiáltották a pénteki szalámot;[46] felöltöztem és egyedül útnak indultam. Megérkeztem a zsákutcába, megálltam annak a háznak a kapuja előtt, ahol a leányt láttam. Nem tudtam, hogy a borbély is ott van mögöttem. Nyitva találtam a kaput, beléptem, és azonnal felvezettek az emeletre, a leány lakosztályába. Alig értem fel, amikor megérkezett az istentiszteletről a ház ura, a leány apja, belépett a földszinti terembe, és bezárta a kaput. Az ablakon kinézve, megpillantottam a kapu előtt a borbélyt is, és elcsodálkoztam, hogyan juthatott ez az ördög a nyomomra.
Ebben a pillanatban, szerencsétlenségemre, minthogy úgy akarta Alláh, a védelem fátyola felszakadt körülöttem, a ház egy rabnője valami vétket követett el, ami miatt a házigazda elverte, ő pedig jajveszékelt, erre odajött egy rabszolga, de az úr őt is elverte, és most ő is jajgatott. A borbély azt hitte, hogy engem vernek, kiáltozni kezdett, megszaggatta ruháját, port hintett a fejére, és segítségért kiabált. Köréje sereglettek az emberek, ő meg azt mondta nekik: "A gazdámat megölték a kádi házában!"
Aztán elrohant az én házamba, állandóan kiáltozva és nagy tömeg emberrel a sarkában, hogy a házam népének elmondja a történteket. Nem tudom, mit mondhatott, de az egész házam népe jött, és siratta az urát, élükön a borbély, megszaggatott ruhában, velük pedig a nagy tömeg népség. Mind jajveszékeltek, leghangosabban a borbély, és mind siratták a meggyilkoltat.
Így értek a házhoz, amelyben rejtőztem, és mikor a kádi meghallotta, mi történt, felkelt, kinyitotta a kaput, csodálkozott és megkérdezte: "Emberek, mi történt?" A szolgáim így szóltak: "Megölted a gazdánkat!" - "Halljátok - felelte -, mit vétett nekem a ti gazdátok, hogy azt mondjátok, megöltem; és mit keres ez a borbély itt veletek?" - "Éppen most verted a korbáccsal - felelte a borbély -, hallottam a kiáltozását." - "Mit vétett, hogy azt mondjátok, megöltem? - ismételte a kádi. - És kicsoda volt - tette hozzá -, és mit akart?"
"Ne tettesd magad - kiáltott fel a borbély -, mert mindent tudok, azt is, amiért az én uram a te házadba jött, és tudom, mi az igazság a dologban. A lányod szerelmes belé, és ő is szerelmes a lányodba: te meglepted őket, előhívattad az embereidet, és megveretted a gazdámat. Alláhra mondom, senki más ne legyen bíró az ügyünkben, mint maga a kalifa, vagy pedig hozasd ki nekünk a gazdánkat, hogy a családja átvehesse; ne kényszeríts arra, hogy magam menjek be érte és hozzam ki."
A kádi, mikor ezt meghallotta, szóhoz sem jutott, és szörnyen szégyellte magát a nép előtt, de aztán megemberelte magát, és így szólt a borbélyhoz: "Ha igazat beszélsz, menj be magad, és hozd elő."
A borbély fogta magát, és belépett a házba. Amikor ezt észrevettem, csak azt néztem, hogy menekülhetnék. A teremben, ahol voltam, nem találtam más búvóhelyet, mint egy ládát, belebújtam, magamra húztam a fedelet, és visszafojtott lélegzettel várakoztam. Ebben a percben a borbély is berontott a terembe, azonnal kitalálhatta, hol vagyok, mert nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen a láda felé tartott, felemelte, a fejére vette, és lesietett a lépcsőn. Minthogy nem tudtam, meddig akar cipelni, kinyitottam a ládát, és a földre vetettem magamat. A zuhanásnál a lábamat törtem. Mikor a ház kapujához értem, hatalmas néptömeg várt; soha még nem láttam ennyi embert egy rakáson. Pénzt kezdtem szórni közéjük, hogy eltereljem figyelmüket, és amíg a nép a pénzt szedegette, végigsiettem Bagdád mellékutcáin, a borbély egyre a nyomomban. Folyton kiáltozott: "Gyászba akartak dönteni, meg akartak fosztani a gazdámtól. Dicsértessék Alláh, aki megsegített, és megszabadította a gazdámat! Ó, uram, hát addig siettél, hogy végrehajtsd bűnös tervedet, amíg bajba nem sodortad magadat, és ha Alláh nem áldott volna meg téged velem, nem menekültél volna meg, sőt olyan veszedelembe sodródtál volna, amire nem lett volna segítség. Kérd azért Alláht, hogy szolgálatodban élhessek, és a jövőben is hasznodra lehessek. Alláhra, engem is csaknem bajba kevertél bűnös szándékaiddal, amikor egyedül akartál menni. De nem haragszom rád tudatlanságodért, mert kevés ésszel áldott meg Alláh, és hirtelenkedő természetű vagy."
"Nem volt még elég az - feleltem -, amit tettél, hanem még a bazáron keresztül is utánam rohansz?" Meg szerettem volna halni, hogy megszabaduljak tőle, de a halál nem váltott meg. Dühömben elrohantam előle, és bementem egy boltba, a bazár közepén könyörögve a boltosnak, hogy védjen meg. Ő aztán elkergette a borbélyt.
Ott ültem a boltban, és azon gondolkoztam, hogy a borbélytól soha nem fogok szabadulni, mert éjjel-nappal a sarkamban lesz, én pedig nem bírom tovább elviselni még a látását sem. Ezért azonnal tanúkat hívattam, és egy írást szerkesztettem, amelyben a vagyonomat felosztottam a házam népe között, gondnokot rendeltem ki, és meghagytam, hogy adja el a házat és minden ingóságomat, majd utazni indultam, hogy megszabaduljak attól a nyomorulttól, így értem ebbe az országba, megtelepedtem és már jó ideje itt tartózkodom. Vendégül hívtatok közétek, eljöttem, de megláttam azt a gazembert a szoba túlsó végén - hogy lehetnék nyugodt, és hogy élvezhetném a társaságtokat, amíg köztetek van az az ember, aki ilyen dologba kevert, és aki oka annak, hogy kitörtem a lábamat?
A fiatalember megmaradt amellett, hogy nem ül le közénk, mi pedig, amikor meghallottuk a történetét, megkérdeztük a borbélyt: "Igaz-e, amit ez a fiatalember rólad mesélt?" - "Alláhra mondom - felelte -, hogy iránta való szívességből, bölcsességből és ildomosságból tettem mindent, nélkülem elpusztult volna. Csakis nekem köszönheti megmenekülését, és Alláhnak legyen hála, hogy csupán a lába kitörésével bűnhődött, nem pedig életével. Ha szószátyár volnék, nem tudtam volna vele ekkora jót cselekedni. - De figyeljetek ide, elmesélek egy történetet, ami megesett velem, hadd tudjátok meg, milyen szűkszavú vagyok, és hogy nincs nálam különb ember az én hat testvéremen kívül. A történetem pedig ez..."
Musztanszir Bi'lláhnak, az igazhivők fejedelmének uralkodása idejében Bagdádban laktam. Jóságos volt a szegényekhez és szűkölködőkhöz, mindig tudós és erényes emberekkel vette magát körül. Történt azonban egyszer, hogy haragra gerjedt, és megparancsolta a bagdádi elöljárónak, hozzon elébe a legközelebbi ünnepnapon tíz környékbeli rablót és útonállót. Felkerekedett az elöljáró, összefogdosta és hajóra rakta őket. Amikor a hajó a városba érkezett, azt hittem, hogy a fedélzeten összegyűlt emberek bizonyára valami lakomára jöttek össze, most kelnek át a folyón, és rajtam kívül senki sem szegődik hozzájuk asztaltársul. "Kedves társaság" - gondoltam magamban, és amilyen bölcs és józan értelmű én már vagyok, beszálltam a hajóba, és közéjük keveredtem. Átkeltünk a folyón, azután odament hozzájuk egy csapat poroszló láncokkal, nyakukba dobták a bilincseket, és az én nyakamat is megbilincselték. Innen is láthatjátok, tisztelt társaság, milyen ildomos és szűkszavú vagyok, mert akkor is hallgattam, és meg nem szólaltam volna semmiért.
Így megbilincselve elvittek bennünket az igazhitűek ura, Musztanszir Bi'lláh elébe, aki megparancsolta, hogy mind a tíznek üssék le a fejét. A hóhér előlépett, odaállított bennünket a bőrrel borított tönk elé, kihúzta pallosát, és egymás után levágta az elítéltek fejét, amíg csak nem végzett a tíz nyakkal. Csak én maradtam hátra. A kalifa rám nézett, és így szólt a hóhérhoz: "Mi van veled? Csak kilencet fejeztél le?" Felelte a hóhér: "Isten őrizzen attól, hogy kilenc fejet vágjak le, amikor te tízet parancsolsz!" Szólt a kalifa: "Nem hiszem, hogy kilencnél többet végeztél volna ki; az ott a tizedik." A hóhér így felelt: "Jóindulatodra esküszöm, hogy tízet végeztem ki." - "Számold meg a fejeket!" - parancsolta a kalifa. És íme, tízen voltak. Rám nézett a kalifa és megkérdezte: "Mi okból hallgattál ilyen helyzetben? Hogy van az, hogy öreg fejjel ilyen kevés az eszed?" Mikor meghallottam a szavakat, amelyeket az igazhitűek ura intézett hozzám, így szóltam hozzá: "Tudd meg, ó, igazhitűek ura, hogy én vagyok Seikh Esz-Számit, a Hallgatag Öreg; így hívnak, hogy hat bátyámtól megkülönböztessenek. Nagy az én bölcsességem. Józan ítéletemnek, megértő elmémnek és szófukarságomnak nincs határa, mesterségemre nézve pedig borbély vagyok. Tegnap kora reggel megláttam ezt a tíz embert, közéjük elegyedtem, és hajóra szálltam, mert azt hittem, vendégségbe mennek. Egy óra sem telt belé, rájuk rontottak a poroszlók, bilincset vertek a nyakukba, és engem is megbilincseltek velük együtt. De én, ildomosságomnál fogva hallgattam, és nem szóltam. Csakis ildomosságból. Aztán vittek minket, amíg színed elé nem értünk. Te megparancsoltad, hogy tíz embert fejezzenek le, és csak én maradtam meg a hóhér mellett, és nem lepleztem le magamat. Ez is csak óriási ildomosságomat bizonyíthatja, mert hiszen a halálba is követhettem volna őket. Egész életemben így cselekedtem jót az emberekkel, de ők viszonzásul csak keserűséget okoztak nekem."
Mikor a kalifa meghallotta szavaimat, és megtudta, milyen végtelenül ildomos, szűkszavú és páratlan ember vagyok - amint erre bizonyság ez az ifjú is, akit a legnagyobb bajból mentettem meg -, így szólt: "Ó, te Hallgatag; a te hat bátyád is olyan, mint te? Bennük is van annyi bölcsesség és tudás, ők is ilyen szűkszavúak?" Azt feleltem: "Nem, nekik egészen más a természetük. Megsértesz engem, ó, igazhitűek fejedelme, ha velük hasonlítasz össze. Szószátyárságuk és szűk eszük mindegyiket nyomorékká bélyegezte. Van köztük félszemű, sánta, vak, van, akinek az orra, füle hiányzik, meg akinek az ajka van levágva, akad köztük egy púpos is. Ne hidd, ó, igazhitűek fejedelme, hogy én szószátyár vagyok, és én, ha törik, ha szakad, be is bizonyítom neked, hogy férfiúi érdemekben különb vagyok náluk.
Mindegyiküknek van valami története, miképpen lett nyomorékká, és én el fogom mesélni a históriájukat."
|
