Tudd meg, édes leányom, hogy élt egyszer egy kereskedő; volt vagyona, marhája, felesége, gyereke, és Alláh - magasztaltassék az ő neve! - megáldotta azzal a képességgel, hogy az állatok és madarak nyelvét értette. Ez a kereskedő termékeny vidéken lakott, volt egy szamara meg egy ökre is.
A két állat együtt lakott az istállóban. Egy napon az ökör, amikor belépett az istállóba, látta, hogy az egész helyiséget felsöpörték, megöntözték. A szamár jászlában szitált árpa, megrostált szecska volt, a szamár pedig nyugodtan hevert; őt a gazda csak néha-néha nyergelte meg, ha valami dolga akadt, aztán megint visszavezette az istállóba. Egy nap a kereskedő hallotta, amint az ökör így szól a szamárhoz: "Jó étvágyat és jó emésztést! Én a fáradtságtól összeroskadok, te meg pihensz, s szitált árpát raknak eléd. Néhanapján felül rád a gazda, aztán visszahoz; én meg örökké csak szántok, és a malmot hajtom." A szamár pedig így felelt: "Ha ki akarnak vinni a szántóföldre, és nyakadba akarják tenni az igát, vesd magad a földre, és akárhogy is vernek, ne állj fel, vagy ha felkelsz, feküdj le megint. Hogyha aztán visszavezetnek az istállóba, és babhüvelyt tesznek eléd, ne egyél belőle, mintha beteg lennél. Ne egyél, ne igyál két vagy három napig. Így majd kipihened a sok fáradozást meg törődést."
A kereskedő az egész beszélgetést végighallgatta. Mikor pedig a béres az ökör elé tette a takarmányt, az csak keveset evett belőle. Reggel aztán a béres ki akarta hajtani az ökröt a szántóföldre, de betegen találta. Ekkor a kereskedő így szólt: "Fogd be a szamarat, és az ökör helyett vele szánts egész nap." Mikor este visszajött a szamár, az ökör megköszönte neki, hogy az ő jóvoltából kipihenhette fáradtságát. De a szamár nem felelt rá, mert rettentően bánta már a dolgot. Másnap a gazda megint kivezette a szamarat, és szántott vele estig, és a szamár feltört szüggyel, holtfáradtan jött vissza. Az ökör szánakozva nézte a szamarat, hálálkodott neki, és nem győzte dicsérni. De ez azt mondta magában: "Nyugodtan éltem, pihentem, és csak kotnyelességemmel okoztam vesztemet." Aztán így beszélt az ökörhöz: "Halld, amit mondok, én jóakarattal szólok neked: hallottam, amint a gazdánk azt mondta, hogy ha az ökör nem kel fel fektéből, odaadja a mészárosnak, vágja le, és csináljon bőréből natát. Nagyon féltelek téged, ezért figyelmeztetlek. Béke legyen veled." Mikor az ökör meghallotta a szamár beszédét, magában így szólt: "Holnap kimegyek velük." Aztán megette a szénáját az utolsó szálig, még a jászolt is kinyalta utána. A gazda hallotta beszélgetésüket, és másnap virradatkor a feleségével bement az istállóba. Leültek, aztán jött a béres, ki akarta vezetni az ökröt. Mikor az meglátta gazdáját, csapkodni kezdett farkával, gyanús hangokat hallatott, és akkorákat ugrott, mint a bakkecske. A kereskedő majd hanyatt dűlt nevettében. Megkérdezte a felesége: "Min nevetsz?" - "Valamit láttam és hallottam - felelte a kereskedő -, de nem mondhatom el, mert akkor meghalok." - "Meg kell mondanod - szólt az asszony -, hogy miért nevettél, még ha belehalsz is." - "Nem mondom meg, mert félek a haláltól" - vetette ellen a férfi. "Biztosan engem nevettél ki" - erősködött az asszony, és addig unszolta, nyaggatta férjét, amíg levette a lábáról. Az ember, akit az asszony beszéde egészen megzavart, szólította gyerekeit, elküldött a kádiért meg a tanúkért, hogy végrendelkezzék, és hogy elmondja feleségének a titkot, aztán meghaljon. Mert végtelenül szerette feleségét, aki néki unokahúga és gyermekeinek anyja volt, meg aztán ő maga már százhuszadik évét járta.
Így hát összehívta a családját és az egész szomszédságot, és elmesélte nekik: felesége azt kívánja tőle, hogy elmondja titkát, pedig ha ezt megteszi, meg kell halnia. Erre mindnyájan az asszonyhoz fordultak: "Alláh szerelmére, mondj le kívánságodról, hiszen különben a te férjed, gyerekeid apja meghal!" De az asszony konok maradt: "Nem állok el tőle, amíg el nem mondja, még ha meg is hal." Erre a többiek elhallgattak. A férj pedig felkelt, otthagyta őket, bement az istállóba, hogy elvégezze a szertartásos mosakodást, aztán visszamenjen, elmondja a titkot és meghaljon.
Volt azonban a kereskedőnek ötven tyúkja mellé egy kakasa, s volt egy kutyája. És hallotta, amint a kutya rászól a kakasra: "Ilyen jókedvű vagy, amikor a gazdánknak meg kell halnia?" - "Már miért kellene?" - kérdezte a kakas. Erre a kutya elmondta neki az egész históriát. "Alláhra - kiáltott erre a kakas -, kevés esze van a mi gazdánknak. Lám, nekem ötven feleségem van; ha tetszik, megörvendeztetem, ha tetszik, megharagítom őket. Neki egyetlenegy felesége van, és evvel az eggyel se tud boldogulni. Miért nem tör le egy szederfaágat, megy be az asszony szobájába, és veri vele addig, amíg vagy belehal, vagy megbánja a dolgot, és soha többé nem lesz kíváncsi?"
Amikor a kereskedő végighallgatta, amit a kakas a kutyának mondott, megjött az esze, és elhatározta, hogy elveri feleségét.
Mikor idáig ért a történetben, a vezír így szólt leányához, Sehrezádhoz: "Talán én is úgy bánjak el veled, mint a kereskedő a feleségével?" - "Mit csinált vele?" - kérdezte Sehrezád.
A kereskedő előbb levágott néhány szederfaágat, elrejtette a szobájába, aztán bement feleségéhez, és azt mondta neki: "Gyere át hozzám, ott mondom el a titkot, hogy az emberek ne lássák, amikor meghalok." Az asszony átment férje szobájába, a gazda bereteszelte kettejük mögött az ajtót, aztán nekiesett a feleségének, és addig verte, amíg az félig elalélt, és azt nem mondta: "Megbántam, amit tettem." Aztán az asszony megcsókolta férje kezét és lábát, mert valóban megbánta viselkedését. Erre kimentek a szobából, és mindnyájan igen elégedettek voltak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A vezír leánya végighallgatta apja meséjét, azután csak ennyit mondott: "Nem tágítok, meg kell történnie!" Apja tehát szépen kiöltöztette, és elment Sahriár királyhoz, Sehrezád pedig lelkére kötötte húgának: "Ha a királynál leszek, érted küldök. Akkor te eljössz, és mikor a király betelt velem, így szólsz hozzám: »Édes néném, mesélj nekem egy érdekes történetet, hogy megrövidítsd a virrasztás óráit« - és én elmondok majd egy mesét, amely, ha Alláh úgy akarja, megszabadít bennünket."
Ekkor apja, a vezír, elvezette a leányát a királyhoz. Sahriár megörült a leány láttára, és megkérdezte a vezírt: "Elhoztad, amit kívántam?" - "Igen" - felelte a vezír. Mikor pedig a király Sehrezádot ágyába akarta vinni, az sírni kezdett. "Mi bajod?" - kérdezte a király. A lány így felelt: "Ó, királyom, van nekem egy húgom, akitől el szeretnék búcsúzni." A király érte küldött; ő eljött, megölelte nénjét, és az ágy lábához ült. Miután pedig a király megfosztotta Sehrezádot leányságától, pihentek egy darabig, beszélgettek, végül Dunjazád így szólt nénjéhez: "Alláhra, édes testvérem, mondj egy mesét, hogy megrövidítsd virrasztásunk óráit." - "Nagyon szívesen, ha a kegyelmes király megengedi" - felelte Sehrezád. Mikor a király ezt meghallotta, minthogy álmatlansággal küzdött, és szeretett mesét hallgatni, megadta az engedelmet.
