Az aranyműves és az énekeslány története
Boldogságos király, fülemhez jutott, hogy volt egyszer egy aranyműves, aki bolondult az asszonyokért és a borért. Egy napon elment a barátjához, és szobájának egyik falára pillantva meglátta rajta egy gyönyörű leány képét, szebbet és tökéletesebbet szem még nem látott. Nem tudott betelni a képpel, csodálta a gyönyörű nőalakot, és olyan nagy szerelembe esett a szíve, hogy belebetegedett, és már-már halálát érezte. Egy barátja meglátogatta, és amint mellette ült, megkérdezte, mi lelte, mi a panasza. "Testvérem - felelte a beteg -, az én egész betegségem és minden bajom csak a szerelem: beleszerettem egy festménybe, amelyet ennek meg ennek a jó barátomnak falán láttam." A látogató szemrehányást tett barátjának, és azt mondta neki: "Az a bajod, hogy nincs elég eszed. Hogy szerethet bele valaki egy falra festett képbe, amely nem árthat, nem használhat senkinek, nem lát, nem hall, nem tud semmit, sem elfogadni, sem megtagadni?" A másik ezt felelte: "A festő a képet biztosan egy gyönyörű nőről festette." - "Talán fejből, csak képzelet után festette" - vélte barátja. "Akármint van a dolog - felelte az aranyműves -, meghalok a szerelemtől, és ha él a világon ennek a képnek a mása, csak azért könyörgök a magasztos Alláhhoz, addig hagyjon élnem, amíg meglátom."
Mihelyt a látogatók eltávoztak, mindjárt kérdezősködtek a kép festője után, és kiderítették, hogy elment valami más városba; levelet írtak neki, amelyben elpanaszolták barátjuk állapotát, és kérdezősködtek arról a festményről, hogy áll vele a dolog: képzelet után festette, vagy látta-e hasonmását elevenen? A festő válaszában azt írta: "A képet egy leányról festettem, aki énekeslány egy vezírnél Indiának Kasmir nevű városában."
Amikor az aranyműves - aki Perzsiának egyik városában lakott - ezt meghallotta, felkészült és útra kelt Indiába, és nagy fáradsággal eljutott abba a városba. Mikor odaérkezett, megtelepedett a városban, és egy napon betért egy odavaló illatszerkereskedőhöz, aki igen ügyes, értelmes, jóeszű ember volt. A királyról és körülményeiről kérdezősködött nála, és a kereskedő azt felelte: "A mi királyunk igazságos, tiszta életű, országa népéhez jóságos, alattvalói közt nem ismer különbséget, és semmit se gyűlöl jobban, mint a varázslatot. Ha valami boszorkánymester vagy boszorkány a keze közé jut, bedobatja a város előtt tátongó mélységbe, és otthagyatja őt étlen-szomjan, amíg elpusztul." Most a vezírekről kérdezősködött, mire a kereskedő elmondta minden vezírnek életmódját, viselkedését, amíg végre az énekeslányra terelődött a szó. "A leány ezé meg ezé a vezíré" - mondta róla az illatszerész.
A fiatalember néhány napig várt, amíg kifőzte a tervét. Egy esős-zivataros, viharos éjjel elindult hazulról, betörő felszerelést vitt magával, és elment annak a vezírnek, a leány gazdájának házához. Mikor odaért, vaskapcsokkal hágcsót erősített az épülethez, felmászott a tetőre, onnan lebocsátkozott az alsó helyiségekhez. Minden leány ott aludt a fekvőhelyén, és egy márvány ágyon megpillantott egy leányt, szép volt, mint a felkelő hold a tizennegyedik éjszakán. Odament fejéhez, lehúzta róla a takarót - aranyhímzéses paplan volt; a leány fejénél és lábánál is gyertyák égtek, minden gyertya, csillogó arany gyertyatartóban, ámbrától illatozott. A párna alatt ezüstszelence volt, amelyben a leány ékszereit tartotta. Az aranyműves ott settenkedett a lány fejénél, aztán egyszerre elővette kését, belevágott vele a leány alfelébe, és jól látható sebet ejtett rajta. A leány ijedten és félelemtől remegve ébredt fel, és mikor a férfit meglátta, nem mert kiabálni, hallgatott. Azt hitte, értéktárgyait akarja elvinni, és azt mondta neki: "Vedd ezt a dobozt, és ami benne van; ha megölnél, nem lenne belőle semmi hasznod; védelmed alatt vagyok." A férfi elvette a szelencét tartalmával együtt és elment.
Másnap reggel szépen felöltözött, fogta az ékszeres dobozt, és elment a város királyához. Megcsókolta előtte a földet, és így szólt: "Uram, király, én mint tanácsadó jöttem el hozzád. Khoraszánból való vagyok, onnan vándoroltam színed elé, mert elterjedt híre a te nemes tetteidnek, nagy igazságosságodnak, és a te zászlód alatt akarok élni. Késő este érkeztem meg a városhoz, a kaput már zárva találtam, úgyhogy a városon kívül aludtam. Amint álom és ébrenlét közt feküdtem, egyszerre csak négy asszonyt pillantottam meg. Az egyik seprűn nyargalt, a másik egy legyezőn. Mindjárt tudtam, ó, király, hogy boszorkányok, akik a te városodba igyekeztek. Az egyik odajött hozzám, belém rúgott, és rám csapott egy rókafarkkal, amelyet kezében tartott. Engem ez úgy feldühösített, hogy belevágtam a késemmel (éppen kezem ügyében volt), és az alfelét találtam el, mert futtában már hátat fordított nekem. Mikor érezte, hogy sebet ejtettem rajta, elmenekült előlem, és elejtette ezt a szelencét tartalmával együtt. Felnyitottam és ezeket az értékes ékszereket találtam benne. Vedd el őket te, nekem nincs rájuk szükségem, mert én a hegyekben élő remete vagyok, a szívemből kivetettem minden világi dolgot, lemondtam javairól, és csak a magasztos Alláh arculatát keresem." Ezzel a szelencét átadta és elment.
A király, mikor az aranyműves eltávozott tőle, kinyitotta a szelencét, kivette belőle az ékszereket mind, megforgatta őket kezében, és egy nyakláncot talált köztük, amelyet ő adott ajándékba vezírjének, a leány gazdájának. Elhívatta a vezírt, és mikor megjelent, így szólt hozzá: "Ugye, hogy ez az a nyakék, amelyet neked ajándékoztam?" A vezír megnézte, ráismert és azt felelte: "Ez az; én egyik énekesnőmnek ajándékoztam." - "Azonnal hozzátok elém azt a leányt" - parancsolta a király. Elhívták, és mikor megjelent a király előtt, azt mondta a király a vezírnek: "Takard fel a hátsó felét, és nézd meg, hogy meg van-e sebezve, vagy nincs." A vezír feltakarta, és meglátta a késsel ejtett sebet. Így szólt a királyhoz: "Igen, uram, ott van a seb." Ekkor azt mondta a király vezírjének: "Ez a leány boszorkány, ahogy a remete mondta, most már bizonyos és kétségtelen."
És megparancsolta, vessék be a boszorkányverembe. Még aznap el is szállították a szakadékhoz. Az aranyműves látta, hogy a csel sikerült, és mikor az éj beállt, elment a verem őréhez, ezer dinárral teli zacskót vitt magával, és leült vele beszélgetni. Mikor az éjszaka első harmada elmúlt, szóba hozta a dolgát, és azt mondta az őrnek: "Tudd meg, testvér, hogy az a leány ártatlan abban, amivel megvádolták; én voltam az, aki vesztébe sodortam." És ezzel az egész történetet elejétől végig elmesélte neki, és a végén így szólt: "Testvérem, vedd ezt a zacskót, ezer dinár van benne, és add át nekem a leányt, én elmegyek vele a hazámba. Ebből a pénzből több hasznod lesz, mint abból, hogy itt a lányt őrződ, és örülj, hogy van alkalmad jutalmat nyerni az értünk tett szolgálatért. Mi mindketten imádkozni fogunk szerencsédért és egészségedért."
Amikor az őr a fiatalember történetét meghallotta, végtelenül elcsodálkozott, milyen ügyes cselt eszelt ki. Átvette a zacskót, meg ami benne volt, és átadta neki a leányt azzal a feltétellel, hogy egy óráig se marad vele tovább abban a városban. Az aranyműves nyomban fogta a lányt, és jól szedte a lábát, amíg vissza nem ért a városába. Így szerezte meg, amire vágyott.
"Ebből láthatod, ó, királyom, a férfiak ravaszságát és csalárdságát. A vezírjeid téged visszatartanak attól, hogy megadd, ami nekem jár, de maholnap én is, te is egy igazságos bíró előtt fogunk állni, aki ellened igazságot szolgáltat nekem, ó, király!"
Mikor a király e szavakat hallotta, megparancsolta, végezzék ki a fiát.
De most az ötödik vezír lépett elébe, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: "Hatalmas király, halaszd el és el ne hamarkodd fiad kivégzését. Elsietésnek legtöbbször megbánás a vége. Féltelek, hogy te is megbánod a tettedet, mint az az ember, aki egész életében nem nevetett többé." - "Hogy volt az, vezírem?" - kérdezte a király.
A vezír pedig így mesélt:
|
