1870 táján történt a következő eset: Egy Losoncon katonáskodó penci legény gyalogosan igyekezett haza szabadságra. Rétságon betért egy kocsmába, hogy kicsit megpihenve leöblítse az út porát. Egy bőgatyás, pörgekalapos ember ült az egyik asztalnál, kit emberünk még sosem látott. Meg is lepődött, mikor az feléje fordulva azonnal borral kínálta őt. Jólesett neki az ital mindaddíg, míg a kocsmáros az asztal alatt a lábára lépve nem figyelmeztette, hogy kivel akadt össze. Megrémülve menekült el a kocsmából, hiszen nem volt ember a környéken ki ne hallott volna Sisa Pista tetteiről. Otthon aztán büszkén mesélte mindenkinek, hogy ki látta őt vendégül.
Egy másik alkalommal szintén Rétság környékén járva arra lett Sisa figyelmes, hogy ezen a rossz hírű úton, melyen máskor a világért sem lehet ily kora hajnalban embert látni, most egyre-másra igyekeznek Vác felé. Vásár lesz Vácon. Ki venni, ki eladni, ki csupán bámészkodni igyekszik oda.
Egy javakorabeli atyafi utolérve őt, gyanútlanul társnak szegődött hozzá. A szegényember nyelve hamarosan megoldódott. Még örült is, hogy valakinek elsorolhatja minden bánatát. Rossz a termés, sok az adó, nincs egy dolgos, igába fogható jószága, lányának most volt a lagzija, mely nagy terhekkel járt, s most kénytelen volt kölcsönt felvenni. Szeretne a vásárban valami használható jószágot venni, ez talán kisegítené.
Útközben elfáradtak, leültek pihenni, s előkerült az atyafi tarisznyájából az elemózsia. Még a kisüstis butykost sem sajnálta utitársától.
Katalinánál aztán Sisa búcsút vett az öregtől, ám előtte a früstökért fizetségül két százasbankót nyomott a kezébe. A meglepődött öreg vonakodott hogy nem fogadós ő, hogy pénzért adja, amit ád, hanem jószívvel tette. Egy pár szép tinót vegyen rajta, s csengőt a nyakukba. A kölcsönt pedig maradéktalanul fizesse vissza. - mondta Sisa ellentmondást nem tűrve. Az öreg hálálkodva kérdezte jótevője nevét, ő azonban csak mosolyogva felelte: - Majd visszafelé megtudja.
Úgy is lett. Akkurátusan szemlélődve választotta ki a vásár legszebb két tinóját. Szépen szóló csengőket kötött nyakukba. s a vásárfiának szánt mézeskalács sem maradt el. Boldogan lépdelve terelte őket hazafelé, nem érezte már az út fáradtságát sem. Katalinánál igéretéhez híven már várta őt Sisa Pista, s a megismételt kérdésre most már felfedte kilétét. A hálálkodásba egy kis megszeppenés is vegyült, de még most is madarat lehetett volna fogatni az öreggel.
Forrás: Puskás Péter - Végh József: Sisa Pista, az utolsó nógrádi betyár
