Szabó Pál
Betyármonda
Szabó Pál Két hete, vagy három, Múta rúzsám várom, Amoda gyün, amint látom, Sütét pej paripán. Sütét pej lovának Arany a kantárja, A rúzsámnak, Szabó Pálnak Én vagyok a párja. – Nyisd ki rúzsám, nyisd ki Szobádnak ajtaját, Ehen gyün egy hírös betyár, Úgy néz, mint Szabó Pál! – Jó estét, hát rúzsám, Régön nem láttalak, Tennap mult el három hete, Múta mendég várlak! – Gyüttem vóna, rúzsám, De ha nem löhetött, A vármögye nyomomba vót, Erre nem eresztött… Isten hozzád, rúzsám, Vöszöm végbúcsúmat, El köll mönni messzi útra, Kirül ne várj vissza! – Mondd mög néköm rúzsám, Möddég fogsz elmönni? – Perjámosi nagy kocsmába Ott fogok möghálni!… Kocsmárosné, hallja! Zárva a kapuja; Nyissa kend föl szép csöndesen, Hogy mögyök be rajta! Kocsmárosné, hallja! Van-é vacsorája? – Van vacsorám, jó paprikás Szabó Pál számára! – Kocsmárosné, hallja! Van-é istállója? – Van istállóm, szénám, zabom Szabó Pál lovának! – Kocsmárosné, hallja! Hányat üt az óra? – Még kilencet el nem veri, Mulathatunk rajta. – Hallom, üt az óra, Hallom, kilenc óra, Feküdjünk le, Mihály öcsém, El vagyunk fáradva! Perjámosi csárda Körül van sáncolva, Dúzs Istvánnak kis pej lova Körösztül ugrotta. – Tizet üt az óra, Rajtunk csaptak máma, Még jól el sem aludhattunk Az első álomba. Hét vármögye hajtott, Soha mög nem fogott, Ez a három csuda rongyos Jaj, de rajtunk csapott! Oda az életöm, Mindön reménységöm, Az öcsémet agyonlütték, Éngöm levasaltak. Vas alatt késérnek, A kocsira tösznek, Még röggelre kis-zombori Nagy tömlöcbe tösznek. Letösznek messzire, A legfenekire, Magam vagyok, kedves rúzsám A nagy sütétségbe! Lovam, édös lovam, Le vagy-é te zárva? Ládd a gazdád keze-lába Hogy le van láncolva. Látom a törvénbe Tizönketten ülnek, Tudom, mind a tizönketten Rúlam törvénköznek. Rúlam beszélgetnek, Rúlam törvénköznek, Tudom, azt a törvént töszik: Hogy fölakasszanak. Kéröm az urakat, Még egy szavam vóna: A lovamra fölülhetnék, Majd könnyen beszélnék. Lovamra ülhetnék, Majd könnyen beszélnék, Kis-zombori törvénházat Majd körülkerülném. Áldja mög az Isten Kis-Zombor faluját, De verje mög az Úristen Dúzst egyedül magát! Szállj el madár, szállj el Vásárhely városba, Ott lakik az édösanyám Egy alacsony házba! Szállj az udvarába, Szállj a szobájába, Vidd el ezt a bús levelet, Tödd az asztalára. Ha kérdi, hogy vagyok? Mondjad, hogy rab vagyok, Kis-zombori nagy tömlöcbe Térgyig vasba vagyok. Térgyig vasba vagyok, Könyékig bilincsbe, Szerdán, Illés napján, délbe Visznek a vesztésre. Se eső nem esik, Se harmat nem látszik, Mégis az én üngöm-gatyám Két oldalrúl ázik. Édösanyám vót kend, Mér nem tanított kend, Gyönge vessző ága vótam, Mér nem hajlított kend! Szögént nem bántottam, Gazdagot raboltam, Pajtásomat emböröltem, Szép asszont öleltem. Möghalok, möghalok, Még beteg sem vagyok, Kis-zombori szőlők alatt Lészön möghalásom. Nem bánom, nem bánom, A rúzsám sajnálom, Nincsen kinyérkeresője, De van elvesztője! – Szerdán, Illés napján Féltizenkettőre, Szól a hóhér Szabó Pálnak: Lépjön föl a székre! Főlépött a székre, Főnézött az égre, Akkó jutott az eszibe, Mit tött életibe. Szerdán, Illés napján Húzzák a harangot, Szabó Pali nyakára rá- Hurkolták a láncot.
|
