Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon furfangos ember. Folyton a vásárokat bújta, s akit csak lehetett, jól becsapott.
Egyszer is elment a vásárba, vett ott egy báránybőr sapkát. Utána bement a kocsmába, s kézfogáskor a markába nyomott egy tízes bankót a kocsmárosnak. Aztán nagy hangosan így szólt:
- Hozzon nekem egy icce bort meg egy pörköltet!
Jóízűen fogyasztotta, akkor fogta a báránybőrkucsmáját, s jól földhöz vágta, csak úgy huppant a padlón.
- Kocsmáros úr, ki van-e fizetve az ebédem meg a borom? - kérdezte.
- De ki ám! Még több is! - mondta a kocsmáros.
- Hát akkor hozzon még egy tányér pörköltet meg egy üveg bort! - rendelkezett a furfangos ember.
Mikor odavitte neki a kocsmáros, újra csak kapta a kucsmáját, jó huppanósan odavágta a pincér elé, s újra kérdezte:
- Kocsmáros úr, ki van-e fizetve?
- Ki ám, bőven is! - mondta hajlongva a kocsmáros.
Vásár volt, tele volt a kocsma, sokan látták, milyen ügyesen fizet a kucsmájával ez az ember. Csak huppanik egyet a kucsma a földön, aztán volt tartozás, nincs tartozás! Látta ezt három atyafi is, összedugták a fejüket, s így szól az egyik:
- Meg kéne venni ezt a sapkát, te sógor!
- Menj oda hozzá, kérdezd meg, mennyiért adná! - bíztatta a másik.
Oda is állított eléje, s megkérdezte, mit kóstál a sapka. Eladná-e?
- Eladom én, el én, ha lesz, aki megveszi! - felelte neki. - Az ára meg, akár megveszi, akár meghagyja, nem kevesebb, mint háromszáz forint!
- Az bizony sok!
- Én meg olcsóbban nem adom egy krajcárral sem! - erősködött a furfangos ember.
Összedugta a fejét erre megint a három koma, s mivel jó ivó emberek voltak, így biztatgatták egymást:
- Megéri, de meg ám! Ezután ehetünk, ihatunk, sógorom, aztán fizetés helyett csak földhöz vágjuk a kucsmánkat s ki lesz fizetve minden. Vegyük meg közösen!
Így is történt. Összeadták a száz forintjaikat s beleszámolták Csalóka Péter markába a három ropogós százast a kucsmáért.
- No, én elmegyek, veszek magamnak egy másik kucsmát! - mondta Csalóka Péter, s azzal ott hagyta a három komát.
Azok meg rendeltek nyakra-főre sonkát, kacsasültet, marhapörköltet, bort. Egyszer csak azt mondja, aki a pénzt összeszedte:
- No, most meglátjuk, mit tud a kucsma!
A kocsmáros már ott állt előttük, hát jó magyarosan eléje vágta a kucsmát.
- Kocsmáros úr, ki van-e fizetve - kérdezte diadalmasan.
- Már hogy lenne, - mondta méltatlankodva a kocsmáros.
Erre még mérgesebben odavágta eléje a kucsmát. Csak úgy huppant a padlón. De bizony a kocsmáros most is csak a fejét csóválta.
Azt mondja erre a harmadik:
- Add ide sógor, mert te nem jól vágod! Majd én földhöz vágom!
Földhöz is vágta olyan tisztességesen, hogy a kucsma cafatokra szakadt.
- Ki van-e fizetve, kocsmáros úr? - kérdezte tőle magabiztosan.
- Nem is volt, meg nem is lesz, ha csak nem a kelmetek bugyellárisából! - mondta nekik a kocsmáros.
- Híj, a gazember mindenségit annak a Csalóka Péternek! Ez túljárt az eszünkön. De jaj neki, ha elkapjuk!
Azonban hiába keresték a sátoroknál, a lacipecsenyés asszonyoknál, Csalóka Péter már régen a Duna mellett teregette lopott marhacsordáját.
Találkozott ekkor Csalóka Péter három emberrel, akiknek igen megtetszettek a marhái.
- Honnét hozod ezt a szép csordát? - kérdezték tőle.
Amint Csalóka Péter a víz mellett terelgetett, a marhák árnyéka éppen a Duna vizére vetődött.
- Nézzétek onnét a Dunából hajtottam ki valamennyit. Ott is sétál néhány a szélén, csak eredjetek be értük, s tereljetek magatoknak annyit, amennyire szükségetek van!
Ketten be is lábaltak a Dunába, de a víz bizony hamar eláztatta őket, alig tudtak kikecmeregni. De a harmadik Péter urán küldte a pandúrokat, azok elfogták, s a bíróság elé állították. Már hangzott is az ítélet:
- Hogy többé senkinek ne árthasson ez a csavargó Csalóka Péter, be kell rakni egy hordóba, s ráborítani a hordó fenekét is, aztán meg bele kell hömbölgetni a Dunába! Had' vigye el a víz erről a vidékről.
Úgy is lett. Ott böcöllézett Csalóka Péterrel a hordó a Duna közepén. Úszott, úszott egyre lejjebb, míg egyszer csak meglátta egy ember a partról.
- Hó, de jó volna nekem ez a jókora hordó, csak ki tudnám magamnak valahogy kotorászni ebből a nagy Dunából - gondolta magában.
Amint nézi, figyeli egyszer csak, mintha hangokat hallana. Körül nézett, de nem látott a parton senkit. Hát amint jobban figyelt, észrevette, hogy a hordóból jön ám a hang. Csalóka Péter kiabált benne:
- Eb volt Budán viceispán, eb is lesz!
Odakiáltott neki az ember:
- Miket kiabál itt maga összevissza? Mért emlegeti a budai viceispánt?
- Mert el akarnak vinni engem Budára viceispánnak, én meg nem akarok menni. Közben a víz a hordót a part felé sodorta, a parti ember kihalászta, s kiengedte belőle Csalóka Pétert.
- Hallod-e jó ember! Nem akarsz-e elmenni helyettem viceispánnak Budára? Még a hordó is tiéd lesz ráadásul!
- Úgyis eleget dolgoztam én már életemben, mért ne mennék el uraságnak?! - mondta vidáman a parti ember, s már bele is telepedett a hordóba. Csalóka Péter lezárta, s belehömbölgette újra a Dunába. El is indult a hordó Buda felé a Duna hátán, Csalóka Péter meg vígan fütyörészve ballagott tovább a parton.
Egyszer csak egy malacfalkára akadt a parti erdőben. Nem látott mellette senkit, hát továbbterelgette a szép falkát. Már messze járt, amikor lódobogást hallott maga mögött. Gyorsan a sűrűbe hajtotta a falkát, maga meg keresett a parton egy nagyon megdőlt görbe fűzfát. Aláállt, mintha azt tartaná. Még nyögött is hozzá, mikor melléje ért a két lovas pandúr.
- Hé atyafi! - szóltak hozzá csak úgy lóhátról - nem láttál-e erre egy falka malacot, meg azt, aki terelgette őket?
- Dehogynem, hogyne láttam volna! --- felelte Csalóka Péter. - Bizony régen volt az már, azóta biztos be is ér már lassan a városba.
- No, akkor utána! - adta ki a parancsot a nagyobbik bajszú pandúr.
- Arra hiába mennének - kiáltotta Csalóka Péter, - úgysem érnék már utol. De én tudok egy rövidítő utat, én még fülön tudom csípni a gézengúzt, ha lovat adnak alám, meg ha a dolgomat elvégzi valaki helyettem.
- Aztán mi a te dolgod, mondd csak?
- Látják, hiszen! Ezt a görcsös fűzfát tartom, hogy ki ne dőljön. Ha ezt tartják helyettem, visszahozom én erre a helyre a falkát tolvajostól!
Aláállt hát a két bajszos pandúr a ferde fűzfának s nekivetették a hátukat. Csalóka Péter meg felpattant a fényes szőrű, gömbölyű kis pandúrcsikóra, s úgy elvágtatott a két pandúr mellől, mintha ott sem lett volna. Amint az úton egy tó mellett vitt el az útja, beleugratott a szélébe, hogy ott maradjon a lovának a patkónyoma. A lova farkából meg levágott egy pamacsra valót, s egy kampós fával leszegelte a tó fenekére, hogy csak egy kis csücske látszott ki a lófaroknak. Aztán vidáman benyargalt a városba, eladta a lovat, s gyalog poroszkált vissza a pandúrokhoz.
Azok bizony még most is a ferde fűzfát támogatták. Nem mertek elmozdulni mellőle, féltek, hogy kidől. Mikor Csalóka Pétert meglátták, már messziről kiabáltak neki:
- Hol a falka, hol a tolvaj, hová tetted a lovamat, te csavargó!
- Ne szidjatok pandúrok! - kezdte Csalóka Péter. Majdnem a fogamat is otthagytam értetek. Nem értem bizony utol a falkát, se a terelőjét. Megbokrosodott az úton a lovam, s beleugrott egy tóba. Ha nem hiszitek nézzétek meg magatok!
El is mentek oda a pandúrok.
- No, kapaszkodjatok bele jól a ló farkába, hátha ki tudjuk még húzni! - mondta nekik Csalóka Péter.
Bele is markoltak, s nekifeszültek. Egyszer csak kicsúszott a ló farkának a darabja, s mind a ketten beleestek a pocsétába. Csupa iszap meg loccs-poccs lett a ruhájuk, őket nevette mindenki, aki arra járt.
Így járt túl a pandúrok eszén Csalóka Péter. Maga meg visszament a malacfalkájáért, s a városban jó pénzen adta el.
