Egymás után foglalta el Attila az itáliai városokat, mert mindenki reszketett Isten ostorától. Pedig a hun király kegyesen fogadta a városok hódolatát, és nem kegyetlenkedett az itáliai néppel.
Amikor Pádua városát elfoglalta, nem engedte meg, hogy a polgárokat rabszíjra fűzzék, a házakat felgyújtsák, és az asszonyokat meggyalázzák. A zsákmányt a főtérre kihordatta, és igazságos osztást csinált: magának egy részt sem tartott meg a zsákmányból. Ezzel nagyon megnyerte a nép szívét, és ez a nép híres arról, hogy háláját művészetével is meg tudja mutatni, ezért a páduai művészek az amfiteátrumban előadást rendeztek Attila tiszteletére.
Először énekesek és szavalók léptek fel, majd zeneszámokat mutattak be.
A hunok kíváncsian hallgatták az előadást. Maga Attila a díszhelyen ült, mellette két tolmács foglalt helyet. Amikor a művészek elvonultak, a város polgármestere ékes szónoklattal üdvözölte Attilát és népét. Attila kegyes bólogatással fogadta a polgármester beszédét. Végül a város leghíresebb költője, akit Marullusnak hívtak, s akinek családjából később világhíres költő származott, ünnepi verssel köszöntötte a hun királyt, Istennek ostorát, aki kegyébe fogadta Pádua polgárait.
Amikor a költő versének első sorait tolmácsolták, Attila arca elfelhősödött.
Marullus ugyanis hízelegni akart a hun királynak, ezért azt írta róla, hogy az istenektől származik: apja a rómaiak hadistene, Mars volt. Attila pedig, akinek ez az istenkáromlás nem tetszett, intett a költőnek, hogy hagyja abba a vers olvasását. Aztán maga elé hívatta Marullust, és rákiáltott:
– Hogy jutott eszedbe, te szerencsétlen, hogy az emberek és az istenek világát egymással összekeverd?! Hogy lehetnék én Isten fia, amikor embernek születtem? Ó, te esztelen! A te ostoba hízelgésed a legrútabb istenkáromlás! Elveszed méltó büntetésedet: holnap máglyán megégettetlek.
Marullus leborult Attila lába elé, és sírva könyörgött kegyelemért. Odalépett a polgármester is, és magyarázni kezdte a hun királynak, hogy az itáliaiaknál az a legnagyobb dicsőség, amiről Marullus írt. A költő nem tehet arról, hogy megsértette a hunok hitét. Hiszen Marullus a nagy Vergiliust követte, aki Aeneast egy istennőtől származtatja.
– Elég! – kiáltotta Attila. – Ezt többet ne halljam, mert mind máglyán végzitek.
Végre a hun főemberek mégis megbékítették Attilát. A hun király gazdagon megajándékozta a zenészeket, a szavalókat és az énekeseket, Marullusnak pedig ezt mondta:
– Ez egyszer elengedem a büntetést, mert csak a hízelgőket akarom elnémítani, de nem riasztom el az igazmondó költőket, akik minket ünnepelnek.
