Egyszer Mátyás király vendégséget csinált a főurakkal: ettek, boroztak. Hát a főurak mindenről megemlékeztek a pohárköszöntőkben, csak a munkásokról nem.
Mátyás király nem szólt semmit, hanem azt mondja:
– Menjünk egy kicsit, nézzük meg a szőlőmunkásokat.
El is mentek. Hát nem szívesen mentek, de ha már a király megyén, akkor a főurak sem maradhattak vissza.
Elmennek egy szőlőbe, ott sokan dolgoztak.
Egyszer Mátyás király az egyik munkás kezéből kiveszi a kapát, és kapálni kezd. Azt mondja az uraknak:
– No, urak, aki a bort szereti, hát ezt most csinálja utánam!
Hát kénytelen-kelletlen mindenki kapát vesz a kezébe, félreállítják a kapásokat, a parasztokat, kapálnak.
De Mátyás király a hegyről lefelé kapáltatta, úgyhogy sokkal rosszabb volt, mert lejtőre nehezebb a kapálás.
Hát kezdtek kidőlni az urak a munkából. Egyszer az egyik, amelyik bátrabb volt, nekiszólott:
– Uram király, mit művelsz velünk? – azt mondja. – Mind meghalunk itt ebben a munkában. Minket az Isten arra teremtett, hogy a háborúban vitézkedjünk, de ezt nem tudjuk csinálni.
Erre azt mondja Mátyás király:
– Látjátok, a bort mikor isszátok, akkor sose emlékeztek meg arról a szegény munkásról, aki nektek ezt a bort előkészíti. Ezután jusson eszetekbe mindig, amikor bor van a kezetekben, hogy először éltessétek azt, aki ezt megmunkálta a ti részetekre, hogy használjátok.
Így szedte ráncba Mátyás király a főurakat, hogy tudják megbecsülni a szegény munkásnépet.
