Kocsin utazott Mátyás király: nagyon meleg volt, éppen aratás volt. Azt mondja a kocsisnak:
– Nézd, ezen a kocsin milyen meleg van, mennyit szenvedek! Azt mondja a kocsis:
– Hát ha ott aratni kéne, ahol azok az emberek aratnak!
– No, hajts oda! – mondta Mátyás király.
A kocsis oda hajtott, Mátyás király leszállt a kocsiról, odaköszönt, kérdezte:
– Nehéz-e az aratás?
– Bizony izzadunk!
– Van-e elégséges élelem meg innivaló?
– Enni-innivalónk van elégséges, de nincs pihenőidőnk! mondták az aratók.
– No, hát pihenjetek, majd most én vágom a búzát. Én is éltem vele valamikor!
– Mit akar itt köztünk? – mondták az aratók. – Még meg se tudja fogni a kaszát!
– Melyik a legjobb kaszás, az menjen elöl, én meg utána! Adtak neki kaszát, Mátyás király hozzáfogott, annyira hajtotta az első kaszást, hogy egyszer csak azt mondja ám:
– Uram, maga pihent ember, bele ne vágja a lábamba a kaszát!
De Mátyás király csak hajtotta az első kaszást. Szerencsére jött az uraság, az is mondta Mátyás királynak:
– El ne vágja a sarkát!
Akkor nézték az emberek, hogy mit tud Mátyás király! Ők meg azt mondták neki, hogy mit akar itt köztük.
Mikor eljött az uzsonnázás ideje, Mátyás király is leült uzsonnázni. Melege volt, a felsőkabátot kigombolta. Akkor ijedtek meg, hogy baj lesz, amiért úgy beszéltek!
Mátyás király aztán megparancsolta, hogy az aratóknak elég pihenőidőt kell adni. A kocsis is megvacsorázott, aztán elmentek.
