ZSIGMOND KIRÁLY KIVÉGEZTETI HÉDERVÁRI KONTÓT ÉS TÁRSAIT
– Thuróczi János krónikája nyomán –
Zsigmond király erősen zsarnokoskodott: az ország főurait arra szorította, hogy hűséggel szolgálják, s ha valaki vétett ellene, tüstént kivégeztette. Sokan némán tűrték ezt a zsarnokságot, de voltak olyan nemesek is, akik inkább akartak meghalni, semmint hitvány uralkodó alatt élni. Ilyenek voltak azok a nemesek is, akiket az utókor “harminc vitéz” néven ismer.
Közéjük tartozott a sok dicsőséggel övezett Kont István is, a Hédervári urak közül. Erejéről, vitézségéről nemcsak beszéltek, hanem tetteit lantpengetés mellett meg is énekelték.
Ezek a nemes vitézek bujdostak, kóboroltak szerte az országban, és Zsigmond királyra nem csekély gyalázatot hoztak.
Emellett a király azt is gyanította, hogy lázadást szítanak ellene. Ezért elhatározta, hogy elfogatja őket. Hívatta Vajdafi Györgyöt, aki a cselszövésben inkább kitűnt, mint a fegyverforgatásban, és azzal bízta meg, hogy a nemeseket erőszakkal vagy csellel elfogja, és hozzá kísérje.
Kont és társai a Száva folyó mellett táboroztak, és éppen hajnali álmukat aludtak, amikor Vajdafi rájuk tört.
A nemesek felriadtak, és mindjárt fegyver után nyúltak, de Vajdafi ígérgetni kezdett: azt ígérte, hogy megbékíti a királyt. Különben is félelmet keltett a nemesekben, mert sok vitézzel vette körül a tábort.
Vajdafi egy ideig kedves szóval tartotta a vitézeket, de amikor abba a városba érkeztek, amelyet Marámnak neveznek, bilincsbe verette őket, úgy kísértette fel Budára.
Útközben a nemesek megállapodtak egymással, hogy ha a király színe elé kerülnek, egyetlen szóval sem köszöntik, még a fejüket sem hajtják meg előtte. Ez így is történt.
Ott ült Zsigmond király a hívei között, a széles udvar közepén, és nagy büszkén várta a pártütőket.
A nemeseket színe elé vezették, de bizony senki sem köszöntötte a királyt, sem fejük, sem térdük meghajtásával neki tiszteletet nem mutattak.
Zsigmond király nagy haragra lobbant. Heves haragjában a nemeseket abban a helyben, a Szent György téren lenyakaztatta.
Többen beszélik, hogy amikor Kont Istvánra került a sor, ő felemelt fejjel szembefordult a csapással, és azt mondta:
– Sokszor láttam a fenyegető halált, és bátran a szemébe néztem. Ettől a haláltól sem félek, hanem látni akarom.
Amikor a nemeseket kivégezték, Kont István fegyvernöke, egy Csóka nevű ifjú nem tartotta vissza könnyeit, hanem panaszos sírásban tört ki.
A király meglátta, és így szólt hozzá:
– Hagyd abba a sírást, és ne könnyezz tovább. Én magam leszek a gazdád, és én többet adhatok neked, mint az, akit éppen most nyakaztak le.
Azt mondják, hogy erre a fiú így felelt:
– Én pedig neked, te disznó, sohasem szolgálok!
Ekkor a király parancsára ugyanolyan ítélet alá esett, mint a gazdája, s így teljes lett a kivégzettek száma.
Miután ezek a vitézek vérüket és lelkűket kiadták, Buda külvárosának temetőjében örök nyugalomra helyezték testüket.
