Reszketett a két római birodalom Attila kardjától, a keleti császár éppen úgy félt tőle, mint a nyugatrómai uralkodó.
Remegett II. Teodósziosz keletrómai császár akkor is, amikor Edekon, a hun király követe megjelent nála, és átadta Attila levelét. Volt is miért remegni, mert Attila ezt írta Teodósziosznak:
“Eleget tűrtem, eddig békességgel voltam. De most kimondom a végső szót. Ha a császár a hun szökevényeket, akik hozzá menekültek, ki nem adja, s ha a megállapított határt még egyszer megsérti, megüzenem a hadat, és kő kövön nem marad birodalmában!"
Még azt is hozzátette a hun király, hogy ezentúl ne valamiféle jöttment, hitvány embereket küldjenek hozzá követségbe, hanem a legmagasabb rangú urakat, mert
ez illeti meg a hunok királyát.
Ezt a kemény üzenetet egy Vigilász nevű tolmács fordította, de csak hebegett-habogott, alig merte Attila üzenetét tolmácsolni.
A fényes császár elsápadt, amikor ezt az üzenetet hallotta. Hogy ővele egy barbár, műveletlen katona így merjen beszélni! Csak ne volna olyan hatalmas! De
hiszen arról is lehet azért tenni.
A császár elbocsátotta Attila követeit, Vigilász pedig egyre ott sürgölődött körülöttük. Bemutatta Edekont, a hun küldöttség vezetőjét a császár udvarmesterének, a heréit Krüszáfiosznak.
Ez is olyan mézesmázosan beszélt a hunokkal, mintha nem is ők hozták volna azt a goromba levelet.
Krüszáfiosz megmutatta Edekonnak a császár palotáját. Aranyos volt minden szoba, csillogott-villogott minden, Edekon ugyancsak elbámult.
Amikor Krüszáfiosz látta, hogy mennyire tetszik Edekonnak a palota, azt mondta
neki:
– Hallod-e, Edekon! Ilyen aranyfödeles palotád neked is lehetne, ha okos lennél.
– Aztán hogy lehetnék én okos?
– Csak úgy – mondta Krüszáfiosz –, hogy átallsz hozzánk, a rómaiakhoz.
– De én mindent csak az én uram, Attila király beleegyezésével tehetek. Erre Krüszáfiosz azt kérdezte:
– Van-e otthon hatalmad, Edekon? Szabad-e Attilához mindenkor bemenned?
– Már hogyne volna szabad! Amikor otthon vagyok, én vezetem az őrséget, amelyik Attila életét védelmezi.
Most már Krüszáfiosz még kedvesebb lett, és azt mondta:
– Ha hitet teszel rá, hogy nem árulsz el, nagy dolgot mondok neked. Jöjj el hozzám ebédre, a többit ott megbeszéljük.
Az ebédnél Krüszáfiosz esküvel kötelezte Edekont, hogy semmit el nem árul, aztán így szólt hozzá:
– Ha rád bízták Attila őrzését, könnyen megölheted, kezedben az élete. Annyi kincset kapsz ezért, amennyit csak akarsz. Boldog leszel, gazdag leszel közöttünk.
Edekon pedig hűséges vitéze volt Attilának, de úgy tett, mintha elfogadná az ajánlatot, mert tőrbe akarta csalni az orgyilkosokat. Ezért így felelt:
– Jól van, ráállok. De meg kell vesztegetnem az őrséget, s ehhez legalább ötven aranyra van szükségem. Ezt valakinek el kell hoznia Attila udvarába.
– Erre ne legyen gondod – mondta Krüszáfiosz. – ötven arany, száz arany nálunk
nem számít. Majd gondoskodunk megbízható emberről is, aki a pénzt magával viszi, neked a többire legyen gondod.
Krüszáfiosz mindjárt Teodósziosz császárhoz sietett, és neki is elmondta a tervet. A császár megdicsérte a hűséges udvarmestert, és az ötven aranyat egy bőrzacskóban mindjárt át is adta neki. Aztán megbeszélték, hogy a hunok küldöttségével együtt elküldenek egy római küldöttséget is Attila udvarába.
A római küldöttségnek Maksziminosz volt a vezetője. Vigilászt bízták meg a tolmácsolással, és a tudós Priszkoszt a tanácsadással.
Elindult hát együtt a két küldöttség, tizenhárom nap alatt el is érkeztek Szófiába. Ott a római küldöttség ökröt meg juhot vágatott, és lakomára hívta a hunokat.
Lakoma közben a hunok Attilát, a rómaiak pedig Teodószioszt kezdték magasztalni. Szóból szó kerekedett, végül Vigilász azt mondta:
– Istent és embert nem lehet összehasonlítani. Márpedig Teodósziosz császár minden bizonnyal isten, Attila pedig csak ember.
Erre a hunok csúnyán szitkozódni kezdtek, alig tudták őket lecsendesíteni. Végül Maksziminosz szép selyemöltönyöket, indiai drágaköveket adott Edekonnak, csak hogy megbékítse.
Amikor a római küldöttek Attila sátrához érkeztek, a hun király kiüzent, hogy nem fogadja őket. Nagy sokára megengesztelődött, és színe elé bocsátotta a követeket.
Attila a sátorban egy fából készült karosszékben ült, és szó nélkül átvette Maksziminosztól a császár levelét.
Maksziminosz meghajolt előtte, és azt mondta:
– A császár neked, családodnak és népednek minden jót kíván. Attila erre így felelt:
– Legyen úgy a rómaiaknak is, ahogy nekem kívánják. Ezután felolvastatta a császár levelét, és mérhetetlenül felháborodott rajta. A császár ugyanis azt íratta neki, hogy csak tizenhét szökevény keresett menedéket a birodalomban.
Attila előszólította az írnokot, az pedig egy egész sereg szökevény nevét felolvasta a rómaiak előtt. Amikor a felolvasásnak vége volt, Attila így kiáltott Vigilászra:
– Karóba húzatnálak, és madaraknak vetnélek étkül, ha nem nézném, hogy követek vagytok! De így is megmondom, és szavamat meg sem is másolom, hogy ha a szökevényeket ki nem adjátok, bizony hadat viszek rátok!
Ezzel a követséget elbocsátotta, de a követeket nem engedte haza. Jól tudta
Edekontói, hogy mit forralnak ellene, ezért egyszer váratlanul lecsapott Vigilászra. Magához hívatta, s amikor Vigilász gyanútlanul megjelent a sátor előtt, a hun vitézek elfogták és megkötözték. Megtalálták nála a császár bőrzacskóját, benne volt az ötven fényes arany.
Attila azt kérdezte Vigilásztól:
– Miért hoztál magaddal ennyi sok aranyat?
– Magammal hoztam a családomat is, ezért sok a költségem. Különben is a hunoktól lovakat meg foglyokat akartam vásárolni.
– Jól tudod, hogy a foglyok vásárlását szigorúan megtiltottam. Különben is ilyen célra ennyi aranyat nem hoztál. Valid meg, hogy mire szántad az aranyat, mert ha
nem vallasz, fiadat a szemed előtt végeztetem ki.
Amikor Vigilász látta, hogy fiát megkötözik, és halálra szánják, nagyon megrémült, sírva fakadt, és így szólt:
– Ó, nagy király! Énellenem fordítsd a kardot, ne a fiamat büntesd, aki ártatlan.
– Hát te magad? Te miben vagy bűnös? – kérdezte Attila.
– Ezt a pénzt a hun testőrök megvesztegetésére hoztam. Mert a te néped néhány aranyért eladna téged – mondta Vigilász.
– Hitvány orgyilkos! – kiáltotta Attila. – A hűséges Edekon téged csalt kelepcébe, és nem engem akar meggyilkolni. Népem szeret és tisztel, de a te császárod orgyilkosokat küld követségbe. Ezért megfizettek! Mindjárt bilincsbe verette Vigilászt, és azt mondta neki:
– Addig a börtönből ki nem szabadulsz, amíg fiad száz font aranyat váltságul ide nem hoz!
Vigilászt sötét börtönbe zárták, fia pedig hazatért, hogy váltságdíjat összegyűjtse. Ezután Attila Oresztész vezetésével újabb követséget küldött a császárhoz.
Amikor a császár kiüzent, hogy fogadja a követséget, Oresztész a bőrzacskót a nyakába akasztotta, úgy állt a császár színe elé. A zacskóra mutatott, és azt kérdezte:
– Ismeritek-e ezt a bőrzacskót?
A császár elsápadt, elsápadtak az udvariak is, de senki sem felelt. Ekkor Oresztész így folytatta:
– Teodósziosz nemes atyának fia, Attila is az, hiszen Mundzuk ivadéka. Attila a nemességét megőrizte, de Teodósziosz az övét elvesztette, mert adófizető szolga lett. A császár hitványul cselekszik, amikor nála különb ember ellen, akit a sors urává rendelt, mint rossz szolga, alattomosan áskálódik. Addig Attila meg nem bocsát neki, míg elégtételt nem ad, és az orgyilkosság tervezőjét ki nem végezteti.
A császár elszégyellte magát, mert egy szóval sem válaszolhatott Attila üzenetére. Krüszáfiosz pedig hiába mentegetőzött, a halálos ítéletet nem kerülhette el.
Így leplezte le Attila a császár mesterkedését, és így állottá meg bosszúját.
