Ez az a bizonyos nevezetű Móra Balázs, aki anno ekkor meg ekkor főbírája volt Szegednek. Ideírhatnám, hogy mikor, de azért föl kellene kelni az ágyból, lehámozni magamról a hideg vizes borogatást, fölvenni az éjszakára való subát, átmenni a másik szobába, kiszedni a könyvszekrénynek a második polcáról az első sor könyvet; akkor rájönni, hogy Szeged története nem is a második polcon van, hanem a harmadikon; azt onnan kiszabadítani, megnézni benne, hogy mitől meddig uralkodott Móra Balázs, aztán mindezt fordítva végigcsinálni, egészen az ágyba való visszagubódzásig. Hát ezt igazán nem lehet kívánni az ilyen göthös embertől, ki minden locspocsos időben influenzára van ítélve, s különben is egészen biztos benne, hogy a könyvszekrénytől az ágyig elfelejtené az évszámokat, és csak úgy találomra írna ide helyettük valamit. Márpedig én csak hiteles dolgokat szeretek írni, mint például azt is, ami itt következik; hát minek rontanánk meg annak szavahihetőségét évszámokkal? Egyébként ígérem, hogy ha a jóisten sokáig köhögtet, írok én még regényt is Móra Balázsról, akit hajlandó vagyok ősömnek elfogadni, de persze csak attól kezdve, mikor már a főbírói székben ült.
Akkor, amikor ez a történet megesett vele, még csak afféle szegény barkácsoló ember volt, amit mindenre lehetett használni, mint a szalonnafölsőt, ezért igen nagy becsületben állt úgy az igazhitű keresztényeknél, mint a nem kevésbé igazhitű mozlemineknél. Így esett aztán meg, hogy mikor egyszer az alsóvárosi barátoknál rendbe hozta a kerítést, és azért kapott tőlük egy növendék birkát, amelyet is a négy lábán összekötve és a nyakába vetve hurcolna hazafelé, mindjárt a Latrán utca sarkán elejbe állt a Bócsa lakatos.
- Nini - azt mondja -, ez meg bürge, igaz-e?
Amire Balázs azt mondja, hogy az ám, bürge, mert hát mint komoly és megállapodott ember csakugyan nem mondhatta azt, hogy griffmadár.
- Vötte kend?
- Nem.
- Akkor kapta kend, vagy lopta kend.
- Kaptam.
- No, azt mögéri. Erővel, egészséggel!
Hát hiszen ha ezeket a kérdéseket egyszer teszik föl az embernek, megfelel rájuk szívesen, de a felsővárosi Jerikó utca messze van az alsóvárosi barátoktól, s Balázs még a Palánkig se ért a bürgével - a belső várost hívták akkor Palánknak -, mikor már tizenkettedszer állította meg a kérdés:
- Bürge az, igaz-e? Vötte kend, lopta kend, honnan hozta kend, hova viszi kend stb.
Tizenkét felebarátjának megfelelt Balázs emberséggel, de akkor föltette magában, hogy akárki lesz a tizenharmadik kérdezősködő, ő azzal csúfot tesz, ha addig él is.
Abból lett aztán veszte szegény Móra Balázsnak, hogy a tizenharmadik kíváncsi nem volt egyéb, mint maga Musztafa Csökmedzsi, a Hóbajárt basának a fejvakarója. Nagyon rendes ember különben tarkahitű pogánynak is, soha e világi életben semmi baja vele Balázsnak nem volt, most se lett volna, ha a borbély meg nem állítja baráti szóval:
- Nini, gyaur felebarátom, ugye bizony bürge az, amit a nyakadban cipelsz?
- Nem a', hanem a szent Mohamed próféta, vesszen meg veled együtt! - fohászkodta el magát Móra Balázs, és lekapván nyakából az összekötözött bürgét, megcsóválta azt a feje fölött, és úgy dobta vele fültövön a jámbor Csökmedzsit, hogy egyszerre arcra borulva imádta Allahot.
Csődület támadt, a bimbasik is kitátogtak a várból, a borbélyt megmártották egyszer-kétszer a várárok vízében, amitől egyszerre magához tért, és elkezdett kurjongatni, hogy vigyék a basa elébe, de a hitetlen kutyával együtt, akinek ő mindjárt ki akarja adatni a nyargalót.
- No, azon én is ott akarok lenni - áll elő nyugodtan Móra Balázs.
Tudván tudta pedig, hogy a Hóbajárt basa a valódi független török bíróság. Ennélfogva ha magyar a vádlott, akkor elüljáróba rákenet huszonöt botot a talpára, csak azután kérdezi meg, hogy mivel is szolgált erre rá.
Így lett volna ez most is, ha Móra Balázsnak olyan becsületes, jámbor képe nem lett volna, és olyan törökösen lelógó hosszú bajusza, hogy a basa nem volt egészen biztos a nációja felől. (Mert a süvege a nagy huzakodásban lemaradt a fejiről, amúgy meg nyáridőben nemigen lehetett különbséget tenni a szegény emberek közt: mind mezítláb járt az és magyar textilben.)
- No, melyik a vádló?
- Én vagyok az, kegyelmes basa - hajlongott keresztbe tett karral a borbély. És elmondta, miképpen szólította ő meg emberséges szívvel ezt a disznóevő hitetlen gyaurt, és miképp adott az őneki olyan goromba választ, hogy kiesett mind a két papucsából.
- Így volt-e, te kutyaházi? - fordult a basa a jámbor magyarhoz.
Az pedig égnek emelte a szemeit, és azt felelte:
- Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája.
- No, ez derék, gyaur - enyhült barátságosra a basa, és kiemelkedvén a kerevet vánkosai közül, a többi igazhívővel együtt ő is igyekezett a földet érinteni az arcával, már amennyire a tekintélye engedte. (Értendő alatta a pocakja.)
- Most már aztán mondd el, fiam: hogy történt a dolog?
- Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája! - kiáltotta Móra Balázs újfent igen ájtatosan.
- Hallod-e, ebnek eb fia, ha még most se mondasz egyebet, akkor én mindjárt a lábadhoz tétetem a fejedet. Hát hogy volt azzal a bürgével?
- Egy az Isten, és Mohamed az ő prófétája! - mondta el Balázs harmadszor is a török hiszekegyet.
A basa erre szétrúgta maga körül a vánkosokat, beletapsikolt egyik tenyerével a másikba, s belépett a fülig hasadt szájú szerecsen hóhér.
- Vidd ezt a kutyát, és nyúzd meg, nekem pedig a kicserzett bőrével számolj be!
Úgy ordított, hogy mindenki megkushadt bele, csak Móra Balázs állta nyugodtan az egy helyet.
- Látod, kegyelmes basa - mondta szép csöndesen -, milyen éktelen dühbe hozott téged az, hogy háromszor egymás után hallottál egy szép szent mondást? Hát akkor engem hogyne hozott volna ki a béketűrésből, mikor tizenharmadszor kellett azt a kérdést hallanom, amit kérdés nélkül is tudhatott mindenki, aki nem vak: hogy bürgét viszek-e a nyakamban?
Akkorát nevetett a Hóbajárt basa, hogy csak úgy recsegett alatta a bársonykanapé.
- Hogy hívnak téged, gyaur barátom?
- Engem? Móra Balázsnak.
- Nohát, Móra Balázs, távozz békében a bürgéddel, aztán majd ha levágod, elhozhatod nekem a máját. Te pedig, fiam molláh, fogd az írónádat, és írd föl ennek a kutyazsírral megkent eszű gyaurnak a nevét, mert erre még nekünk szükségünk lehet, ha Allah úgy akarja.
Úgy is akarta Allah. Hanem ezt már mégis inkább regényben mondom el, majd ha jobban ráérek.
