Az egyik faluban élt egy kiválóan szép menyecske, bizony megtetszett a papnak. De a kántor sem volt öregember, az is szerett volna a szép asszonnyal jóban lenni.
Egy alkalommal összetalálkozott az asszony a pappal olyan félrébb esõ helyen. Mindjárt szóba is eredtek.
- Dicsértessék, tisztelendõ uram.
- Dicsértessék, szép asszony. Van nekem egy tanácsom.
- Mi volna az?
- Hogy legyünk jóban.
- Jóban? De hát hol találkozzunk?
- A kenderföldemen.
- Ott jó lesz. Az esti harangszó után nyolc órakor ott leszek a föld felsõ végén, a fõúr meg az alsó végérõl jöjjön. Én majd mondogatom, hogy "ptypalatty", a fõúr meg mondogassa, hogy "putypurutty", így biztosan összetalálkozunk.
A menyecske már régóta észrevette, hogy a kántor is szemet vetett rá, hát úgy csinálta a dolgát, hogy még azon a napon vele is összekerülhessen. Úgy is volt.
- Jó napot, szép menyecske.
- Jó napot, kántor uram.
- Legyünk jóban, szép menyecske.
- Azt én is szeretném. Még ma este is találkozhatnánk, nincs itthon az uram.
- Hol? Mikor?
- Este a harangozás után legyen a tisztelendõ úr kenderföldjének felsõ végén, aztán mondogassa hangosan, hogy "pitypalatty". Én meg az alsó végérõl ráfelelem, hogy "putypurutty". Így fogunk találkozni.
- No, ezt jól kifundáltad.
Nagoyn várta az estét a pap is, a kántor is. A harangszó után ellopakodtak a kijelölt helyre: a pap a föld alsó végére, a harangozó a felsõ végére. A ap kiáltott elõször elváltoztatott hangon:
- Putypurutty!
Átellenbõl a kántor ráfelelt, mintha madár volna:
- Pitypalatty!
Mind a ketten örültek, hogy itt a szép asszony. Lassan közeledtek egymáshoz, közben a pap rendületlenül ismételgette a "putypuruttyot", a kántor meg a "pitypalattyot".
Mikor összeértek, azt mondta a kántor nagy ijedten:
- Te mit keresel itt?
- Hát te mit keresel itt?
- No, az anyjának a kutya kivezetõjét, ez jól behúzott a csávába mind a kettõnket!
