Végh L: Pásztorok tűznél

Az alföldi művésztelepek alkotói hatására született mű. A XIX. századvégi szegény emberek életét bemutató festményekhez köthető. A kép a kritikai realizmus legszebb magyar alkotásait idézi meg, amely a „színfestészeti” plein air irányzat, és a „tónusfestészet” jellegzetességeit foglalja magába. A festményt hideg-meleg színek, tört komplementerek (V-Z, N-K, S-I) és egyszerű kompozíció, a népéletet, az ország bajait bemutató romantikus előadásmód is jellemzi. A Tisza-parti élet és az alföldi parasztok portréi tűnnek fel a népélet egyik szép, többalakos kompozíciójában. Szigorú pásztor emberek, akik a haza, a család sorsán, létállapotain tűnődnek. A „magyar” témavilágú művészek első három nemzedékének, (pl. a hódmezővásárhelyi Tornyai János) nyomában járó alkotó életkép-festészetét már átszőtte a plein air típusú tájfestészet.

A tűz körül két pipázgató férfi ül bugaci pásztor öltözetben, fehér, lobogó ujjú ingben, bő-gatyában, posztómellényben és kun kalapban. Ketten a legsajátosabb felöltőt, a juh gyapjából, kemény abaposztóból (daróc, halina) készült sárga alapú szűrt viselik. A jobbra ülőn négyszögletes gallérú, álló nyakú szűr van, a másikon, a hátul levőn a hajtókás gallér hozzásimul a nyakhoz. Az ülő, idősebb pásztoron levő szűr „igen jó”, mert úgy, mint megázott állapotában, most is „magáll a talpán”, alig roggyant meg alul. A tűz vöröse, narancs és sárga színe, az este kékes-, szürkészöldjeinek intenzitásán kívül a mély barnák sötétjéből felvillanó „színes” fehérek bámulatos feszültséggel töltik meg a teret. Az alakok elhelyezésükkel, mozgásuk, tekintetük irányával nem csupán illusztrálnak, hanem térbeli és időbeli körülményeket, sorsokat, lélekállapotokat is meghatároznak, kifejeznek. Figyelemre érdemesek a további beszédes és láttató attribútumok; a subából kinyúló nyárs, melyre csupán egy kis méretű szalonna juthatott, a sivár környezetben egy pásztorkunyhó oromcsúcsa vezeti figyelmünket a füstoszlopra, egyesítve az „eltávozott nap”, az ég néhány még felfénylő kis felhőfodrával. Különleges festői hatása van a szikrázón száguldó ecsetkezelésnek a csikóbőrös kulacs csendéletjellegű, ellenfénybe állított előadásának, hosszú, földre vetett árnyékának. A fény reflexei sokasodnak a színesen megcsillanó formákon, minden a mély és eleven színek keltette feszültségre épül.