Az üveg évét ünnepelte tavaly a világ, s ez lehetőséget adott arra, hogy felfedezzük magunknak az ipar és a művészet számára egyaránt nélkülözhetetlen „folyékony csodát”.
Szilágyi B. András művészettörténésszel, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) oktatójával a beszélgetés első részében az üveg természetének, európai helyzetének és a művészetben betöltött szerepének témáját jártuk körül, míg a folytatásban a magyar üveg és a magyar üvegművészet áll a középpontban.
Talán kevésbé került a figyelem középpontjába, de a magyarországi üvegművesség 2021-ben felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére. A magyar üveg helyzete azonban ennél árnyaltabb.
A magyar üvegművészet abban a formában, ahogy például magyar kerámiáról beszélhetünk, nem létezik. A magyar kerámia sokkal jobban köthető a népi kultúrához, a népművészethez, a népi kincshez. A magyar üvegművészet ennél mindig sokkal kozmopolitább volt. Természetesen ezzel nem tagadva, hogy az a fajta magyar népi üveg, ami például Parádon vagy Pécs, a Mecsek és a Bakony környékén volt, az érvényes történet. A magyar népi üveg ma már egyáltalán nem olyan élő hagyomány, mint például a magyar népi textilművészet. Az egykori üveges dinasztiák vagy kihaltak, vagy nem folytatták, vagy a gyári körülmények megszűnését követően tűntek el.
Az üzemek bezárását – tavalyelőtt történt az utolsó Ajkán – tragédiaként élte meg a magyar üvegművészet, hiszen a gyártási bázis és a gyárakhoz kapcsolódó tudásbázis is megszűnt. Szinte vadászni kell azokat a régi szakembereket, akik még értenek az üveghez, és nagyon fontos feladata lenne a magyar üvegművészetnek, illetve a kulturális vezetésnek, hogy megmentsék ezt az örökséget.
Miközben a magyarországi üvegművességet szellemi örökséggé nyilvánították, művelőiknek folyamatos fenyegetettséggel kell szembenézniük, hiszen például az energiaválság az üveget pária anyaggá tette.
Már a rómaiak is – kezdhetnénk a magyar üveg történetét, de a história összetettebb…
A történelem során Magyarországon többször is megszületett az üvegművészet, amely mint a főnixmadár, újra és újra föltámadt hamvaiból. Pécs környékéről már a római korból sok lelet került elő, azután a honfoglalás és a történelem viharai elsodorták az üvegművességet, viszont az Árpád-korban ismét megtalálhatók az üveghuták, a különböző kisebb üvegműhelyek, amelyeket majd a török kor söpör el. Újabb állomásként a 17–18. században éled újjá, amikor Bethlen Gábor fejedelem Muránóból hoz be üvegműveseket, s belőlük lesznek majd az erdélyi üvegművesség alapjait letevő nagymesterek. Az ő munkásságukat később német mesterek veszik át, és sok esetben már a szászokhoz fog kötődni kulturálisan az erdélyi üvegművesség, amibe azután a magyarok is bekapcsolódnak. A felvidéki üvegművesség pedig a sziléziai és csehországi üvegművességhez való kapcsolódást hozza létre. Olyanról tehát, hogy magyar üveg, nem nagyon lehet beszélni, mert inkább közép-európai üvegről van szó, ami Erdélytől a Felvidéken keresztül Csehországig tart, aminek vannak különböző leágazásai, és ami akkoriban egy nagy, egységes üvegművességi, üvegművészeti „dialektust” alkotott. Tehát az üvegművészetben is megtalálható egy művészeti nyelvi kontinuum, amely elkezdődik valahol Szászországban, véget ér valahol Erdélyben, és ebbe csatlakozik bele Magyarország.
A magyar nemzeti üveg atyjának tekintett Sovánka István (1859–1944) egy liptószentmiklósi szlovák nyelvű családba születik, de végül Székelyföldön hal meg. Úgy tekintjük őt a magyar nemzeti üveg megteremtőjének, hogy egy szlovák ember, aki Erdélyig jut.
A trianoni békediktátum után jelentős változások történnek, hiszen a fő gyártási központok a Felvidéken és Erdélyben voltak. Az első világháború után teljesen új helyzet állt elő, mert a magyar üveg történelmi központjai más országokhoz kerültek. Ekkortól kezdtek fölértékelődni azok az üvegműves központok, amelyek a korábbiakban egyáltalán nem voltak se művészeti szempontból izgalmasak, se pedig gyártási szempontból kiemelkedőek. Ezek közé tartoznak például a Bakony, a Mecsek, a Bükk és a Veszprémi-hegység kis üveghutái. Ilyen Ajka, Parád, Tokod és társaik, illetve a baranyai pécsi központú huták. Ezek fölértékelődtek, és ekkor jöttek létre azok az új központok, amelyek ma is érvényesek.
