Aranyváry Emília balett táncos prímabalerina
(1830 körül – 1868 után)
Magyar Nagyasszonyok - Aranyváry Emília
Az első magyar prímabalerina életéről sajnos keveset tudunk. Nem ismeretes pontos születési helye és ideje sem, sőt neve is kérdéses, feltételezhetjük, hogy a kor színpadi életében divatos könnyen megjegyezhető, ugyanakkor figyelemelkeltő művésznevet vett fel.
Színpadi pályafutása, első fellépése a pesti Nemzeti Színházban az 1848/49-es forradalom és szabadságharc forrongó idejére esett. Első táncmestere azonban egy másik színházban, a pesti Német Színházban tevékenykedő, francia származású Crombé volt.
A pesti Nemzeti Színház balettmestere és karnagya az olasz származású Frederico Campilli arra törekedett, hogy a bécsi balett nívóját érje el. Ennek érdekében a magyar táncosokat, bármennyire tehetségesek voltak is azok mellőzte, csak karakterszerepeket kaphattak, a külföldről meghívott ismert művészek mellett háttérbe szorultak. A balett-koreográfusként ismert Campilli a Festő álomképe című darabjának egyik karakterszerepében tűnt fel először a tehetséges balerina. Tehetségének háttérbe szorítása és a magyarországi képzési lehetőségek hiánya arra késztette, hogy Párizsba utazzon, ahol 1851 – 1854 között igazi prímabalerinává fejlődött.
Aranyváry Emília balett táncos prímabalerina
A párizsi Opera – és Táncakadémia balettmestere az 1850-es évek elején Arthur Saint-Léon volt, aki a nemcsak szép, hanem nagyon tehetséges Aranyváry Emíliát felvette a művészképző osztályába elvállalva a továbbképzését. Tehetségének bizonyítéka pedig az, hogy szinte azonnal szerződtették a párizsi Théatre Lyrique táncosnőjének, ahol hamarosan prímabalerina lett. A La Péri című balettben léphetett először 1851-ben a párizsi Opera színpadára.
1854-ben, mestere Lisszabonba költözése után, Aranyváry Emília hazatért Magyarországra, ahol Campilli már úgy fogadta, mint külföldi művészt. Megbecsült prímabalerinaként legfőképpen romantikus darabokban játszott, partnere és a mű koreográfusa maga Campilli volt. A Giselle, a La Esmeralda, a Négy évszak, a Szicíliai vecsernye és a Furfangos szobalány című művek főszerepét táncolhatta el.
A magyar nemzeti öntudat megerősödésének köszönhetően a hazai közönség igényének megfelelően magyar műveket is kezdtek bemutatni. 1854-ben Aranyvári Emília bemutatta a Doppler Ferenc zenéjére komponált Toborzók című kétfelvonásos balettet, melyben számos népies alakot is szerepeltetett. Éppen ezért ő nemcsak az első magyar prímabalerina, hanem az első magyar koreográfusnő is.
1859-ben végleg megvált a Nemzeti Színháztól, mivel Campilli egyre inkább alacsonyabb színvonalú, varieté jellegű darabokat vitt színre. Még ebben az évben számos magyar vidéki városban, többek között Kolozsváron, Szegeden és Aradon is vendégszerepelt. Csatlakozott Havi Mihály színtársulatához, amellyel Bukarestben, Fiuméban, Milánóban, Bolognában és Torinóban szerepelt. Ezt követően külföldi színtársulatokhoz szerződött, mást nem tudunk róla, csak azt, hogy 1868-ban még élt, de halálának ideje és helye egyelőre ismeretlen számunkra.
A szűk szakmát leszámítva az első prímabalerinát méltatlanul elfeledte a hazai közönség, pedig Aranyvári Emília a magyar balett első fénykorának ragyogó csillaga volt.
