Országgyűlésünk második női képviselője szerény körülmények közt élő családba született. Apja – az akkoriban ritkának számító – elektrotechnikusi munkája miatt, családjával az egész nagy monarchiát beutazta. Világszemléletének alakulásában ez meghatározó volt és az is, hogy néhány évig a bécsi Sacré-Coeur intézetben tanulhatott, mint tandíjmentes „szegénynövendék”. Műveltségének alapjait, német és angol nyelvtudását itt szerezte meg.
1919-ben bekerült az Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) Központi Nőszervező Bizottságába. 1922-től 1948 tavaszáig a pártvezetőség tagja, akkoriban az egyetlen női országgyűlési képviselő. 1945-től - 1948-ig a Nemzetgyűlés, majd az Országgyűlés alelnöke lett. Elvei miatt, 1944-től, a német megszállás idején, életét mentve bujkált. 1943-ban a Független Kisgazdapárt és az MSZDP szövetséget kötött, hogy a háború után, az ország a többpárti demokrácia felé irányulhasson. Ellenezte az Magyar Kommunista Párttal való egyesülést, ezért 1948-ban kizárták. A két párt egyesült és az 1949-es választások véget vetnek a többpárti demokrácia lehetőségének. Kétévi megfigyelés után, koholt vádak alapján, 1950-ben letartóztatták. 4 évi börtön után, 1954 januárjában, államellenes tevékenység vádjával, életfogytiglani börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Novemberben, Nagy Imre kormányzása alatt, nemzetközi tiltakozás hatására, kegyelemben részesítették, de házi őrizetben tartották.
1956-ban, a forradalom kitörése után, pártja újjászervezésébe kezd; október 31-én már a párt elnöke. A Nagy Imre-kormány államminisztereként, a magyar események miatt összehívott rendkívüli Internacionálé-ülésre Bécsbe utazott, de már nem jöhetett haza, emigrációba kényszerült. 1957-ben a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács elnöke lett. Számos nemzetközi fórumon, többek között az ENSZ-nél is, küzdött az újra leigázott Magyarországért.
A társadalmi problémák hangoztatója, a zsidótörvények éles bírálója volt. Publikált, több újságot szerkesztett: Tolnai világlapja, Nőmunkás, Világosság, Népszava.
1942 telén, három képviselőtársával együtt leleplezte az újvidéki és bácskai vérengzéseket. 1945-46-ban élesen ellenezte a magyarországi németek „kollektív bűnösségre” alapozott kitelepítését csakúgy, mint a magyaroknak Szlovákiából való kitoloncolását is. 1963 júniusában nemzetközi sajtóértekezletet tartott Genfben az erdélyi magyarság súlyos helyzetéről. Húsz évig tartó számkivetés után 1976-ban, Belgiumban halt meg. Hamvait 1990-ben hozták haza és a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben temették el. Teljes rehabilitálása 1994-ben történt meg.
A kompozícióban dobogón álló politikusnő, mintegy örök felkiáltójel, mementóként jelenik meg. Oldalról jól látható, hogy a súlypontját teljesen előre helyezve „billentettem ki” egyensúlyából. A nagy olasz ikonográfus, Cesare Ripa, 1563-ban, Iconologia című művében azt írja, hogy a szónoknak illik felmutatnia ujját. Ennek megfelelően Anna valóban ujját felmutatva, jegyzetével a kezében szónokol. Olyan szociális problémák mellett érvelt, amelyek a mai napig érvényesek. A szociáldemokrácia nagyasszonyának humanizmusa és bátorsága örök példa az utókor számára.
