A magyar nőnevelés úttörője a reformkor szabad légkörében, elszegényedett kisnemesi családban született Máramarosszigeten. Iskoláit is ott végezte. 1836-tól a máramarosszigeti jótékony egyesület műkedvelő színjátszótársulatában Vörösmarty Mihály „Vérnász” c. művének Dóra szerepét tehetségesen játszotta. Korának költői a nőkben a hazaszeretet tüzét akarták feléleszteni, s ez együtt járt a haladásért vívott harccal. Szavukra többen a gyermeknevelést tűzték ki életcélul. Leövey Klára is ezt választotta. Elhatározásában megerősödve csatlakozott a még Erdélyben megismert Teleki Blankához, akivel barátságuk egy életen át tartott. 1843 – 44-ben, Pozsonyban tartózkodott. Ekkor kezdett kibontakozni irodalmi tehetsége: színházi, irodalmi és politikai jellegű írásaival hívta fel magára a figyelmet. Udvarlója helyette egy gazdag lány választott, elkeseredésében kapóra jött barátnője, az ugyancsak pedagógus Karacs Teréz állás ajánlata, akinek tanácsára Teleki Blanka meghívta intézetébe. 1846-tól 1849-ig, az iskola kényszerű megszűnéséig itt a pesti nőnevelő intézetében tanítónő, ahol munkatársa volt Vasvári Pálnak és Hanák Jánosnak. Nem a tehetségéhez méltó feladatokkal bízták meg, hiszen a rendre és tisztaságra kellett vigyáznia, valamint a növendékeket sétáltatta. Közben nyelveket tanult, szorgalmasan képezte magát, mígnem nevelővé, igazi tanítóvá fejlődött.
1849 elején Teleki Blankával együtt Debrecenbe ment, ott sebesült honvédeket ápolt, üldözött honfitársait támogatta, bujdosókat segítette; a forradalom és függetlenség gondolatának ébren tartásán munkálkodott. Az1848-as szabadságharc bukása után Telekiék erdélyi birtokán nevelőnő volt. Hazafias cselekedeteiért, azaz a honvédek menekítéséért, 1851-ben Pálfalván elfogták, 1853-ban 5 évi várfogságra ítélték és Teleki Blankával együtt a kufsteini várbörtönbe zárták.
A vádakra így felelt: „Egy cél érdekében működtünk és tanítottunk, hogy a ránk bízott személyekből, növendékekből igaz és érdemes honleányokat, azaz jó magyarokat neveljünk, amint ez más nemzeteknél is népi sajátosságaiknak megőrzése céljából történik.”
Három évet töltött rabságban, a toronyban. Kiszabadulása után folytatta munkáját és 1856-ban, Máramarosszigeten leánynevelő intézetet alapított. Rövid idő után az intézet megszűnt, ezért a Várady családnál nevelősködött. Teleki Blanka szabadulásával 1857-től elkísérte őt a külföldi utjain. 1859-ben Máramarosszigeten folytatta leánynevelő munkáját. 1861-ben itt nyitott 30 növendékkel iskolát. Kiépítette a szaktanári rendszert. A hatóságok 1862-ben bezáratták az intézetét.
Ezt követően még 1862-ben a beteg Teleki Blankával Párizsba utazott és annak októberben bekövetkező haláláig vele maradt.
Hazatérte után 26 esztendőn át a Teleki Miksa családjánál nevelőnőként dolgozott.
E tevékenysége mellett 1865-ben megalapította és szerkesztette a Máramaros c. lapot. Személyében tehát az első magyar női újságírót tisztelhetjük.
Írásai gazdasági, politikai, irodalmi, főleg színházi vonatkozásúak voltak. A fővárosi lapokban is gyakran megjelentek a szabadságharcra visszaemlékező tárcái, versei, melyeket a tisztánlátás, a szociális érzékenység, az egyéni eleven stílus jellemzett. Teleki Blanka és köre címmel kiadta visszaemlékezéseit is. Tevékenységének hatását több életrajzi mű feldolgozta.
Az első magyar újságírónő, a magyarországi nőnevelés egyik úttörője volt, ennek előmozdításán fáradozott 76 éves koráig, amikor figyelmetlenül a budapesti lóvasút sínjére lépett és az, halálra gázolta.
Egész életében a hazaszeretet vezette, híven tükrözik ezt szavai:
„Azon hazafias szellem, mely nemzedékről nemzedékre szállott, s mely 1849- ben leghatalmasabban megnyilvánult, még most is létezik e hazában, s csak egy szikra kell, hogy felébredjen szendergéséből és újra éljen!”
