Hosszúfalván született, gróf Teleki Imre kastélyában, édesanyja Brunszvik Lotti. Őt és testvéreit, Emmát és Miksát német nevelőnő tanította. Ügyesen rajzolt, ezért Barabás Miklós festőművészhez küldték Kolozsvárra, innen Pest – Budára került. Művészi pályára készült, Münchenben és Párizsban is tanult festészetet. Hazatérve Ferenczy István tanította szobrászatra.
Művészi karrierjét nagynénje, Brunszvik Teréz, a magyar kisdedóvók megalapítója, hatására hagyta félbe és a nőnevelést választotta életcéljául. Egy szegény grófi nevelőbe volt szerelmes, aki nem kérhette feleségül, ezért akárcsak a nagynénje ő sem ment férjhez. Leánynevelő intézeteket akart létesíteni, de másképpen, mint Teréz, aki az arisztokrata körökben ismert házi nevelést akarta úgy megoldani, hogy magyarul tudó, művelt nevelőnőket képez. Blanka erélyesebb és gyorsabb utat választott: az arisztokrata leányokat intézetben akarta magyarrá nevelni. Egyébként a tantervet illetően szeretett nagynénje pedagógiai nézeteit vallotta.
A nőnevelés ügyével, a nők művelődési egyenjogúságának kérdésével foglalkozó cikkei 1845-ben, a Pesti Hírlapban „Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében” jelent meg, egy évvel később 1846-ban a Honderű című lap „Teleki Blanka Nyilatkozata” pedig már a megvalósításról adott hírt. Nemzeti szellemű leánynevelési terveinek megvalósítására tehát 1846-ban magyar tannyelvű leánynevelő intézetet állított fel Pesten. Ez volt az első középfokú leányiskola Magyarországon, amelyben az oktatás szaktanári rendszerrel indult meg jól képzett, haladó módszereket követő pedagógusokkal. Magyar nyelvet és történelmet Vasvári Pál, természettudományokat Hanák János tanították, a nevelőnő Leövey Klára, Karacs Teréz és mások voltak. 1846-ban mindössze egy bátor növendéke volt az intézetnek báró Puteáni Róza, Deák Ferenc keresztlánya, akinek a révén elterjedt a hír, hogy remek iskoláról van szó, így 1847 őszén már 14 növendék ült a padokban. 1848 végén, a szabadságharc idején kénytelenek voltak az intézetet feloszlatni.
Barátnőjével, Leövey Klárával Debrecenbe, Nagyváradra, majd Szegedre menekült, s pénzzel és élelemmel segítette a sebesült honvédeket. A szabadságharc után menekülteket rejtegetett kastélyában, külföldi forradalmi körökkel tartott kapcsolatot. Sajnos levelezését a bécsi rendőrség elfogta, a haditörvényszék 10 évi börtönre ítélte, amelyből ötöt a hírhedt brünni „népek börtönében”, Olmützben és Kufsteinban kitöltött. A vádirat szerint: „Teleki Blanka grófnő, aki sokat utazott Németországban, Lombardiában és Franciaországban, ritka szellemi tulajdonságokkal, tudományos műveltséggel, rendkívüli bátorsággal, erős akarattal és fáradhatatlan kitartással rendelkezik, de ezen tulajdonságok hiúvá és elbizakodottá tették, fölöttébb ravasz, akaratos és különlegesen becsvágyó. Politikai tevékenysége egész nagyságánál fogva annál is inkább tekinthető korunk egyik legveszedelmesebb lázadójának…” A vádak közt szerepelt az is, hogy a lányokat forradalmi elvek szerint nevelték, hogy mint anyák hasonló elveket terjesszenek.
Leövey Klárával együtt a tiroli Kufsteinban a birodalom legszigorúbb börtönének „iszonyú tömörségű” tornyába zárták. Ebben a toronyban kevés volt a fény, hideg volt, sok fogolytársuk meghalt. Börtönévei alatt is segített rabtársain, ahogy tudott és lehetősége volt rokonai révén néha meleg ruhát és élelmet hozatott és szétosztotta azt. Barátnőjével, aki hamarabb szabadult, egymásban tartották a lelket, de a kegyetlen fogság aláásta egészségi állapotát. 1857-ben Rudolf trónörökös születése alkalmából kapott amnesztiát és 5 évi fogság után, betegen – Ausztriába, Németországba -, végül Párizsba ment nővéréhez, ahol a magyar menekültek ügyét karolta fel és a nőnevelésről szóló irodalmi tevékenységgel foglalkozott, amelyek a korabeli lapokban jelentek meg.
Szabadulása után még öt évet élt. A börtönben szerzett szembaja kiújult, nem írhatott, és nem olvashatott, barátnéja, Leövey Kára olvasott fel és segített neki, vele maradt Párizsban bekövetkező haláláig, 1862-ig.
