Sámuel (990 (?) – 1044. július 5.) Magyarország harmadik királya, 1041 és 1044 között uralkodott. A hagyomány szerint I. István király húgának férje, aki az Aba nemzetségből származott, amely magát szintén Attila királytól származtatta így oldalágon ő is Turul-házi királynak számít. Sámuel a magyar történelem első választott királya. Megítélése ellentmondásos, ez jórészt az őt közvetlenül követő korok elfogult krónikásainak és politikai ellenfeleinek köszönhető.
Turul nemzetség - Aba Sámuel király
Elődje, Orseolo Péter idegenbarát politikát folytatott, a döntéshozatalban mellőzte a királyi tanácsot és azokat a főurakat, akik nem támogatták, kizárta és helyükre feltétlen híveit, németeket és olaszokat ültetett. Péter megfosztotta Gizellát birtokai nagy részétől és el is záratta egyik várába,[12] továbbá a kánonjog megsértésével hozott az egyházat érintő döntéseket. 1041-re a növekvő elégedetlenség a mellőzött magyar urak körében lázadást váltott ki, ezért Péter király III. Henrik német-római császár udvarába menekült. A megüresedett királyi székbe Aba Sámuelt ültették.
Sámuel 1041-ben követeket küldött Henrikhez Strassburgba, hogy a Birodalom szándékairól tárgyaljanak. Henrik válasza azonban erre az volt, hogy befogadta Pétert. Sámuel erre csapatával 1042. február 15-én a Traisen folyónál betört az Osztrák Őrgrófságba, és Tulln városáig nyomult. E déli hadtest (a fősereg), amelyet a király maga vezetett, győzelmeket aratott, egy másik hadteste szintén győzedelmes volt, miközben az északi kisebb hadsereg vereséget szenvedett Péter sógorától, Adalbert őrgróftól és fiától, Liutpoldtól. Miután az őrgróf és fia támadást indított a foglyokkal haladó magyar csapatra, a foglyok fellázadtak és szétverték a csapatot, sokan menekülés közben a Morva folyóba fulladtak. Mindenesetre Sámuel győztesen tért haza az 1042-es hadjáratból. Erre az erődemonstrációra szükség volt, hiszen Henrik éppen befejezte Csehország és Lengyelország annektálását, és Péter befogadásával nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Királysággal ugyanez a célja. Emellett a Konrád alatt elvesztett területek visszaszerzése is feltétlen céljai között volt (1030-tól kezdve Magyarország nyugati határa 80 km-re Bécstől nyugatra volt).
III. Henrik még 1042 őszén támadást indított Magyarország ellen, és a Dunától északra eső területeket látszólag elfoglalta, a Nyitrai Dukátus élére egy Csehországban élő Árpád-házi herceget ültetett. Nem talált azonban sem ellenálló hadseregre, sem olyanokra, akik meghódoltak volna, ezért kivonult az országból, Sámuel pedig helyreállította a magyar intézményeket. Egy év múlva azonban újra megtorló hadjáratot indított III. Henrik Magyarország ellen, melynek során egészen a Rábáig jutott. Eközben a Német-római Birodalom és Magyarország között folyamatos követjárás volt öt fordulóban, Henrik azonban továbbra sem akart tárgyalni.
