EGZISZTENCIALIZMUS: a polgári filozófia egyik XX. századi irányzata, fő tétele szerint a megismerés kiindulópontja az egyéni lét s a lényeg, az esszencia csak határhelyzetekben, a lét felfokozott átélésének pillanataiban kerül kapcsolatba az emberrel; az ember szabadságra ítéltetett lény választások sorában valósítja meg önmagát; egyedül kell döntenie s e felelősség szorongással tölti el - az egzisztencialista filozófia előfutára Kierkegaard és Nietzsche, az általuk felvetett gondolatokat fejleszti tovább Jaspers, Camus és Sartre - e két utóbbi filozófiai tételeit szépirodalmi művekben is megjelenítette, ezáltal az egzisztencialista irodalom magas színvonalú és rendkívül népszerű művekből áll. J.P. Sartre a következőképpen határozza meg az egzisztencializmust: “ Az egzisztencializmuson olyan tant értünk, amely lehetővé teszi az emberi életet, és amely azt is hirdeti, hogy minden igazság és cselekvés emberi környezetet implikál... A dolgokat bonyolítja, hogy két egzisztencialista iskola van: először a keresztény, akik közé Jasperset és Gabriel Marcelt számítom; azután az ateista egzisztencialisták, akik közé Heidegger tartozik, a francia egzisztencialistákkal és magammal együtt. Közös vonásuk csupán az, hogy úgy vélik, az egzisztencia megelőzi az esszenciát, vagy másként, hogy a kiindulópont a szubjektivitás... Az ateista egzisztencializmus azt vallja, hogy ha nincs isten, legalább van egy lény, akinél az egzisztencia megelőzi az esszenciát, egy lény, aki van mielőtt bármilyen fogalom meghatározhatná létezését, és hogy ez a lény az ember. Mert az ember először létezik, előfordul, feltűnik a világban, és csak azután határozza meg önmagát. Az egzisztencialista szemlélet szerint az ember kezdetben semmi, csak később válik azzá ami, és olyan lesz, amilyenné önmagát alakítja.”
