KLASSZICIZMUS: a 17-18. századi művészet egyik uralkodó irányzata - társadalmi bázisa az abszolút monarchia keretében végbemenő polgári fejlődés, a polgári ízlést az udvar-arisztokratikus ízlésével ötvözi - stiláris eszménye az antik példák követése, világosság, szabatosság, mértéktartás, elmélete mereven normatív volt, megkövetelte, hogy a művész aprólékosan meghatározott szabályokhoz igazodva alkosson -
A reneszánsz két ellentétes irányban hatott a gondolatra és a művészetekre: egyrészt felszabadította és szertelenségek felé ragadta, ez a barokk; másrészt szigorú formák közé szorította, ez a klasszicizmus. A klasszicizmus művészeti irányzata szoros kapcsolatban volt a racionalizmussal. A korabeli felfogás szerint a művészet is úgynevezett normatív szabályokra épül. A normát az antikvitás, elsősorban a római kultúra mintái szolgáltatják. A felszín alatti feszültségek korában élő polgár az ókori, klasszikus művek harmóniáját, nyugalmát szeretné átélni. A kor művésze és műélvezője Augustus békés Rómájába képzeli magát - könnyen teszi, hisz a világ és annak törvényei szerinte tértől-időtől függetlenül változatlanok. Európa-szerte egymással kapcsolatot tartó “Arcadi-körök” létesülnek, a világpolgár mindenütt otthon van. Nemzeti és koronkénti sajátosságok kifejezése helyett a klasszicisták Vergilius és Horatius világának újrateremtésén fáradoznak. A klasszicista normativitás a műfajok világában is érvényesül: a legmagasabb rendű az eposz és a tragédia. Ezután következik az óda, annak tanító célzatú, horatiusi változatában. Kedvelt műfaj volt az episztola és a tanító állatmese , valamint az allegorikus pásztoridill is. A klasszicizmus teljes pompájával a franciáknál teljesedik ki, ezért is nevezik a XVII. századot Grand Siecle-nek. A Nagy Század irodalmának társadalmi háttere is igen összetett. A kor költője, aki számára Boileau Art Poetique-jét írja, az “udvarnak és városnak” akar tetszeni, vagyis az arisztokráciának és a polgárságnak. A világirodalom valamennyi korszaka közül ez a leginkább udvari jellegű. Most válik a művészet alapvető törvényévé a bienséance, az irodalmi illedelmesség. A költőnek kerülnie kell minden olyan szót, helyzetet és gondolatot, amely nyerseségével sérthetné az előkelő közönség kifinomult és érzékeny ízlését; gondosan száműznek mindent, ami trágár, tudálékos vagy parasztos. A város, a most először szóhoz jutó nagyburzsoázia ízlése is az udvarhoz idomul, sőt igyekszik túl is szárnyalni azt kifinomultságban: a legfőbb “kényeskedők” polgári származásúak. De ugyanakkor a polgári józanság is jelen van, mely előkészíti a racionalizmus diadalútját. Az udvar és a város mellett a harmadik legfontosabb tényező a király személye. A francia virágkort XIII: Lajos, Richelieu és Mazarin kora készíti elő, de igazán akkor kezdődik el, amikor XIV. Lajos maga veszi kezébe az uralkodást, tehát 1660 körül. A Nagy Század fénye a Roi Soleil, a Napkirály fénye. A Grand Siecle irodalmát a spanyoltól és a többi korabeli irodalomtól elsősorban racionalizmusa különbözteti meg. Az észelvűség, amely a dolgok értékét azon méri, mennyire felelnek meg az ész, a helyes gondolkodás törvényeinek. A filozófiában ez az elv Descartes fellépésével, az ő “Gondolkozom, tehát vagyok”-jával ül diadalt s a századirodalma is Descartes jegyében áll. “Toute la dignité de l’homme est en la pensée”, az ember minden méltósága a gondolatban van, mondja Pascal. Boileau a költészet szabályait a raison, az ész nevében szögezi le. Amint illik egy racionalista irodalomhoz, a program előbb volt meg, mint a mű, az Akadémia előbb, mint a költők. A francia Akadémiát Richelieu bíboros alapította, 1634-ben volt első ülése, törvényesen 1637-ben alakult meg. A Grand Siecle büszkesége a dráma. Ez a francia klasszicizmus legigazibb, legteljesebb műfaja.
A francia színházépület a labdajátékra szolgáló termekből alakult ki, tehát már eredetileg is egy fokkal előkelőbb, mint a népi, sőt kocsmai gyökerű angol és spanyol színpad. A XVII. századi nagy színházak, az Hotel de Bourgogne és a Palais Royal-beli színház főurak védnöksége alatt állnak, akárcsak az angol színtársulatok; de nem kell puritán hatóságokkal küzdeniük, a színészek az egész társadalom kedvencei. Az előkelő nézők fent a színpadon foglalnak helyet, ilymód közösséget vállalva a színészekkel. A nagy párizsi színtársulatok, mint amilyen Moliére-é, nemcsak a városban játszanak, hanem időnként az udvar előzz is vendégszerepelnek vagy vidéki kastélyokba utaznak látogatóba. Az udvar és a kastélyok leginkább a balettel egybekötött színműveket kedvelik, ilyenekben maga XIV. Lajos is fellép. A női szerepeket kezdettől fogva nők játsszák; a színpadon nem hangzik el semmi olyan, ami a női fület sértené. Ily módon a színjátszás állandó eleven kapcsolatban áll az udvari szellemmel és természetes, hogy annak hordozója lesz. A francia dráma művészi szemszögből is előkelő, mert maximális igényű. Az udvari mértéktudás szelleme száműz minden rikító színt, minden hisztériát. E dráma művelői undorral kerü
