Szent István halálát követően Magyarországot fél évszázadon át külső ellenség és polgárháborúk dúlták. A német-római császárok szinte minden király idején megkísérelték Magyarországot uralmuk alá hajtani. Keletről a nomád besenyők és úzok támadása fenyegetett, s a tisztázatlan trónöröklési szabályok miatt szinte minden uralkodó ellen törtek ki fölkelések. E harcokban tűnt fel Béla király második fia, az ifjú László herceg, aki a króni kák szerint a besenyők ellen vívott kerlési üt közetben különösen kitüntette magát. Az első összecsapásnál négy ellenséges katonát vágott le, az ötödik azonban őt sebesítette meg. Ennek ellenére nem hagyta el a csatamezőt, hanem egy besenyő által elrabolt magyar lányt személyes vitézsége révén szabadított meg. Lászlónál a személyes vitézség megfelelő testi adottságokkal is párosult. A krónikás szerint „erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott.” Uralkodása alatt több besenyő, kun és úz támadást vert vissza. 1085-ben Kisvárda kör nyékén vertemeg az Erdélyt dúló kunokat. A horvát királyi család kihalása után 1091-ben meghódította Horvátországot, s ezzel a Magyar Királyság először jutott tengeri kijárathoz. A hadjáratnak azonban véget vetett egy újabb kun betörés. László villámgyorsan a veszélyeztetett területen termett, s a Pogáncs folyó mellett szétverte Kapolcs vezér seregét, majd az őt megbosszulni akaró újabb kun sereggel is végzett. A döntő csatában párvi adalban győzte le a kunok vezérét, Ákost. A következő években Orosz-, majd Lengyel országba vezetett hadjáratokat. Uralkodása végén mind kül-, mind belviszonyait tekintve szilárd, országot hagyott utódaira.
