Romantikus tájfestészet: A magyar romantikus tájfestészet legfontosabb jellemzője, hogy a természeti élmény átélésére ösztönöz, és ezért legszívesebben a hazai táj regényes részleteit - magas hegyeket (Barabás Miklós:Vásárra induló román család), a vízeséseket (Keleti Gusztáv: Tátrai táj vízeséssel, a Balatont (Brodszky Sándor: Vihar a Balatonon), vagy a szabadságvágyat kifejező végtelen alföldi rónaságot, a pusztát (id. Markó Károly: Magyar alfölditáj gémeskúttal; A puszta; Lotz Károly: Ménes zivatarban, stb. - ábrázolja. Már nem a klasszikus ókor építményeinek romjai, hanem a nemzeti történelem nevezetes helyszínei (Telepy Károly: Diósgyőr; Ligeti Antal: Visegrád) és konkrét tájak iránt érdeklődik. Egy témája által is hatást gyakorol a néző érzelmeire. Bár a magyar festők a romantika korában is szívesen mentek tanulmányútra Itáliába, egészen más motívumok keltették fel a figyelmüket, mint elődeikét: elhagyva az általánosítást, fogékonnyá váltak képtárgyuk különleges egyéni karaktere iránt (Telepy Károly tájképei). Hasonlóan jártak el az egzotikumot kereső, Keletre utazó festőink is (Ligeti Antal: Oázis; Ligeti Antal: Libanon és Antilibanon illetve Libay Károly Lajos), akik addig soha sem tapasztalt mértékben tágították ki a művészileg megörökített világ határait, új perspektívákat nyitva így a festészetben is.
