Nagy-Küküllő partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szőlőhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka.
Ennek előtte több száz esztendővel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szőlőben kapálgatott. Rekkenő nagy meleg volt, megszomjúhoztak erősen, s leküldötték a leányt a patakra vízért.
Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s előtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyűrű, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet.
Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón.
- Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne!
Mondotta az ember:
- Vedd meg, neked adom.
- Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem.
- Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet.
- Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok.
Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek.
A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre.
Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk.
A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez.
Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket:
- Hát ezt te hol találtad?!
Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette.
- Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tőled!
Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány füléből a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtől.
Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk.
Telt-múlt az idő, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdődik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is vőlegényével. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegőég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember.
Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált:
- Ide a siltet!
A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel.
- Nesze, itt a silt!
- Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért!
Nekibátorodott a leány, s mondta:
- A lelkem az Istené, azt nem adom.
Nagyot kacagott az ember.
- Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el.
Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott.
- Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit.
Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtől?!
Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek:
- Nesze, itt a lélek, vigyed!
Mondotta az ördög:
- Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba.
"Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!"
Gondol ide, gondol oda, hirtelen elővesz egy karikós kalácsot, s mondja az ördögnek:
- Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott.
- Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem.
Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tőle:
No, te kalács, mit állottál ki?
Felelt a pópa a kalács nevében:
- Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly ősszel, mikor még búza voltam; a földből kinőttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nőttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erősen, hanem azután agyba-főbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kő között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak.
Közbeszól az ördög:
- Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért.
- Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe.
- De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem!
Kiugrott az ablakon, mintha puskából lőtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.
