Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.
A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.
Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba.
Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.
Azt mondja neki végül is az ura:
- Hát akkor menj te!
S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.
A falutól talán ötkilométernyire lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:
- Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!
A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják csak ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik.
Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony.
A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.
- Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondja a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte.
- A legközelebbi vásárkor!
- Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.
Feleli a ravasz kereskedő:
- Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk.
A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.
A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért:
- Hogy adtátok a búzát?
- Ahogy járt! - feleli az asszony.
- Helyes. A pénz hol van? - kérdi az ember.
Mondja nagy gőgösen az asszony:
- Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.
Csodálkozik az ember, de még kérdi:
- Mégis, pénzt mikor kapsz?
Mondja emelt fővel a szellős agyú asszony:
- Legközelebbi vásárkor!
Néz az ember, most már haragosan, s kérdi:
- Honnan ismered meg a kereskedőt?
Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:
- Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával! Erről találunk egymásra.
Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta:
- Még ilyen bolondot sem láttam!
Feleli mérgesen az asszony:
- Mert mit lát maga? Hisz sehova se jár!
Az ember még jobban megmérgesedik:
- Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok!
Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat. Egy sötét erdőn ment átal. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda.
Beköszönt:
- Adjon isten jó estét!
Egy vénasszony fogadta.
- Mi járatban van? - kérdezte az embert.
Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte:
- Most érkeztem a másvilágról.
A vénasszony egy cseppet sem csodálkozott.
- Nem tanálta ott véletlenül a fiamat? - kérdezte suttogva.
Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje.
- Dehogyis nem! Csonttal s ronggyal kereskedik.
- Igazán? - kérdi kerek szemmel az asszony.
Az ember csöndesen folytatja a szót:
- Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.
- Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?
- Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.
- Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni azt a szekeret!
- Dehogynem! Elviszek én akármit.
- Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről; aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek azt is, hogy ne fázzék.
"Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messze mennem."
De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat, s úgy ment el.
Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő.
Az asszony hangos vidámsággal fogadta, már messziről:
- Gyere, gyere, hírt hallottam a fiunkról!
A kereskedő hitetlenkedve nézett rá:
- Menj el, tán megbolondultál?
- Nem is hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát; maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is, meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na, meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál!
A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság.
- Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad?
- Egy ember a másvilágból! Egyenesen a másvilágba ment.
- Csak butaság ne volna a világon - kiáltotta az ura. - Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni!
Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovát egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akart volna dőlni. Az ember fogta magát, nekidőlt, úgy tett, mintha azt támasztotta volna.
A kereskedő odament hozzá, és kérdezte tőle:
- Mondja! Nem látott egy embert erre menni egy szürke lovon?
Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már az eszét veszi.
Azért így felelt:
- Dehogyis nem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől nem fél!
A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le.
- Mondja, magától sem fél? - kérdezte.
Felelte az ember nyugodtan:
- Tőlem fél.
- Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot.
Az ember azt gondolta: "No, kipróbálom ennek is a butaságát." S azt felelte:
- Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogyha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem, mind meghalnak.
A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és fukarságától. Azt mondta:
- Tartom én addig azt a fát Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől!
Az ember bólintott, köszönt, szépen felült a lóra, elindult, és elment egyenest haza.
Otthon azt mondta a feleségének:
- Hazajöttem, mert akadtam olyan bolondra s butára, mint te!
A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették.
- Miért jöttél haza? - kérdezte otthon az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott a butaságban.
- Mert van olyan buta még, mint te! - felelte az ember.
- Nem megmondtam? - vágott vissza tüstént az asszony. - Nem volt igazam?
Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta:
