Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. A szegény asszonynak meg volt két lánya. Ez a két lány mindennap ki szokott menni a tengerpartra virágot, egyszer csak nagy porfelleg látszott. Azt mondja az idõsebb testvér:
- Jaj, édes testvérem, Sárikám, nem tudom, nem a királyfi hintója jön-e. Nézd csak, milyen sötét porfelleg támadt!
Azt mondja a kisebbik:
- Nem baj, feküdjünk le ide a fû közé, hátha így nem talál ránk!
De bizony mire õk észrevették magukat, már a királyfi egyik szolgája is észrevette õket. - Hohó, felség - mondja a királyfinak -, nézd csak! Valami idegen népséget látok a tengerpa
rton virágot szedni. Mind leszaggatják elõled. Mi lesz a születésed napjára?
- No, rögtön lovagoljunk arra - mondja a királyfi -, ezért meglakolnak!
Odalovagoltak a tengerpartra, rögtön megtalálták a két testvért. Hamar összekötözték õket, feldobták a ól hátára, aztán bevitték a királyi palotába. Ahogy a pince aljára lelökték õket, elgondolkozott a királyfi: "Uram, teremtõm, mit is tettem? Hiszen azt se tudom, hogy kik vagy mik?"
Mert ez a két lány olyan két szép teremtés volt, hogy olyat még emberi szem nem is látott. Ki tudja, honnan jöttek, mit akartak? A királyfi szólította mindjárt az egyik udvari bolondot:
- Hej, Gáspár, gyere csak ide!
Szalad az udvari bolond, megkérdi:
- Mit parancsolsz, édes gazdám?
- Azt parancsolom, hogy eredj le a pincébe, hozd fel azt a két lányt, akit az imént hoztunk be a tengerpartról!
Szaladt is a udvari bolond, kinyitotta a pinceajtót, beszólt:
- Hej, gyertek elõ, hívat a királyfi!
Megy a két lány reszketve, félve, hogy mit is fog velük tenni a királyfi. Biztosan kivégezteti õket. Elhatározták magukban, megmondják, hogy a gyöngyvirágot a királyfinak szedték a születésnapjára. A kötõje mind a kettõnek fel volt akasztva, úgy mentek a királyfihoz. Azt mondják:
- Bocsánat, felség, bocsásd meg a mi merészségünket, csak a születésnapodra szedtük a virágot. Megtudtuk, hogy születésnapod lesz, hát azért szedtük ezt a gyöngyvirágot, hogy koszorút köthessünk a fejedre.
- Ej, hazudtok, gaz teremtések!
- Dehogyis hazudunk, felség!
Erre csak nézte õket a királyfi. A kisebbik lányka annyira megtetszett neki, hogy bizony megakadt rajta a szeme. Habár szegény volt a ruhácskája, mert csak amit a szegény anyjuk szõtt-font nekik, az volt rajtuk. Kérdõre vonta õket a királyfi:
- Honnan jöttetek? Hová vaólk vagytok?
- Nem messzire vaólk vagyunk mi, felséges királyfi, csak ide a város végére. Ott lakik egy szegény asszony egy rossz házacskában, annak vagyunk a lányai.
- Annak a szegény asszonynak a lányai?
- Annak. Nincs senkink, csak az édesanyánk. Kérjük, felséges királyfi, engedj bennünket szabadon, hiszen teneked is van anyád! Szánd meg a szegény embert!
Úgy megsajnálta õket a királyfi, hogy kiadta parancsba, engedjék szabadon a két lányt. Elindultak a lányok hazafelé. A királyfi a kötõjükben meg se nézte a gyöngyvirágot, csak várt mindaddig a napig, míg elkövetkezett a születésnapja. Várta azt a gyönyörûséges szép virágkoszorút, amit ez a két lány fog neki vinni. Törte is a két lány a fejét, milyen koszorút fonjanak a királyfi fejére, hogy hazugságban ne maradjanak. Ahogy gondolkoznak egy este, kiülve a holdvilághoz, hát egyszer csak ott termett egy kis béka. Azt mondja nekik:
- Adj' isten jó estét! Úgy veszem észre, hogy engem vártatok:
- Jaj, te tündöklõ kis béka, hát hogy is hívtunk meg vártunk volna téged, mikor azt se tudtuk, hogy a világon létezel.
- De bizony a gondolataitokban benne voltam!
De nem akármilyen béka olt az, hanem csak úgy csillogott rajta az arany, a fején pedig egy aranykorona volt.
- Mit akartok? Mit cselekedjek?
- Jaj, édes kis béka, ha már segíteni akarsz, segíts rajtunk! Olyan szép koszorút szeretnénk fonni a királyfi születésnapjára, amilyet a világon emberi szem még nem látott.
- No, jól van, bízzátok rám! De kérek egy kis tejet vacsorára - mondja a kis béka.
- Jaj, istenem, honnan vennénk mi tejet, mikor nekünk nincsen bocikánk?
- Nem olyan tejet kérek. Menjetek ki a tengerpartra, ott lesz egy hatalmas vadkecske, azt fejjétek meg!
Nem is kellett több a két lánynak. Kimentek a tengerpartra. Tényleg ott állt egy hatalmas nagy vadkecske. Egyik megfogta a fejét, a másik meg hozzáfogott fejni. Mikor megfejték, szaladtak haza a tejjel, odaadták a kis békának. A kis béka meg megitta a tejet. Akkor aztán azt mondja:
- No, ti most menjetek, feküdjetek le! El is aludtak ám olyan édesen, hogy még ha költötték volna õket, akkor se ébredtek volna fel. Reggel, ahogy felébredtek, kimentek a ház elébe. Hát, uram, teremtõm, a ház falára olyan gyönyörûséges szép koszorú volt felakasztva, hogy olyat még emberi szem nem látott! De nem is akármilyen koszorú volt az. Minden egyes virágszirma aranyból volt, aranycsengõ fityegett minden egyes szirmon. Igen megörült a két lány. Azt mondják:
- Hogy is háláljuk meg a kis békának?
Majd mikor délben tizenkettõt ütött a toronyóra, megjelent a kis béka.
- No - azt mondja -, jótett helyébe jót várok tõletek!
- Mondd meg, hogy mit vársz tõlünk! Bármit megteszünk érted.
- Nem sokat, csak annyit, hogy megint éhes vagyok. Menjetek ki a tengerpartra, fejjétek meg a vadkecskét!
Kiment a két lány a tengerpartra, hát megint csak ott állt a vadkecske. De nem kellett már akkor a fejét se fogni. Olyan szelíd volt, mint a bárány. Hamar megfejték, szaladtak a tejjel, aztán megitatták a kis békát.
- No, most pedig vegyétek a koszorút, az egyik az egyiket, a másik a másikat, aztán vigyétek a palotába! De úgy vigyázzatok, ahogy mentek, hátra ne nézzetek, senkihez ne szóljatok, bárkivel is találkoztok!
El is ment a két lány. Mennek, mendegélnek, hát találkoznak egy vén banyával. Azt mondja nekik:
- Adj' isten jó napot, gyermekeim! Merre mentek? Hová vándoroltok?
De bizony a két lány nem szólt egy árva szót sem. Olyanná tették magukat, mint a némák. Mennek, mendegélnek, megint találkoznak egy vén emberrel. Azt mondja nekik:
- Adj' isten jó napot! Merre mentek? Hova indultatok?
Arra se felelt a két lány, csak mentek, mendegéltek. Majd megint találkoznak, de nem akármivel, hanem egy macskával. Azt mondja a macska:
- Éhes vagyok, nem adnátok egy kis tejet?
De bizony a két lány nem szólt, meg se mukkant, hátra se nézett. Azon vették magukat észre, hogy már a palota kapujában állnak. Mindjárt bekopogtak, bebocsátást kértek. Nyitották is a szolgák a kaput. Ahogy a két lány belépett a kapun, hozzáfogtak az aranycsengettyûk csengeni. Olyan szépen csengtek bongtak, hogy még a királyfi is eltátotta a száját bámulatában. Már korábban is tetszettek neki a lányok, különösen a kisebbik, Sárika. Ha nem szégyellte volna, már akkor egyenesen feleségül kérte volna. Most aztán behívatta õket a palotába. Azt mondja a királyfi a két lánynak:
- No, amiért ezt a szép koszorút megfontátok, olyan férjet válasszatok magatoknak, amilyet szemetek-szátok kíván!
Azt mondja a kisebbik, Sárika:
- Ha én rajtam állna a választás, én választanék is magamnak olyat, amilyet szemem-szám kívánna!
- Választhatsz máris!
Ekkor azt mondja a kisebbik lány:
- Hát biz, felség, én nem választanék mást, csakis téged. Mert én téged szeretlek.
Igen örült a királyfi. Azt mondja:
- No és te , Juliska, te kit választanál? Én úgy veszem észre, hogy ti igen szeretitek egymást.
- Én is a királyfit választottam volna, de õt már nem lehet, hát beérem én avval a kis békával is, aki nálunk volt.
Ahogy ezt kimondta, abban a szentséges pillanatban ott termett mellette a kis béka. Juliska mindjárt a tenyerére vette, aztán mondja neki:
- Ha kis béka vagy is, nem te vagy te közönséges béka, mert akkor nem lenne aranykorona a fejeden!
Akkor kettõt-hármat bukfencezett a kis béka, hát egy szép királyfit lett belõle. Nem volt az egyéb, mint a szomszéd irálynak a fia, akit egy boszorkány elvarázsolt. Már nem volt egyéb hátra, mint megtartani az esküvõt. A két királyfi eddig is jó barátságban élt, de most még százszorta jobban szerették egymást. Meghívták a két lánynak az anyját a esküvõre, meg valamennyi úri dáma volt a világon, azt is mind meghívták. Hercegeket, grófokat, nagy kalapú tótokat mindenhonnan, még arról is hívtak vendégeket, amerre a vadkan túr, az óperenciás-tengeren túl. Volt ám aztán ott mulatság olyan, hogy hetedhét országra szólt a híre. Az aranycsengettyû pedig a koszorún úgy csengett, hogy nem kellett zenész. Ennyi volt, mese volt.
