Réges-régen, az ántivilágban,* a szarvasmarhák, akármilyen legyes idő volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogároztak.
Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállott feléjök, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Izzadhatott belé a szegény juhász, amíg összeterelte őket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt, egészen megváltozott a dolog.
Rekkenő nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagy pusztaságon vándorolt keresztül.
Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, amikor meglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ott legeltek a szarvasmarhák.
Köszönti a gulyást illendőképpen, s kér tőle isten nevében egy kicsi tejet, hogy enyhítse a szomjúságát.
- Várj - mondotta a gulyás -, hadd pihenjek!
- Hát csak pihenj - mondotta Krisztus, s azzal továbbment.
De még egyhajításnyira sem ment, uccu! ahány marha volt, mind megfutamodott.
Ahányan voltak, annyifelé bogároztak, s bezzeg nem pihent tovább a gulyás. Szaladott erre-arra a nagy melegségben, hogy a nyelve is kilógott.
Amint továbbmegy Krisztus urunk, látja, hogy egy juhász szaladgál, terelgeti a nyáját. Köszönti ezt is, s kér tőle egy csepp tejet isten nevében.
- Jó szívvel, földi - mondotta a juhász -, csak várj, míg összeterelem a juhaimat.
Még jóformán ki sem mondta ezt, a juhok maguktól szépen összeterelődtek. Akkor a juhász megfejt egy juhot, s a tejet odaadta Krisztus urunknak. Azóta nem bogároznak a juhok, heverészhet a juhász, de bezzeg annál több baja van a gulyásnak. Ha meleg, legyes idő van, nincsen nyugodalma.
