Egyszer igen régen, talán még Noé születése előtt, élt egy szegény ember. Nem volt neki egyebe, mint egy tucat gyereke. Ott éltek kinn a falu szélén, a temető mellett, ahová az asszonyt, a sok gyerek anyját elföldelték. Az ember halászgatott, és rókabőrrel kereskedett. Egy napon, mikor a csónakja felé ment, hogy megnézze, akad-e valami ebédrevaló a horogra, trombitaszót és fegyverzörejt hallott. Nem törődött vele, csak a katonákat sajnálta, mert azt hitte, hogy háborúba mennek. De nem mentek azok sehová, hanem megálltak az öreg előtt.
Vezérük imigyen szólt hozzá:
- Hé, bátyám! Mondd meg nekük, merre van az örök éjszaka birodalma. Oda tartunk mi, de nem ismerjük az utat. Egy marék hamut kell hoznunk, mert a király egyetlen lányán valami csúf nyavalya van, s csak ez a hamu gyógyítja meg.
- Nem ismerem én, vitéz uram, azt a birodalmat! Nem hagytam én el egész életemben a falum határát - válaszolta az öreg, és ment tovább a csónakjához.
Igen elkedvetlenedett, hogy semmi sem volt a horgon. Mit adjon ebédre a sok éhes szájnak? Ezen gondolkozott egész hazáig. Ebéd helyett mesélt a gyerekeknek. Elmondta kikkel találkozott, mit kérdeztek, meg hogy milyen betegsége van a király egyetlen lányának.
A gyerekek szívesen hallgatták az öreg elbeszélését. Egyik is erősködött, a másik is hajtogatta, hogy ha tudnák, merre van az a birodalom, megszereznék a hamut, és meggyógyítanák a király lányát. A legkisebb fiú hallgatott egy darabig, aztán az is megszólalt:
- Édesapám! Én megkeresem azt a birodalmat. Azonnal indulok is.
Hiába marasztalta az öreg a fiút, az váltig erősködött, hogy megkeresi azt a birodalmat, és elhozza a hamut, amellyel meggyógyítja a királykisasszonyt.
Szomorúan búcsúzott az öreg a legkisebbik fiától.
- Vigyázz magadra, édes fiam! - intette, és útnak bocsátotta.
A fiú ment, mendegélt százharmincegy napig egyfolytában. A százharmincadik napon megpillantott egy nagy erdőt. Elhatározta, hogy ebben az erdőben tölti az éjszakát. Alig ért be az erdőbe, talált egy patkányt, amelyiknek a farka két fa közé szorult. Megsajnálta a szegény állatot, és kiszabadította. Igen megörült a patkány a fiú segítségének, s nem bánta, hogy a farka vége közben letörött. Megköszönte a fiú jóságát, az mondta neki:
- Meghálálom, amiért kiszabadítottál. Vidd magaddal a farkam letört végét, vedd elő holnap holdtöltekor, majd meglátod, mi lesz!
A fiú nemigen hitte, hogy valami történhet a patkányfarokkal, de azért beletette a tarisznyába. Este erdei mohából jó ágyat csinált magának, és mert fáradt volt, hamarosan mély álomba merült. Éjjel nagy égiháború kerekedett. Csak úgy visszhangzott az erdő a mennydörgéstől. Villámlott, zuhogott az eső, de a fiú mindebből semmit sem tudott. Csodálkozott is reggel, amikor észrevette, hogy körülötte minden latyakos, ő pedig olyan száraz, mint a tapló. Mindjárt gondolta, valami rejtélyes dolog történt vele, de még nem tudta, hogy a patkányfarok teszi azt. Éhes volt, belenyúlt a tarisznyájába, hátha maradt még valami a hazulról hozott ennivalóból. Egy darab kalács akadt a kezébe. Otthon még karácsonykor sem került kalács az asztalukra. Ezt sem hazulról hozta. Jóízűen megette, és tovább kutatott a tarisznyájában. Ekkor kezébe került a patkányfarok.
,,Ez teszi velem a csodákat!" - ötlött eszébe. Nagy gonddal visszatette a tarisznyájába, és továbbindult az erdőben. Másnap éjjel elérkezett a holdtölte. A fiú kíváncsian várta mi történik a patkányfarokkal. Hát lássatok csodát! Pontban éjfélkor elkezdett duzzadni, nőni, és egyszer csak valóságos ló lett belőle. De milyen ló! Még beszélni is tudott.
- Ugorj fel a hátamra édes gazdám! - mondta. - Mire hetvenegyszer leesik a hó, ott leszünk az örök éjszaka birodalmában.
A legény vágott egy fűzfavesszőt, s felült a lóra. A ló azonnal repülni kezdett, mint a szélvész. A hosszú utazásban a fiú elunta magát, elővette a fűzfavesszőt, és szép furulyát faragott magának. Akármilyen sokáig tartott is az utazás, végre mégiscsak elértek a sötétség birodalmának határához. Itt a ló leszállt a földre.
- Most gyalog kell folytatnod az utadat! - mondta. - Adok egy zacskó őrölt borsot. Ha bajba esel, csak kapd elő, majd meglátod, mi történik.
A fiú eltette a bőrzacskót, és elindult a sötétségben. Hét nap, hét éjjel bandukolt, amikor elérkezett egy palotához. Olyan nagy volt a sötétség, nem látott semmit, úgy nekiment a kapunak, csak úgy koppant a feje. A koppanásra megnyílt a palota kapuja, s a fiú belépett rajta. Alig ért azonban a palotába, erős kezek ragadták meg, és felemelték a magasba. A palotában nem volt olyan sötétség, így a fiú lassan tájékozódni is tudott. Látta azt is, hogy egy óriás tartja a kezében. Az óriásnak csak egy szeme volt. Igaz, ez az egy is nagyobb, mint a fiúnak a feje.
- Mit keresel itt, ahová ember nem teheti be a lábát? - mennydörögte az óriás.
A fiút erősen nyomta a bőrzacskó. Mintha csak figyelmeztette volna gazdáját, hogy ő megmenti. Meg is mentette, mert a fiú gyorsan előkapta, és beleszórt a borsból az óriás egyetlen szemébe. Iszonyú ordítással elrohant az óriás. A fiú ekkor óvatosan továbbhaladt a palotában. Hamarosan egy hatfejű sárkánnyal talákozott. Valamennyi fejéből sziszegve fújta a lángot a bátor legényre. Menten el is nyelte volna, ha a fiú hirtelen be nem dobja egyik szájába a zacskó borsot. A sárkány azonnal kimúlt. Ekkor a mi legényünk bicskával szétfeszítette az állat hatalmas száját, kivette a zacskót, és mintha mi sem történ volna, ment tovább.
Mikor beért a palota közepébe, hatalmas tüzet talált. A tűz mellett egy szép kisasszony üldögélt. A fiú nagy bátran odament a tűz mellé. A lány csodálkozva nézte az idegent. De kérdezni nem kérdezett semmit, csak hagyta, hogy a fiú odaüljön melléje, és szép szerelmes szavakat mondjon neki. Mert bizony a mi legényünk nyomban beleszeretett, amint meglátta. Olyan gyönyörűséges szép volt a lány.
Hosszú volt az út, a fiú elfáradt, s el is aludt gyorsan a lány ölében. Alighogy elnyomta az álom, a lány abban a pillanatban csúf boszorkánnyá változott. Mert valójában igazi boszorkány volt, a sötétség birodalmában égő tűz őrzője. Mindenkit elpusztított ez a csúf boszorkány, aki csak a sötétség birodalmába merészkedett. A fiúnak is nekiesett, de ahogy megragadta, a bőrzacskó oldalba nyomta álmában a fiút, úgyhogy azonnal talpon termett. Mindjárt látta, hányadán áll a dolog, kivel áll szemben. Megfogta hát a boszorkányt, és rádobta a tűzre. A tűz azonnal elaludt, s nem maradt más a helyén, csak egy nagy halom hamu. A sötétség pedig az egész birodalomban kezdett eloszlani, s egyre világosabb lett.
A fiú közben ugyancsak megszomjazott. A közelben talált is egy kutat. Leeresztette a vödröt, de nem hozott fel az egy csepp vizet sem. Azért mégis volt a vödörben valami: egy kis béka. Visszadobta a békát, és már tovább is indult. De a kút mélyéről utánaszólt a béka:
- Ne menj tovább! Itt van, amiért messze földről idejöttél. Rakd meg a tarisznyádat a nagy halom hamuból, mert ez a hamu, amelyik meggyógyítja a királykisasszonyt.
A fiú így is tett. Mikor már a tarisznyájában volt a hamu, elővette a furulyáját és elkezdett furulyázni. Ekkor mi történt? A borsos zacskó hirtelen kirepült a zsebéből, és pár pillanat múlva hozta a lovat. Felült rá a fiú, és repült nagy kincsével a nyeregben egyenesen a király palotájába. Éppen idejében érkezett, mert a király lánya már a végét járta.
- Felséges királyom, én meggyógyítom a lányodat - mondta a fiú.
Egy csipetet tett a lány fejére, egyet meg az orrára. Azonnal elmúlt a lány nyavalyája. Lett nagy vígság a királyi palotában. Az öreg király úgy megörült egyetlen lánya gyógyulásának, hogy azonnal nekiadta a királyságát és a lányát a fiúnak. Nagy lakodalmat csaptak. Lett dínomdánom, eszem-iszom, ha megunom otthagyom. Folyt a bor, mint a Duna. Sült az ökör meg a bárány. Mindenki ehetett, ihatott, amennyit akart. Én is ott voltam, de csak görögdinnyét ettem. Ha nem hiszitek járjatok utána!
