Régiség kategóriák: | | Antik bútor (6021) | | Bélyeg (3164) | | Egyéb régiség (4082) | | Ékszer (437) | | Ezüst, fémtárgy (948) | | Festmény (3419) | | Grafika, rézkarc (542) | | Hangszer (693) | | Képeslap (1430) | | Lámpa, csillár (1054) | | Militária, fegyver (834) | | Műszaki tárgyak (1954) | | Néprajzi tárgy (447) | | Óra (870) | | Papírrégiség (1315) | | Pénz, érme (1785) | | Porcelán, kerámia (4286) | | Szobor (852) | | Textil, szőnyeg (1200) | | Üveg, kristály (1085) | | Vallási tárgyak (252) |
Könyv kategóriák: | | Antik könyv (1899) | | Életmód, egészség (243) | | Gasztronómia (165) | | Gazdaság, üzlet (57) | | Gyerekkönyv (540) | | Idegen nyelvű (362) | | Irodalom, regény (1647) | | Lemez, CD, DVD (1188) | | Műszaki könyv (350) | | Művészeti könyv (842) | | Nyelvkönyv, szótár (183) | | Régi diafilm (159) | | Régi újság, folyóirat (1704) | | Sport (173) | | Tankönyv (525) | | Történelem (489) | | Tudományos könyv (481) | | Útikönyv, földrajz (263) | | Vallási könyv (559) |
Galéria: online tárlatok | | Festmény kiállítás | | Fotográfia kiállítás | | Iparművészet | | Kerámia kiállítás | | Szobor kiállítás | | Textil kiállítás | | Történelmi kiállítás |
| Segítség: |
 |
 |
| Kövessen minket! |
 |
|
| Hirdetések |  |
|
Antikrégiség.hu Mesetár - A solymári csóka |
| Vissza az összes meséhez |
|
A solymári csóka
Magyar népmese
Ma Mátyás királyról és egy énekelni nem tudó csókáról mesélek Nektek.
Igazságos Mátyás királyról tudni való, hogy úrtól, szegénytől egyformán megkívánta a kötelességtudást. Akiben megtalálta, azt megbecsülte, aki a kötelességének eleget nem tett, azt hamar ráncba szedte. Egyszer a solymáriakat kapta kötelességmulasztáson a nagy király. Megtudta róluk a kincstartójától, hogy három esztendeje nem fizettek már egy batka adót se. Nosza, szalajtott is mindjárt egy lovas stafétát a solymáriakhoz.
– Azt üzente urunk királyunk, hogy nyomban fölmenjen hozzá a solymári bíró, mert beszélni akar a fejével – trombitálta ki a staféta a solymári piacon. – Ha holnap ilyenkorra ott nem lesz a budai Várban, holnapután ilyenkorra már a lábához kerül a feje.
Azzal a követ elnyargalt, a solymári bíró pedig földhöz pukkantotta a bírósüveget.
– Eb legyen solymári bíró, nem én! – fohászkodta el magát. – Keressetek a süvegbe más embert, nekem drágább a fejem a süvegnél!
Nosza, a kisbíró kapta a süveget, s bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét. Bujkáltak előle, ki padlásra, ki pincébe.
Nem kívánkozott Solymáron senki sem bíró lenni.
Utoljára aztán a falu végén talált a kisbíró egy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Irhás subán hevert a szép kövér gyepen, s olyan hegyesen fütyörészett, mint a rigó.
– No, öcsém – toppant elé a kisbíró –, téged az isten is solymári bírónak teremtett.
– Már mért teremtett volna? – tátotta el száját a legényke.
– Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Márpedig most az a törvény, hogy azt választjuk bírónak, aki legszebben fütyül.
– Hát ez szép törvény – húzta a fejébe a fiú a süveget. Csak azt szeretném most már tudni: mi lesz az én hivatalom?
– Kerek e világon semmi egyéb, csak éppen a süveget kell hordoznod, és fütyülgetned benne napszámra. Most pedig fölmégy Budára a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megösmerkedni.
– Én is ővele – bólintott rá a legényke jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját, s napáldozat táján már a budai Vár tövében kocogott, azaz hogy nem nagyon kocogott, mert egy öreg csókát látott tollászkodni a kökénybokrok közt, s egyszerre meglassította a menést.
– No, ezt megfogjuk – kapta le a bírósüveget, s hirtelen ráborította a madárra. – Gyere a tarisznyába, ne mondják a solymáriak, hogy üres kézzel tértem meg Budáról.
Azzal betarisznyálta a csókát, s most már csakugyan meg se állt addig, míg a királyi vár ajtónállója keresztbe nem fektette előtte az ásóját.
– Ki vagy, mit akarsz?
– Én bizony a solymári bíró vagyok – mondta kevélyen a bojtár –, a királyhoz igyekszem, mert szeretne velem megösmerkedni.
– Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában – súgtak össze az udvari népek, s bevezették a solymári legényt a király elé a madaras szobába.
Mert, hogy szavam ne felejtsem, élt-halt Mátyás a szép szavú madarakért. Tartott belőlük egész erdővalót, most is tele volt mind a két válla csízzel, pintyőkével, a tenyerében meg valami külső országbeli tarkabarka madárka fütyörészgetett, amit a török császártól kapott ajándékba.
– Szép jó estét! – billent be az ajtón, s mindjárt megkérdezte a madaras embert, melyik e közt a sok tarka madár közt a király.
– Én vagyok – szögezte rá a szemét a madaras ember. – Hát te ki fia-csikaja vagy?
– Ugyan úgy-e, hát csakugyan kelmed az? – mosolyodott el a solymári bojtár. – Majd meg nem ismertem a sok madara közt. Hát én meg a solymári bíró vagyok.
– Úgy, te vagy az a híres?! – rebbentette el magától Mátyás haragosan a madarakat. – Hát mért nem szoktátok ti az adót elküldeni?
– Micsoda? – csóválta meg a bojtár a bírósüveget. – Hát még most se ért ide? Pedig mink egyebet se csinálunk három esztendeje, csak az adót küldjük: eredj adó, Budavárba, eredj!
No de erre a tréfára már csakugyan megharagudott Mátyás, s fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen a követnek, de az megneszelte a szándékát, s egyszerre kiugrott a madaras szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem bírt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.
– Eressz ki, te ember! – mondta félig bosszúsan, félig nevetve, mert mulattatta is egy kicsit a legényke együgyűsége.
– Nem addig, míg a botodat ki nem adod, uram, mert még valami kárt tehetnél bennem – alkudott a solymári bíró, s nagy jókedvében olyan fütyülést csapott, mint száz feketerigó.
Mátyásnak elmúlt a haragja, ahogy a fütyülést meghallotta. Azt hitte, valami ritka madár, s megbékülve kiabált ki a szobából:
– Megállj, te ember, még az adót is elengedem, ha azt a szép szavú madarat nekem adod!
– Nagyon szívesen – egyezett bele a bojtár, s egyszerre eleresztette a kilincset. – Hanem megállj, uram, majd én veszem ki a tarisznyából a madarat, mert nagyon fürge portéka ám ez!
Ki is nyitotta a tarisznyát hirtelen, azzal – huss! – úgy kirepült belőle a csóka, mintha soha benne se lett volna.
– Ejnye, te csiribiri ember – gyulladt megint haragra a király –, hiszen nem is rigó volt az, hanem csóka!
– Hát persze hogy az volt – hagyta helyben a bojtár. – Tudni való, hogy Solymáron úgy fütyül a csóka, mint máshol a rigó.
– No, azt szeretném én hallani! – fenyegette meg Mátyás az ujjával a bojtárt. – A színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő csókát nem hoztok!
– Add írásba, uram királyom – borult térdre rimánkodva a bojtár –, mert másképp el nem hiszik otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál nekem!
Szép holdvilágon vígan ballagott haza a solymári bíró. Vitte a tarisznyában a nagy pecsétes írást, hogy solymári embernek nem szabad a király színe elé addig kerülni, míg olyan csókát nem fognak, amelyik úgy fütyül, mint a feketerigó. S üzengethetett ezután a kincstartó az adóért, mindjárt a király keze írását tartották a követ orra alá:
– Nem találtuk még meg a fütyülő csókát!
A bojtár pedig addig bíróskodott Solymáron, míg meg nem halt. Az emlékezete azonban máig is fönnmaradt. Máig is azt mondják arra, amit könnyen meg lehet szerezni: füttyön adják, mint a solymári bíróságot.
|
|
|
