Volt egyszer, hol nem volt, volt a világon egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Azoknak meg két lányuk.
Szegények voltak mindketten. Az egyiknek szitája volt, de rostája nem, a másiknak meg rostája volt, de szitája nem. Így aztán, ha az embernek rosta kellett, átküldött érte a szomszédba, ha meg az asszony szitálni akart, kölcsönkérte az em¬bertől. Utóvégre, hogy sohase legyen tartozásuk, egybekeltek.
De az ember lányának nagyon rossz sora lett. A mostohája ütötte-verte, ahol érte.
A lány már nem tűrhette tovább, elindult hát világgá. Addig ment, mendegélt, míg egy jókora búbos kemencét nem talált.
A kemence megszólította:
- Ó, szép mátkám! Mindjárt megfulladok, úgy tele vagyok. Egyél az én hamuban sült pogácsámból!
- Eszem biz' én - felelte a lány -, mert megéheztem!
És jóllakott pogácsával.
Arrébb egy patak mellett vitt el az útja.
A patak is megszólította:
- Ó, szép mátkám! Mindjárt kicsordulok, úgy megdagadtam. Igyál az én szemetes vizemből!
- Iszom biz' én - felelte a lány -, mert szomjas vagyok!
És jót ivott belőle.
Estére hatalmas vihar kerekedett. Ömlött az eső, mintha az ég is le akarna sza¬kadni. Mit volt mit tennie, addig futott, míg egy vályogból rakott házhoz nem ért. Tudta pedig, hogy ott nem lakhat más, csak a vasorrú banya.
- Hát te mi járatban vagy? - kérdezte a boszorkány, aki épp diót tört az orrával.
- Agyonáztam, agyonfáztam - felelte a lány -, hadd maradjak nálad reggelig. - Maradhatsz - felelte a banya -, ha beállsz hozzám szolgálónak. A lány beleegyezett.
- No, akkor szedd csak rendbe a házat! - parancsolt rá a boszorkány, és a dióhéjat a földre dobta, hogy a lánynak még több dolga legyen. - Hat szobát kell fel¬söpörnöd, de a hetedikbe be ne nézz, mert letöröm a derekadat!
A lány mindjárt nekiállt a munkának.
Így tett aztán majd egy esztendeig. Mindennap kitakarította a szobákat, de a hetedikbe sohasem ment be. Pedig igen fúrta az oldalát a kíváncsiság: mi lehet odabenn?
Egyszer aztán, amikor a banya eltűnt hazulról, mégiscsak benézett a hetedik szobába! Annyi kincs volt ott felhalmozva, amennyi még a királynak sincs. Halom¬ban állt az aranypénz, kosarakban a gyémánt, hordókban a gyöngyök.
A lány gyorsan teleszedte a kötényét, és iszkolt hazafelé. De alig lépte át a küszöböt, a banya máris otthon termett. Sorra végigment a szobákon. A hetedikben aztán észrevette, hogy megrabolták. Elővette hát a sütőlapátot meg a vasgerebent, felült a lapát hátára, és így biztatta magát:
- Lipit-lapát, vasgereben! Mindjárt utolérlek, legerebenezlek! A lány közben a patakhoz ért. Meg is szólította:
- Ó, te kedves patak! Rejts el engem rejtekedbe! Imhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez!
A patak szétnyílt és elrejtette.
A boszorkány ott lovagolt a patakparton, körül is nézett, de nem látott senkit. Akkor a lány továbbsietett. Odaért a kemencéhez. Megszólította azt is:
- Ó, te kedves kemence! Rejts el engem rejtekedbe! Imhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez!
A kemence is kinyílt és elrejtette.
A boszorkány most már visszafelé jött a lapáton, megint körülnézett, de csak nem látott senkit.
Így aztán a lány szerencsésen hazaért. Mindjárt megmutatta a kincseket, amiket magával hozott. Örült is az apja, hogy ezentúl nem ingyen eszi a kenyeret a háznál.
De a mostoha igen irigykedett rá. Szerette volna, ha az ő lánya is annyi kincset szerezne, mint a másik. Sütött hát neki édes süteményt, meg adott vele egy csutora bort, azzal küldte, hogy menjen szolgálni a vasorrú banyához.
A mostoha lánya is addig ment, mendegélt, míg egy búbos kemencét nem ta¬lált.
- Ó, szép mátkám! - szólította meg a kemence őt is. - Mindjárt megfulladok, úgy tele vagyok. Egyél az én hamuban sült pogácsámból!
- Nem eszem én! - mondta a lány kevélyen. - Van énnekem cukros süteményem.
Arrébb a patak is könyörgött neki:
- Ó, szép mátkám! Mindjárt kicsordulok, úgy megdagadtam. Igyál az én szemetes vizemből!
- Nem iszom én! - felelte a lány. - Van bor az én csutorámban. Azzal ment tovább.
El is ért a vasorrú banyához, fel is fogadták, de a hetedik szobába neki sem volt szabad benéznie. Alig várta, hogy a boszorkány magára hagyja, tüstént megszedte magát annyi kinccsel, amennyit csak elbírt, aztán sietett hazafelé.
A vasorrú banya pedig megint elővette a sütőlapátot meg a vasgerebent. Felült a lapát hátára, és így szólt:
- Lipit-lapát, vasgereben! Mindjárt utolérlek, legerebenezlek! A lány közben odaért a patakhoz.
- Ó, te patak! - rimánkodott. - Rejts el engem rejtekedbe! Imhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez!
De a patak azt válaszolta:
- Menj innen, nem rejtlek el! Nem ittál a szemetes vizemből.
A lány továbbszaladt a kemencéig. Azt is kérlelte szépen:
- Ó, te kemence! Rejts el engem rejtekedbe! Imhol jön a vasorrú banya, mindjárt legerebenez.
De a kemence nem rejtette el.
- Nem ettél a hamuban sült pogácsámból! - felelte.
Így aztán a vasorrú nemsokára utolérte. Jól elgerebenezte, a kincseket meg elvette tőle.
A lány alig tudott hazamenekülni.
A kakas már messziről észrevette, felrepült a kerítésre, onnan rikoltozta: - Gazdaasszony! Gazdaasszony! Jön ám a lányod tiszta vérben! Az asszony odaugrott:
- Hess le onnan, te kakas! Jön ám tiszta gyémántban!
De a kakas megint a kerítésen termett, és egyre csak ezt kiabálta: - Imhol jön a lányod, tiszta vérben!
-Jön ám! - mondta az asszony. - Hozza a drága kincseket!
Egyszer csak a lány belépett a házba. Csupa vér volt. Nem hozott semmit.
Az anyja betette az ágyba, odaült mellé, és sírva vigasztalta. Még ma is ott ül, ha meg nem halt.
