Egy zöldborsóhüvelyben öt borsószem üldögélt egymás mellett; zöldek voltak, a hüvely is zöld, azt hitték hát, hogy zöld az egész világ, s nem csoda, hogy azt hitték. Nőtt a hüvely, s vele nőttek a borsószemek, mert ennek ez a rendje. Odakinn sütött a nap, melengette a borsóhüvelyt; eső permetezett, az áttetszővé tette; kellemes volt az élet odabenn, nappal világos, éjjel sötét, ahogy rendjén való. A borsószemek egyre jobban nőttek, gömbölyödtek, s egyre sűrűbben dugták össze a fejüket, tanakodtak, mit kellene tenniük.
- Nem vesztegelhetünk itt az idők végéig! - ebben mindnyájan megegyeztek. - Még utóbb megkeményedünk a tétlenségtől. Odakinn is kell lennie valaminek, s azt jó volna megismerni!
Napok teltek, hetek szálltak, a borsószemek lassan megsárgultak, sárga lett körülöttük a hüvely is.
- Megsárgult az egész világ! - állapították meg a borsószemek, s a maguk szempontjából igazuk is volt.
Egyszerre földrengés támadt: leszakították a hüvelyt, emberi kézbe került, aztán egy ruhazsebbe, más borsóhüvelyek társaságába.
- Mindjárt kinyílik előttünk a világ! - mondták feszült várakozással a borsószemek.
- Én arra vagyok kíváncsi, melyikünk viszi a legtöbbre! - mondta az egyik borsószem, a legkisebbik. - No, hamarosan elválik!
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta nagy vitézen a legnagyobbik.
- Ropp! - fölpattant a hüvely, s az öt borsószem kigurult a napsütéses világba. Egy kisfiú tenyerén feküdtek; a kisfiú azt mondta, hogy a borsószemek éppen a játék puskájába valók, s az egyik szemet mindjárt bele is dugta a puskacsőbe, és kilőtte.
- Röpülök a nagyvilágba! Fogjon meg, aki tud! - kiáltotta röptében a borsószem, s azzal eltűnt a többiek szeme elől.
- Én meg se állok a napig! - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely, épp nekem való.
És ő is eltűnt.
- Mi alszunk tovább, akárhová jutunk! - mondta a harmadik meg a negyedik, a két álomszuszék. Azzal lustán lepottyanttak a földre, de a sorsukat nem kerülhették el: ők is a puskacsőbe jutottak. - Azért is mi visszük a legtöbbre! - kiáltották.
- Lesz, ami lesz! - kiáltotta az ötödik. Őt is kilőtték, de nem jutott messzire: a padlásablak korhadt deszkájának csapódott, s onnan egy hasadékba gurult, szélhordta föld és lágy moha közé. A moha összeborult fölötte, s a borsószem ott feküdt, elrejtve emberi szem elől. De a természet nem feledkezett meg róla.
- Lesz, ami lesz!
Odabenn a kis padlásszobában egy szegény asszony lakott; abból éldegélt, hogy eljárt kályhákat tisztogatni meg fát fűrészelni, a házaknál a munka nehezét elvégezni, mert erős asszony volt és szorgalmas, mégis szegény, mint a templom egere; szűköcskén élt egyetlen leányával, aki félig gyermek volt még, törékeny, gyönge teremtés, s most nagybeteg: egy álló esztendeje nyomta már az ágyat.
- Elmegy a kishúga után! - mondta magában szomorúan a szegény asszony. - Csak két gyermekem volt, mégis nehezen győztem, a jóisten is megsokallta, s magához vette az egyiket, hogy osztozzék velem a gondban. Bár meghagyná nekem ezt az egyet, hanem úgy látszik, nem akarja a két testvért elválasztani, s most magához veszi ezt is.
De a nagybeteg leányka nem követte kishúgát. Türelmesen feküdt naphosszat, míg anyja munkában volt.
Kitavaszodott; a szegény asszony egy reggel éppen munkába indult; aranyos sugárkéve hullt a padlásszobába, s a beteg leányka kitekintett a kis ablakon. - Mi lehet az a kis zöld növény odakinn az ablak előtt? Hogy hajladoz a szélben! Az anyja odalépett a padlásablakhoz, és kinyitotta.
- No nézd csak! Egy borsószem hajtott ki a csatornában! Ugyan hogy kerülhetett ide a magasba? Látod, ez a te kertecskéd, elgyönyörködhetsz benne.
És közelebb húzta a beteg lány ágyát az ablakhoz, hogy láthassa a borsó zsenge kis bokrát, aztán munkába ment.
- Úgy érzem, édesanyám, hogy meggyógyulok! - fogadta este a lánya. - Olyan jólesett ma a betűző napsugár! Elnéztem, hogyan erősödik a kis borsóbokor, s én is erősebbnek éreztem magamat. Nemsokára fölkelek, és kimegyek a verőfényre.
- Adja isten! - sóhajtotta az anyja, de nem remélte, hogy úgy lesz. Hanem azért letűzött egy kis karót a borsó mellé, amely új erővel és bizakodással töltötte el szegény beteg gyermekét. Egy fonallal hozzá is kötözte a karóhoz meg az ablakdeszkához, nehogy letörje a szél, s hogy ha majd hosszú indát növel, megkapaszkodhassék. A borsó kis bokra nőtt is kedvére, zsenge indái rácsavarodtak a karóra meg a fonalra.
- Nézd, már virágot nyitott! - kiáltott fel örvendezve egy reggel a szegény asszony, s most már az ő szívében is éledni kezdett a reménység, hogy meggyógyul a leánya; az utóbbi időben élénkebben beszélgetett a kis beteg, úgy megerősödött, hogy már magától fel tudott ülni az ágyban, és felragyogott a szeme, ha ránézett kicsi kertjére, amely egyetlen borsószemből sarjadt ki. Egy hét múlva fölkelt egy órácskára. Boldogan üldögélt a meleg napsütésben; a padlásablak nyitva állt, s előtte üdén hajladozott fehér pillangóvirágaival a borsóbokor. A leányka fölébe hajolt, és szeretettel megsimogatta. Ünnepnek érezte ezt a napot.
De lássuk, mire vitte a többi borsószem!
Az első, aki olyan büszkén röpült ki a nagyvilágba és azt kiáltotta: "Fogjon meg, aki tud!" - az ereszcsatornába pattant, s ott mindjárt fölcsippentette egy galamb. Ott feküdt hát a galamb begyében, mint Jónás a cethal gyomrában.
A két álomszuszék se vitte többre, őket is galambok nyelték le, igaz, így is használtak valamit a világnak.
A negyedik, amelyik egyenest a napba tartott, csak a lefolyócsatornáig jutott; hetekig ázott a szennyes vízben, s jókorára fölpuffadt.
- Milyen szép kövér leszek! - ujjongott. - Azt hiszem, szétrepedek a végén, s ennél többre egy borsószem se viheti! Öten voltunk egy hüvelyben, de mindnyájunk között én vagyok a legérdemesebb.
A lefolyócsatorna rámormolta, hogy igaza van.
A padlásszoba ablakában ragyogó szemű, fiatal lány állt, arcán az egészség üde pirossága; végigsimogatta a borsóbokor valamennyi kis levelét, virágát, nem győzött gyönyörködni benne.
- Én a magam borsószemét többre becsülöm - mondta az ereszcsatorna, s alighanem neki volt igaza.
