A királyfi és a ghúla
Hallottam, boldogságos, bölcs belátású király, hogy volt egyszer egy király, annak egy fia, akit igen szeretett; minden jóval elhalmozta, és összes többi gyereke fölé emelte. A fiú egy napon így szólt apjához: "Édesapám, szeretnék elmenni vadászatra."
A király kiadta a parancsot, hogy készüljenek föl, és utasította egyik vezírjét, legyen fia szolgálatára, és az úton mindenben teljesítse kívánságát. A vezír előkészített mindent, amire a királyfinak az úton szüksége lehetett, és elindult vele szolgák, tisztek, apródok kíséretében a vadászatra; mentek, amíg el nem érkeztek egy fás, füves, forrásban és vadban gazdag berekhez. A királyfi itt a vezírhez fordult, és kijelentette, hogy ez a vidék nagyon tetszik neki. Ott is maradtak néhány napig, és a királyfi élte világát. Majd parancsot adott az indulásra, amikor hirtelen egy gazella ugrott eléje, amely eltévedt a nyájától. A királyfit elfogta a vadászszenvedély, nagy vágya támadt, hogy zsákmányul ejtse a vadat. Odaszólt a vezírnek: "Utánavágtatok ennek a gazellának." - "Tégy úgy, amint jónak látod!" - felelte a vezír. A királyfi pedig űzőbe vette a gazellát, egymaga kergette az egész napon át estig; mikor az éj beállt, a gazella egy sziklás helyre futott fel, a királyfira meg ráborult a sötétség. Vissza akart fordulni, de nem találta meg az utat. Csüggedés szállta meg a lelkét, és nyeregben maradt, amíg a reggel fel nem virradt. Egészen vigasztalanul folytatta azután útját, aggodalmak közt, éhesen, szomjasan, nem tudta, merre kell mennie.
Eljött a dél, a nap forrón tűzött rá; és egyszerre csak egy városra bukkant. Hatalmas épületei voltak, erős falai, de embert sehol nem látott; mindenütt csupa rom és pusztulás; baglyok, varjak lakták, nem tanyázott benne más. Amint csodálkozva ott állt a város előtt, egyszerre csak egy gyönyörű szép leányt pillantott meg az egyik falnál. A leány keservesen sírt. A királyfi odament hozzá, és megkérdezte, kicsoda. A leány így felelt: "Én Bint el-Tamina vagyok, El-Tijáhnak, a Szürke Ország királyának a leánya. Egyszer kimentem a szobámból, hogy szükségemet végezzem, és egy ifrit a dzsinnek nemzetségéből megragadott, és repült velem ég és föld között. Hirtelen egy tüzes meteor zuhant rá és elégette, én pedig ide estem le, és már három napja vagyok itt étlen-szomjan. Most, hogy megláttalak, most kezdtem feléledni." A királyfi megszánta a leányt, maga mögé ültette a lovára, és azt mondta neki: "Nyugodjék meg a lelked, és hűtsed le szemed forróságát, mert ha Alláh - dicsértessék és magasztaltassék - visszavezet az enyéimhez, visszaküldelek családodnak." És nyargalt a herceg, menekülésükért fohászkodva, amikor háta mögött megszólalt a leány: "Királyi herceg, hadd szálljak le, hogy ennek a falnak tövében szükségemet végezzem."
A királyfi megállt, lesegítette a leányt, és várt rá a falnál. Végre előjött a leány, szörnyű rút képpel, úgyhogy mikor meglátta a királyfi, lúdbőrös lett a háta, majdnem eszét vesztette félelmében. A leány pedig felugrott a lóra a királyfi háta mögé. Olyan rút volt, amilyenhez nincs ezen a világon fogható. Így szólt a királyfihoz: "Királyi herceg, mi az, hogy így elváltozott az arcod?" Azt felelte a királyfi: "Valami eszembe jutott, ami nagyon elszomorít." - "Fordítsd ellene apád vitézeit és harcosait" - szólt a lány. "Az én bajom olyan, hogy azon nem segítenek a vitézek, azzal nem törődnek a harcosok." - "Akkor könnyíts rajta apád pénzével, az ő kincseivel." - "Ami engem nyomaszt, azon nem könnyít a pénz, nem könnyítenek a kincsek." Ekkor a leány így szólt:
"Azt állítod, hogy van az égben egy istened, aki mindenlátó és mindenható." - "Igen - felelte a királyfi -, nincs is más, csak ő!" - "Akkor hát imádkozzál hozzá, talán megszabadít tőlem."
Most a királyfi az ég felé emelte szemét, és szíve mélyéből fohászkodott megszabadulásért: "Hozzád fordulok, ó, istenem, segítségért az én nagy bajomban" - és kezével a leány felé intett. A leány a földre zuhant, szénné égve. A királyfi magasztalta Alláht, és köszönetet rebegett neki. Útját pedig tovább folytatta, és Alláh - dicsértessék az ő magasztos neve! - átsegítette minden nehézségen, rávezette a helyes útra, úgyhogy a királyfi visszakerült apjához, a királyhoz, aki már nem is remélte, hogy élve viszontlátja. Mindezt a vezír főzte ki, aki azért kísérte el a királyfit útjára, hogy elveszítse, de a magasztos Alláh megmentette.
"Ezt pedig azért meséltem el, ó, királyom, hogy tudd meg: nem szabad hinned gonosz vezírek szavának: mind sötét ármányban sántikálnak."
A király hajlott a leány szavára, és megparancsolta, végezzék ki a fiát.
Most a harmadik vezír ment el a királyi palotába, és azt mondta a többieknek: "Ma én fogok értetek helytállni a király haragja ellen." És odalépett a király elé, megcsókolta előtte a földet, és így szólt: "Uram, királyom, én jóhiszemű tanácsadód vagyok, és szívemen fekszik sorsod és az ország sorsa. Becsületes tanácsot akarok néked adni: ne hamarkodd el fiad kivégeztetését, aki szemed vigasza és ágyékod gyümölcse. Hiszen az ő vétke talán egészen jelentéktelen, és csak az a leány túlozza úgy előtted. Hallottam egy falu lakosairól, akik elpusztították egymást egy mézcsöpp miatt." - "Hogy történt ez?" - kérdezte a király.
A vezír pedig ezt mesélte:
|
