A királyfi és a kalmár felesége
Boldogságos király, hallottam, hogy egy nagyon féltékeny természetű kalmárnak gyönyörű felesége volt, de úgy féltette, olyan féltékenyen őrizte, hogy nem lakott vele a városban, hanem a városon kívül építtetett számára egy magányos, minden épülettől távol eső lakot; magas falakkal, szilárd oszlopokkal, erős ajtókkal, mesteri lakatokkal. Ha bement a városba, bezárta az ajtókat, magával vitte a kulcsokat, nyakába akasztva.
Amikor egy napon a kalmár megint a városban volt, a király fia elhagyta a várost, hogy a környéken üdüljön, és a szabad mezőn szórakozzék. Hosszú ideig elmerülten nézegette a magányos vidéket, és egyszerre csak a szemébe ötlött egy lak, amelynek ablakából előkelő fiatal nő nézett ki. Mikor meglátta, egészen megdöbbentette szépsége és bája. Szeretett volna odajutni hozzá, de nem tudott. Magához szólította egyik apródját, tintát és papírt hozatott, leírta, milyen szerelemre gyulladt, aztán rátűzte a papírt nyila hegyére, és belőtte a lakba. A nyíl a kertbe esett le, amikor az asszony ott sétált. Odaszólt az egyik szolgálójának: "Szaladj és hozd ide azt a papirost."
Mert a fiatalasszony tudott olvasni. Mikor elolvasta a levelet, és tudomásul vette mindazt, amit az ifjú érzelmeiről, szerelméről, vágyairól írt neki, felelt a levélre, és azt írta, hogy ő még nagyobb szerelembe esett. Aztán a háznak egy ablakához ment, onnan nézett le az ifjúra, és dobta le neki a választ, egyre növekedő szerelemmel. A királyfi, mikor meglátta, odament az ablak alá, és felszólt az asszonynak: "Bocsáss le egy fonalat, hogy ráköthessem ezt a kulcsot; őrizd meg." Az asszony lebocsátotta a fonalat, a királyfi rákötötte a kulcsot. Mikor visszament a vezírekhez, panaszkodott nekik, milyen szerelmes lett abba a fiatal nőbe, és hogy nem tud élni nélküle. Az egyik vezír megkérdezte, mit parancsol, mit tegyenek? A királyfi így felelt: "Azt kívánom, tégy engem egy ládába, és helyezd a ládát letétbe annál a kereskedőnél a kertes házban. Mondd, hogy a láda a tied. Ha aztán a célomat elértem annál az asszonynál, néhány nap múlva kérd vissza a ládát." A vezír azt felelte: "Készséggel és örömest."
Mikor a királyfi hazaért, bebújt a ládába, a vezír rázárta a fedelét, és elvitte a kalmár házához. Amikor a kalmár kiment elébe, megcsókolta a földet, és így szólt: "Talán van urunknak, a vezírnek valami szolgálatra vagy egyébre szüksége, amelynek teljesítése boldoggá tenne bennünket?" A vezír így felelt: "Azt kívánom tőled, hogy helyezd el ezt a ládát házad legféltettebb díszhelyén." A kereskedő odaszólt a teherhordóknak: "Fogjátok ezt a ládát." És azok megfogták, a kalmár pedig felvitte házába, és a kincstárba tétette. Mikor aztán üzleteinek ellátására elment hazulról, a fiatalasszony odament a ládához, a kapott kulccsal felnyitotta, és kiengedte belőle az ifjút, aki szép volt, mint a telihold. Mikor meglátta, ment és felvette legszebb ruháit, aztán bevezette a királyfit lakószobájába, és ott volt vele, ott ettek-ittak, hét napon át, és valahányszor a férj hazajött, az asszony betette az ifjút a ládába, és rázárta a láda fedelét.
De egy napon az történt, hogy a király kérdezősködött fia után. A vezír sietve elment a kereskedő házához, hogy visszakérje a ládát. A kalmár hát futott haza, és teljesen szokatlan időben kopogtatott kapuján. Az asszonyka, mihelyt megpillantotta hazasiető férjét, bedugta az ifjút a ládába, de siettében elfelejtette lezárni a fedelét, úgyhogy mikor a kalmár bejött érte a teherhordókkal, és ezek a fedelénél fogták meg a ládát, a láda kinyílt. Belenéztek és látták, hogy a királyfi van benne. Mikor a kalmár is meglátta, felismerte. Kiment a vezírhez, és azt mondta neki: "Engedd ki és vidd el te magad a király fiát. Közülünk senki se mer hozzányúlni." A vezír bement a királyfiért és elvitte. Mikor pedig mindenki elment, a kalmár elkergette feleségét, és megfogadta, sohasem házasodik meg többé.
Még ezt a mesét is hallottam, ó, királyom:
|
