A teherhordó és a három leány története
Élt egyszer Bagdád városában egy teherhordó. Nőtlen volt, és amint egy nap a vásártéren állt kosarára támaszkodva, odajött hozzá egy hölgy; aranyhímzéses izárja[6] mosszuli selyemből készült, és aranyzsinór szegélyezte. Amikor felemelte fátylát, hosszú szempillái alól elővillant éjsötét szeme, és kitárult a teherhordó elébe finom vonású szelíd képe. Édesen csengő hangon mondta: "Fogd a kosaradat, és gyere utánam!" A teherhordó alig akart hinni a nő szavainak: vette a kosarát és utána ment, amíg egy ház elé nem értek. A nő bekopogtatott, mire lejött egy keresztény ember, ennek egy dinárt adott, és kapott érte olajat és bort. Betette a kosarába, és odaszólt a teherhordónak: "Vidd és gyere utánam." A teherhordó felkiáltott: "Alláhra, ma jó napom van!" Felkapta a kosarat, és követte a nőt, aki most a gyümölcsárusnál állott meg, és tőle szíriai almát, török birsalmát, ománi őszibarackot, aleppói jázmint, damaszkuszi vízililiomot, nílusi uborkát, egyiptomi citromot, szultánnarancsot, illatos mirtust, hennaágat, anemonét és ibolyát vásárolt, mindezt betette a teherhordó kosarába, és azt mondta neki: "Vidd!" A teherhordó meg cipelte a kosarát a nő után, amíg a mészároshoz nem értek. Azt mondta a nő a mészárosnak: "Vágj le tíz font húst." A mészáros levágta, ő pedig becsavarta banánlevélbe, betette a kosárba, és így szólt: "Teherhordó, vidd!" Az vitte, ment a nő után, amíg egy zöldséges bódéjához nem értek, ott is összevásárolt mindenfélét, aztán megint odaszólt a teherhordónak: "Hozd utánam." Az vitte a kosarat utána, amíg az édességes bolthoz nem értek. Itt vett a nő egy tálca cukorkát és mósuszillatú, töltött süteményt, citromos kalácsot, kádi-kenyeret, és betette a kosárba. A teherhordó megszólalt: "Ha ezt előbb megmondod, öszvért hoztam volna, hogy ezt a sok holmit elvigyük." A nő mosolygott, ráütött a teherhordó vállára, és azt mondta: "Csak szedd a lábadat, és ne sokat beszélj; jutalomban, ha Alláh akarja, nem lesz hiány." Aztán megállt az illatszerárusnál, és vett tőle tízféle illatszert, rózsavizet, narancsvirágvizet és egyebeket, aztán cukrot, mósusszal illatosított rózsavíz-permetezőt, füstölő gyantát, ámbrát, végül pedig alexandriai gyertyát, mind betette a kosárba, és így szólt: "Vedd fel a kosarat, és gyere utánam." A teherhordó ment a nő után, amíg el nem értek egy magas oszlopokon nyugvó szép házhoz; előtte tágas kert; széles ébenfa kapuja színarany-veretes volt. A nő megállt a kapunál, félrevonta fátyolát, gyengéden kopogtatott, mire a kapu két szárnya kitárult. A teherhordó nézte, ki nyit kaput, és meglátott egy szépséggel teli, szépen ívelt keblű, karcsú leányt, növése deli. Homloka fényes, mint a felkelő telihold, gazella-szeme fölött szemöldöke, mint a holdsarló ramadánkor, olyan volt. Gyenge virágszirom volt az orcája, Salamon piros pecsétje apró szája. Keble halma, mint két gránátalma meredt előre; ruhája alól selymesen villant ki bőre.
A teherhordónak csaknem eszét vette a látvány, csaknem leejtette a kosarat és felkiáltott: "Soha életemben nem volt ilyen áldott napom, mint ez!" Erre a kapusleány így szólt a bevásárló leányhoz és a teherhordóhoz: "Légy üdvöz!" Bementek, amíg csak egy szép színekben pompázó faragványokkal, szökőkúttal, mindenféle padokkal, függönyös fülkékkel díszített tágas terembe nem jutottak. A terem végében nagy szemű gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott kerevet állt, fölötte vörös selyem szúnyogháló, a kereveten egy leány feküdt, szeméből áradt a varázssugár, termete, mint cédrus, sudár; arca égi fényben ragyog, megszégyenítve a napot; lénye tündöklik, mint a legszebb bolygó tüze; azt mondod reá: ím, Arábiának fejedelmi szüze. Illik rá a költő szava:
Ki tested hajlékony ághoz hasonlítja,
Csak tévedést terjeszt s a rágalmat szítja,
Mert az ág mindig csak felöltözve tetszett,
De te mezítelen vagy a legeslegszebb.*[7]
A harmadik leány felkelt, lassú, himbáló léptekkel a terem közepére ment a másik kettőhöz, és azt mondta nekik: "Mit álltok itt? Vegyétek le a terhet annak a szegény teherhordónak fejéről!" És az egyik leány elölről, a másik hátulról leemelte a kosarat, a harmadik segítségével. Aztán kiszedték, ami benne volt, mindent elraktak a helyére, a teherhordónak két aranydinárt adtak, és azt mondták neki: "Teherhordó, most mehetsz." De az csak bámulta a leányokat, ilyen csodálatos szépséggel, gyönyörű megjelenéssel soha még nem találkozott. Férfit sehol nem látott, pedig ott volt a sok ital, gyümölcs, illatos virág és más egyéb. A teherhordó mozdulni se tudott a nagy csodálkozástól. Az egyik leány rászólt: "Miért nem mész már? Keveset kaptál?" Ezzel nővéréhez fordult: "Adj neki még egy dinárt." A teherhordó így szólt: "Alláhra, úrnőm, nekem nem jár több, mint két féldirhem;[8] nem kevesellem én, amit kaptam, de eszemet és szívemet a ti helyzetetek foglalkoztatja. Egyedül vagytok, nincs férfi a háznál, nincs, aki szórakoztasson. Hiszen tudjátok, hogy a minaret négy alapon emelkedik; hiányzik itt is a negyedik, és nem teljes a nő öröme férfi nélkül, mint a költő mondja:
Ha kedved féktelen s mulatni vágyna már,
Négy eszköz kell ahhoz: lant, hárfa, síp, gitár.
És kell, hogy közbe négy szellemkéz hintsen ott
Viola, szegfű, rózsa és mirtuszillatot.
S ha megvan mindahány, kell még e négy dolog:
Csengő arany, virág, madárdal s jó borok!
De ti csak hárman vagytok, és kellene mellétek egy okos, értelmes, ügyes ember, aki tud titkot tartani." Azt felelték a nők: "Mi lányok vagyunk, és nem merjük a titkunkat másra bízni, olyanra, aki nem őrizné meg, mert olvastuk egy könyvben, mit mondott olyan kitűnően Abu Nuvász:[9]
Ki titkát másra bízza, és meg nem őrzi nyelve,
Az homlokára izzó pecsétet érdemelne!"
Mikor ezt a teherhordó meghallotta, így szólt: "Életetekre, én értelmes és megbízható ember vagyok, sok könyvet olvastam, tanulmányoztam a történelmet; kimondom, ami jó, és elhallgatom, ami rossz. Úgy teszek, ahogy a költő mondja:
Csak jó érzésű ember tud titkot tartani,
A legkülönb, aki sosem fog vallani.
Akár a régi ház: bezárja titkodat,
A kulcsa elveszett, az ajtaján lakat."
Amikor a lányok meghallották e szókat, a megszívlelni valókat, ezt mondták neki: "Tudd meg, hogy tekintélyes összegeket költöttünk erre a házra; van nálad annyi, hogy valamit megtéríts belőle? Mert ha éppen kedved van hozzá, csak így maradhatsz itt, lehetsz asztalnál, bornál vendégünk, és gyönyörködhetsz csinos, piros arcunkban." A ház úrnője hozzátette: "Barátságnak pénz nélkül egy gabonaszemnyi súlya sincs." A kapu őrzője meg ezt mondta: "Ha üres kézzel jöttél, állj üres kézzel odébb." De az a leány, aki a bevásárlást végezte, így szólt: "Testvéreim, tartsuk itt. Alláhra, épp eleget fáradozott ma miattunk; másnak nem lett volna velünk annyi türelme; az ő részét majd én magamra vállalom." A teherhordó erre azt mondta: "Alláhra, még ma nem kerestem egyéb pénzt, mint amit tőletek kaptam." - "Csak ülj le nyugodtan" - mondták neki. A ház asszonya pedig felkelt, megszorította övszíját, elment a palackokat rendezni, a bort deríteni, aztán a szökőkút mellett megterítette az asztalt, behozott mindent, ami kellett. Asztalra tette a bort is, és a leányok leültek, közéjük ült a teherhordó is, aki azt hitte, álmodik. Ekkor a háziasszony hozott egy kancsó bort, töltött egy pohárral, kiitta, aztán egy másodikkal, meg harmadikkal, és megkínálta nővéreit. Most megint töltött, és a teherhordónak nyújtotta oda, ezzel a verssel:
Hajtsd fel a serleget! Erőid visszatérnek,
Gyógyít a jó ital, frissíti lassú véred.
A kancsó körbejárt, a teherhordó meg mulatott velük, ölelkezett, csókolózott, élvezte a jó illatokat, az egyik beszélgetett vele, a másik csipkedte, a harmadik illatos virágokkal ütögette. Mikor aztán a bor játszadozni kezdett józan eszükkel, és átvette a hatalmat, a kapuőrző leány felkelt, meztelenre vetkőzött, belevetette magát a medencébe, és hancúrozott a vízben; vizet vett a szájába, és lefröcskölte a teherhordót, aztán megmosta tagjait, keblét, combjait kívülről-belülről, kijött a vízből, és beleugrott a teherhordó ölébe. Majd felkelt a második is, levetette ruháját, beugrott a medencébe, úgy tett, mint az első, aztán kijött, és a teherhordó ölébe vetette magát, aztán a harmadik is; mikor kijött, felöltözködött és úgy ült a teherhordó ölébe. Egy kis idő múlva a teherhordó kelt fel, beugrott a medencébe, úszott a vízben, megmosakodott, mint azok, majd kiszállt a vízből, bevetette magát az egyik úrnő ölébe, karját a másikéban, lábát a harmadikéban pihentette. Aztán visszatértek a borozáshoz, és addig ittak, amíg beállt az éjszaka. A nők így szóltak a teherhordóhoz: "Most indulj; a hátad közepét akarjuk látni." De a teherhordó így felelt: "A lelkemtől elszakadni könnyebb volna nékem, mint innen megválni; engedjétek hát meg, hogy ezt az éjszakát hozzáfűzzem a nappalhoz, akkor aztán mindegyikünk lásson a dolga után." Az a leány, aki a bevásárlást végezte, így szólt: "Lelkemre, engedjük, hogy itt maradjon éjszakára; legalább nevetünk rajta, olyan mulatságos kópé." Erre hát azt mondták neki. "Itt maradhatsz éjszakára két feltétellel: hogy engedelmeskedsz parancsainknak, és amit látsz, arról és annak okáról nem kérdezősködöl." - "Engedelmeskedem" - szólt a teherhordó. "Akkor gyere és olvasd el, mi van arra az ajtóra írva." Felkelt, odament az ajtóhoz, és ezt az írást látta, arany festékkel: Ne beszélj olyanról, amihez nincs közöd, ha nem akarsz olyat hallani, amiben nem lesz örömöd. A teherhordó azt felelte: "Ti legyetek majd tanúim, hogy nem szólok semmi olyanról, amihez nincs közöm."
A háziasszony most felkelt, ennivalót készített számukra, meggyújtották a gyertyákat, és aloé-fával füstölték a szobát. Aztán leültek enni-inni.
Egyszerre kintről kopogtatás hallatszott, de ők nem hagyták abba, amit megkezdték. Csak az egyik leány kelt fel, kiment kaput nyitni. Mikor visszajött, ezt mondta: "Ma éjjel mulatságunk teljes: három idegen van a kapuban, mindegyiknek nyírott az álla, és mindegyiknek hiányzik a bal szeme: milyen csodálatos véletlen. Messziről jöttek, Rum földjéről, mindhárom nevetséges figura, ha beengedjük őket, jól fogunk mulatni rajtuk." Addig unszolta nővéreit, amíg ráhagyták, csak hadd jöjjenek, de azzal a feltétellel, hogy nem beszélnek olyanról, ami nem tartozik rájuk, nehogy olyat halljanak, amit nem köszönnek meg. A leány megörült ennek, kiment és visszajött három félszemű, nyírott állú, gyér bajuszú koldussal. Köszöntek és rögtön hátrahúzódtak, de a leányok felkeltek, odamentek hozzájuk, és hellyel kínálták őket. Amikor a koldusok meglátták a részeg teherhordót, azt hitték, hogy olyan magukfajta, és azt mondták: "Ez is koldus, majd szórakoztatni fog minket." A teherhordó ennek hallatára felkelt, szemei forogtak, és rájuk szólt: "Maradjatok veszteg, és ne legyen semmi fölösleges beszéd. Nem olvastátok, mi van az ajtóra írva?" A leányok nevettek, és azt mondták egymásnak: "Ezek a koldusok a teherhordóval együtt majd jól megnevettetnek." Finom falatokat tettek a koldusok elé, ettek-ittak mindnyájan, a kaput őrző leány töltögetett nekik. Mikor már körbejárt a pohár, a teherhordó így szólt a koldusokhoz: "Van valami mesétek vagy mulatságos históriátok kéznél, hogy elszórakoztassatok?" A koldusoknak már befutott a bor, és hangszereket kértek. A kapuőrző leány hozott egy mosszuli tamburint, iraki lantot és perzsa hárfát, a koldusok felkeltek, egyik a tamburint, a másik a lantot, a harmadik a hárfát vette kezébe és rázendítettek; a lányok hangos énekléssel kísérték.
Egyszerre csak megint kopogtattak, és a kapusleány kiment megnézni, kik a jövevények.
Ennek a kopogtatásnak pedig a következő története volt:
Harún ar-Rasíd[10] kalifa azon az éjjelen lement a városba, hogy lássa és hallja, mi történik odalenn. Vele volt vezírje, Dzsafár[11] és bosszújának kardja. Maszrur.[12] Szokása szerint kereskedőnek öltözött azon az éjjelen is, és amint a várost bejárta, kísérőivel elment a leányok háza előtt, meghallotta a zene hangjait, és így szólt Dzsafárhoz: "Szeretnék ide bemenni, hogy lássam, kik muzsikálnak odabenn." - "Ez valami részeg társaság - felelte Dzsafár -, félek, hogy nem jól járunk velük." De a kalifa azt mondta: "Mindenképp be akarok menni, és te eszelj ki valami cselfogást, hogyan juthatnánk be hozzájuk." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt erre Dzsafár, a kapuhoz ment és bekopogott. Mikor a kapuslány odajött kaput nyitni, így szólt hozzá: "Úrnőm, mi kereskedők vagyunk, Tabarijéből[13] jöttünk, tíz napja vagyunk Bagdádban árukkal. Egy kalmár-khánban szálltunk meg, de ma estére egy kereskedő meghívott magához, megvendégelt, ettünk és ittunk jó ideig, míg végre engedélyt kaptunk tőle a távozásra. Az éj sötétjében eltévesztettük utunkat a khánba, a szállásunkra, hisz idegenek vagyunk. Most bízunk irgalmatokban, hogy megengeditek, hogy nálatok töltsük ezt az éjszakát: Alláh megfizet érte."
A kapusleány végignézett rajtuk, látta, hogy tisztességes kereskedő külsejük van, bement, megtárgyalta a dolgot társnőivel, akik azt mondták: "Bocsásd be őket." A leány visszament, kinyitotta a kaput, a három férfi megkérdezte: "Bejöhetünk, engedelmeddel?" - "Jöjjetek" - felelte a leány. A kalifa belépett a házba Dzsafárral és Maszrurral. Mikor a lányok meglátták az új jövevényeket, felkeltek, mindennel megkínálták őket, és így szóltak: "Szívesen látott vendégeink vagytok, de egy feltétellel: ne beszéljetek olyasmiről, amihez nincs közötök, hogy ne kelljen olyat hallanotok, amiben nem lesz örömötök." Azt felelték: "Rendben van" - és leültek a bor mellé, a társasághoz. A kalifa ránézett a három koldusra, és észrevette, hogy mindegyik vak a bal szemére, ami nagyon meglepte. Aztán a leányokra nézett, és ámult-bámult szépségükön és bájosságukon. A társaság meg tovább iddogált, beszélgetett, a kalifát is megkínálták borral, de ő azt mondta, hogy ő hádzsi,[14] és külön ült a társaságtól. A kapusleány most hímzett abroszt terített elébe, porcelán korsót hozott, fűzfavirág főzetet öntött, egy darab jeget tett belé, aztán megédesítette cukorral. A kalifa megköszönte, és azt mondta magában: "Holnap meg kell jutalmaznom jó cselekedetéért."
A társaság folytatta a mulatozást, és amikor a bor átvette a hatalmat, a ház úrnője felkelt, mindenkit még ellátott, aztán kézen fogta a gazdaság gondozóját, és így szólt: "Édes testvérem, kelj fel, hogy teljesítsük kötelességünket." - "Jövök" - felelte. Ekkor a kapuőrző leány is felkelt, a koldusokat félreállította az ajtó mögé, velük szemben, miután mindent elrakott a szoba közepéről. Aztán a leányok a teherhordóhoz fordultak ezekkel a szavakkal: "Milyen gyatra a te barátságod! Hisz nem vagy idegen, te is a házhoz tartozol." A teherhordó felkelt, megszorította a szíját és kérdezte: "Mit parancsoltok?" Azt felelték neki: "Maradj ott, ahol vagy." Aztán a háziasszony azt mondta: "Segíts nekem." És a teherhordó látta, hogy két fekete nősténykutyát vezet láncon. Átvette tőle a láncot, és a terem közepére vezette a kutyákat. Ekkor a ház úrnője felkelt, feltűrte ujját a csuklója felett, korbácsot vett elő, és odaszólt a teherhordónak: "Vezesd ide az egyiket." A teherhordó odavonszolta a láncon az egyik kutyát. A kutya vonított, és fejével intett a leány felé, de ő nekiesett a korbáccsal, és akárhogyan üvöltött a kutya, addig verte, míg belefáradt a keze, aztán eldobta a korbácsot. Keblére szorította a kutyát, letörölgette a könnyeit, megcsókolta a fejét, és azt mondta a teherhordónak: "Hozd ide a másikat." A hordár odavitte a másikat, és ezzel ugyanúgy bánt el a leány. Ennek láttára a kalifa szíve megtelt szánalommal, keble összeszorult, és odaszólt Dzsafárnak, kérdezze meg, mi ez; de ő intett neki: "Hallgass!"
A háziasszony most a kapu őrzőjéhez fordult, és azt mondta: "Kelj fel, és végezd a kötelességedet." - "Jövök" - felelte ez, mire a ház úrnője helyet foglalt egy arany- és ezüstberakású márványfekhelyen, és odaszólt a másik kettőhöz: "Mutassátok meg, mit tudtok."
A kapu őrzője melléje ült a díványra, a másik pedig előhozott az egyik mellékszobából egy zöld rojtos selyemzsákot, odaállt a ház úrnője elé, kirázott a zsákból egy lantot, felhangolta húrjait, és a következő verset énekelte:
Ó, jaj, szegény pilláim álma elveszett,
Add vissza véle együtt elillant eszemet!
Aki a szerelemnek kinyitja a kaput,
Annak bizony az álma a tárt kapun kifut.
Mikor a kapu őrzője meghallotta ezt a dalt, felkiáltott: "Alláh legyen kegyes hozzád" - ezzel megtépte ruháját, és aléltan zuhant a földre. Keble szabaddá lett, és a kalifa megdöbbenve látta, hogy tele van pálmavessző-csapások és korbácsütések nyomaival. A gazdaságot ellátó leány felkelt, vizet fröcskölt arcába, másik ruhát hozott neki és felöltöztette. A kalifa odaszólt Dzsafárnak: "Nem látod azt a nőt, és hogy micsoda korbácsnyomok vannak rajta? Én már nem hallgathatok tovább, és nem lesz nyugtom, amíg nem tudom meg az igazat ezeknek a leányoknak és a két nősténykutyának történetéről." De Dzsafár így felelt: "Ó, urunk, ők azt a feltételt szabták, hogy nem beszélünk olyasmit, amihez nincs közünk, nehogy olyat halljunk, amiben nem lesz köszönet." - Ekkor a háziasszony felkelt, vette a lantot, kebléhez támasztotta, ujja hegyével elkezdte pengetni a húrokat, és rákezdett erre a dalra:
Kesergő, bús, szerelmes panaszra mit feleljek?
Emésztő érzelemtől engem vajon mi ment meg?
Szerelmi kín hevéről magunk helyett, ha szól más,
Beszéde mit sem ér, hisz nem lát belénk a tolmács!
A kedves visszatértét szívem sorvadva várja,
De ó, a hosszú tűrés gyilkosság, lassú máglya,
Nem hagytál mást nekem, csak gyászt és tengernyi könnyet,
Hervasztják sárga arcom, csak jönnek, egyre jönnek,
S te, messzetűnt szerelmem, kit nem látok szememmel,
Hát elszakadt fonalunk többé már nem veszed fel?
Benned letűnt szerelmünk egy csöppje sem dereng,
Mely áthevítené köztünk a Végtelent?
Mikor a másik leány ezt a verset meghallotta, felsikoltott és azt mondta: "Alláh legyen kegyes hozzád." Aztán aléltan a földre zuhant. A háziasszony felkelt, vizet permetezett az ájultnak arcára, amíg csak fel nem ocsúdott. Ekkor a háziasszony így szólt nővéréhez: "Énekelj és segíts a kötelességem teljesítésében; már nem maradt több hátra, mint ez a dal." És a leány meghangolta a lantot és énekelt:
Meddig szakít a sors még tőled el?
Könnyem már elfogyott, kínom betelt.
Barátságunkat így kettétöröd?
Gyötörsz, ebben telik hát örömöd?
A harmadik leány ennek a dalnak hallatára felsikoltott, megszaggatta ruháját, és ájultan zuhant a földre. Csupasz teste előtárult, és azon is pálmavessző nyomai látszottak, mint nővérének a testén. Az egyik koldus így szólt: "Bár soha ebbe a házba ne léptünk volna! Inkább háltunk volna a dögtemetőben: itt olyan éjszakánk van, hogy a szívünk majd beléhasad!" A kalifa feléjük fordult és megkérdezte: "Miért mondjátok ezt?" - "Mert felkavarták lelkünket ezek a dolgok itt" - felelték. "Hát - kérdezte tovább - ti nem a házhoz tartoztok?" - "Nem - válaszolták -, mi azt hisszük, hogy a ház csak a melletted ülő férfié lehet." A teherhordó erre így szólt: "Alláhra, én ezt a helyet nem láttam soha ezelőtt, és bár én is inkább a dögtemetőben töltöttem volna az éjszakát, mint itt." Ekkor ezt mondták egymásnak: "Mi heten vagyunk férfiak, ők meg csak hárman vannak nők, nincs mellettük senki. Kérdezzük meg, mi ez itt velük, és ha nem felelnek önként, majd kényszerítjük őket." Mindnyájan megegyeztek ebben, kivéve Dzsafárt. Ő azt mondta: "Ez nem helyes elhatározás; hagyjátok őket békében. Vendégeik vagyunk, és tiszteletben kell tartanunk a feltételeiket. Különben is, az éjszakának nemsokára vége, és akkor mindegyikünk megy a maga útjára." Aztán intett a kalifának, és ezt mondta: "Reggelig már csak egy óra van hátra, holnap a színed elé idézzük, és kikérdezzük őket mindenről." De a kalifa nem engedett. Azt mondta: "Nincs türelmem oly soká várni, hogy megtudjam a történetüket." Így járt köztük a szó mindig hevesebben, végre felmerült a kérdés: melyikük szóljon a leányoknak. Valaki azt javasolta: a teherhordó.
Végül az egyik leány megkérdezte: "Miről vitáztok olyan hangosan?" A teherhordó most előállt, és így szólt: "Úrnőm, ez a társaság nagyon kívánja, hogy elmondd, mi van azzal a két kutyával, miért verted olyan kegyetlenül, és aztán miért sírtál és csókoltad össze őket, és mondjad el, miért van nővéred testén pálmavessző verésének a nyoma. Ezt akarjuk tudni, és béke legyen veletek." Ekkor a ház úrnője a társasághoz fordulva megkérdezte: "Igaz az, amit a teherhordó állít?" - "Igen" - felelték a vendégek, kivéve Dzsafárt, aki nem szólt semmit. Mikor a leány a választ meghallotta, így szólt: "Alláhra, ó, vendégeink, nagyon megbántottatok bennünket. Mi jó előre megmondtuk nektek feltételünket, hogy aki olyasmit beszél, amihez nincs köze, olyat hall, amiben nem lesz öröme. Nem elég nektek, hogy befogadtunk házunkba és megvendégeltünk? De ti nem is vagytok hibásak; bűnös az, aki benneteket bebocsátott." Ezzel csuklója fölé tűrte ruhája ujját, hármat dobbantott lábával, és ezt kiáltotta: "Ide gyorsan!" Egyszerre kinyílt egy szobának ajtaja, azon berontott hét fekete rabszolga, kivont karddal.
Az úrnő megparancsolta nekik: "Kössétek hátra a kezüket ezeknek, akik túlságosan sokat találtak beszélni; kötözzétek őket egymáshoz." A rabszolgák úgy tettek, ahogyan a parancs szólt, és azt mondták: "Nemes úrnőnk, engedd meg, hogy lecsapjuk fejüket." Az úrnő így felelt: "Adjatok nekik egy kis haladékot, hogy mielőtt levágjátok fejüket, megkérdezzem őket, kicsodák, micsodák."
A teherhordó most megszólalt: "Alláhra, ó, úrnőm, ne öless meg engem mások bűne miatt; mind hibáztak és vétkeztek, csak én nem. Alláhra, ez az éjszaka milyen szépen telt volna el, ha a sors megkímél bennünket ezektől a koldusoktól, akik még egy népes várost is pusztává tudnának változtatni." Aztán ezt a verset idézte:
Hatalmasok erénye: Türelem
Nem tölti bosszúját gyengébbeken.
Barátságunkra kérlek, legyen szived,
Bűnös miatt ártatlan vérét ne vedd.
A leány ezek hallatára mérgében is elnevette magát. Aztán odament a társasághoz, és így szólt hozzájuk: "Mondjátok el, kik-mik vagytok, mert csak egy órátok van hátra. Ha nem volnátok előkelő nagyurak és tekintélyes emberek, hamarabb megkapnátok a jutalmatokat." A kalifa ekkor odaszólt Dzsafárnak: "Jaj nekünk, Dzsafár! Mondd el, kik vagyunk, hisz még megölnek!" Dzsafár ezt felelte: "Ezt meg is érdemelnénk." - "A tréfálkozásnak nincs helye válságos percekben - szólt a kalifa -, mindennek megvan a maga ideje." Az úrnő odalépett a koldusokhoz, és megkérdezte őket: "Testvérek vagytok?" - "Nem - felelték -, Alláhra, mi vándorok vagyunk." Akkor egyiküktől azt kérdezte: "Félszeműnek születtél?" - "Alláhra, nem - volt a válasz -, fél szememet egy csodálatos esemény alkalmával veszítettem el. Olyan történet ez, hogy ha tűvel karcolnák az ember szeme fehérjébe, örökké intő például szolgálna annak, aki okulni szeret." A leány a másodikat és harmadikat is megkérdezte. Mindkettő úgy felelt, mint az első, és még hozzátették: "Mindegyikünk más városból való, történetünk csodás, sorsunk rendkívüli." A leány így szólt hozzájuk: "Mindegyiktek mondja el a történetét, mesélje el, miképp került a házunkba. Akkor aztán simítsa végig a fejét, és menjen útjára."
Elsőnek azonban a teherhordó lépett elő. Azt mondta: "Úrnőm, én teherhordó vagyok; a gazdaságotok vezetője hozott ide, és hogy mi történt velem azóta, azt tudjátok. Ez az én történetem, és béke veletek." - "No, simítsd végig a fejedet, és állj odébb" - szólt a ház úrnője. "Alláhra - felelte ez -, nem megyek el, amíg nem hallottam társaimnak történetét." Ekkor előlépett az első koldus, és így szólt:
Az első koldus története
Tudd meg, ó, úrnőm, hogy miért van megnyírva állam, és miért hiányzik a fél szemem. Apám király volt, öccse pedig egy másik városban uralkodott. A sors úgy akarta, hogy anyám engem azon a napon szült, amelyen nagybátyámnak a fia született. Sok év és nap telt el, és mi felnőttünk. Rendszeresen meglátogattam a nagybátyámat, és ilyenkor néhány hónapig nála maradtam. Unokatestvérem nagy vendégszeretettel fogadott, juhot vágatott le a kedvemért, bort derített, és mi leültünk enni-inni.
Egyszer, mikor a bor már erőt vett rajtunk, unokatestvérem így szólt: "Nagybátyám fia! Fontos dologban van hozzád kérésem, szeretném, ha nem utasítanál vissza." Én azt feleltem: "Szívesen és készséggel szolgálok." Ő megesketett a legszentebb esküvésekkel, aztán rögtön felkelt, egy kis időre odamaradt, majd visszajött, és vele egy díszesen felékesített, gazdagon illatosított nő, pompázatos ruhában.
Unokatestvérem hozzám fordult - a nő mögötte állt -, és azt mondta: "Fogd kézen ezt a nőt, menj előre vele erre meg erre a temetőhelyre" - és leírta nekem a helyet, hogy jól megérthettem, aztán hozzátette: "Menj és ott várj rám."
Én nem ellenkeztem, és nem is kérdezősködtem, mert szent esküm kötött. Kézen fogtam a leányt, elmentem vele a temetőbe. Rövid idő múlva megérkezett unokatestvérem, és egy vízzel teli edényt hozott, meg egy zsák gipszet és egy kis fejszét. A temető közepére ment egy sírhoz, fogta a fejszét, szétszedte a köveket, és szabaddá tett egy kőlapot, ez olyan volt, mint egy kis ajtó, mögötte egy boltozatos lépcsőház tűnt elő. Ekkor a leányhoz fordult ezekkel a szavakkal: "Most tedd azt, amit magad választottál." Erre a leány lement a lépcsőn, unokatestvérem pedig hozzám fordult, és azt mondta: "Ó, nagybátyám fia, tetőzd be szívességedet, és ha leszálltam ide, tedd vissza a fedőlapot a helyére és rá a földet, ahogy előbb volt. Itt a zsákban van gipsz, az edényben meg víz, gyúrj belőlük habarcsot, és ragaszd össze a sír köveit, amint voltak, úgy, hogy ne ismerjék fel, és ne mondhassák, hogy ezt a sírt újabban nyitották fel, de a belseje régi. Egy éven át dolgoztam rajta, senki se tudott róla, csak Alláh. Ez az a szívesség, amelyre kérlek."
Aztán még azt mondta: "Alláh ne fossza meg barátaidat tetőled, ó, nagybátyám fia" - és lement a lépcsőn.
Mikor eltűnt szemem elől, visszahelyeztem a fedőlapot, és hozzáláttam a munkához, ahogy ő meghagyta, amíg a sír megint olyan állapotban volt, mint annak előtte. Ezután visszamentem a palotába. Nagybátyámat nem találtam otthon, éppen vadászott. Lefeküdtem aludni, és mikor reggel lett, elgondolkoztam mindazon, ami köztem és unokatestvérem közt történt; megbántam, amit tettem, de akkor már késő volt.
Kimentem a temetőbe, kerestem a sírt, de nem tudtam megtalálni. Egészen az éj beálltáig keresgéltem, és nem akadtam rá. Visszamentem hát a palotába, de nem ettem, nem ittam, a lelkemet csak unokatestvérem sorsa foglalkoztatta, mert nem tudtam, mi lett vele. Nagy bánat szállott lelkemre. Szomorúan töltöttem az éjjelt egészen reggelig: aztán megint kimentem a temetőbe, elgondolkoztam unokatestvérem tettén, megbántam, hogy teljesítettem kérését, és csak kerestem-kutattam a sírok közt, de nem találtam meg, amit akartam.
Izgalmam egyre nőtt, úgyhogy majd beleőrültem. Nem volt nyugtom; vissza akartam menni apámhoz. De mikor megérkeztem székhelyére, a város kapujánál rám támadt egy banda és megkötözött. Roppantul elcsodálkoztam ezen, hiszen a város szultánjának a fia voltam, azok pedig apám szolgái és az én rabszolgáim. Nagy félelem fogott el, és azt mondtam magamban: "Mi történhetett apámmal?" És megkérdeztem azoktól, akik megkötöztek, miért teszik ezt velem, de nem feleltek. Csak később mondta az egyik, aki rabszolgám volt: "Apádat cserbenhagyta a szerencse, a csapatok elárulták, és a vezír megölte; mi itt vártunk rád, hogy elfogjunk." Inkább holt voltam, mint élő, amikor apám sorsára gondoltam. A vezír elé vittek. Közte és köztem ellenséges viszony volt a következő okból: nekem kedvenc szórakozásom a célbalövés, és történt egy napon, hogy palotám tetején álltam a muskétámmal, amikor a vezír palotájának tetejére, épp mikor a vezír is ott állt, egy madár szállt le. Én reá céloztam, de a golyó eltévedt, a vezír szemét érte, és kiütötte a sors és a végzet intézkedéséből, mert a költő is mondja:
E Földön itt a lábad szűk ösvényen halad,
Ki nem kerülheted elrendelt utadat.
Feléd a sorsnak könyve arany betűkkel int,
Nem élhetsz és nem hallhatsz, csak végzeted szerint.
A koldus azután így folytatta:
Mikor kilőttem a vezír szemét, ő nem szólhatott semmit, mert apám a város királya volt. Így lettünk hát ellenségekké. Mikor most ott álltam előtte, hátrakötött kézzel, parancsot adott, hogy üssék le a fejemet. Azt mondtam neki: "Meg akarsz öletni, mikor nem vétettem semmit?" Azt felelte: "Miféle vétség lehet nagyobb, mint ez?" - és kifolyt szeme helyére mutatott. "Én véletlenül tettem" - mondtam. Erre ő azt felelte: "Ha te véletlenül tetted, én majd szándékosan fogom csinálni. Hozzátok ide!" Odavezettek, ő pedig bal szemembe döfte ujját, és kinyomta a szemem, így lettem félszeművé, amilyennek láttok. Aztán megkötöztetett, egy ládába tétetett, és megparancsolta a hóhérnak: "Rád bízom ezt az embert; húzd ki a kardodat, hurcold a város elé, öld meg, és hagyd ott a tetemét, hadd falják fel a vadállatok." A hóhér kiment velem a város elé, ott kiemelt a ládából, kezem-lábam össze volt kötözve, és be akarta kötni a szememet, hogy kivégezzen. Ekkor sírva idéztem ezeket a verssorokat:
Azt hittem, pajzs leszel ellenség kardja ellen,
De lándzsahegy valál, átdöfted gyenge mellem.
Találó nyílvesszőknek hittem barátim lelkét,
Találtak is, de engem: a szívem átalverték.
Mikor a hóhér, aki apám alatt is mint hóhér szolgált, ezeket a szavakat meghallotta, így beszélt hozzám: "Ó, uram, mit tegyek? Én rabszolga vagyok, engedelmeskednem kell." Aztán ezt mondta nekem: "Menj, vidd az életedet, és soha ide vissza ne gyere, mert elpusztulsz, és énnekem is pusztulnom kell veled. Mint a költő is mondja:
Menj! Mentsd meg lelkedet, szakítsd el láncaid.
Hagyd el hajlékodat, mint holtak boltjait.
Menj! Lelsz még jobb hazát, jobb földet, szebb szerelmet,
De nem találsz sehol más lelket, mint a lelked.
Hogy élhetsz, esztelen, hol szíved szégyen érte?
Lelsz még hazát, hisz Alláh a Földet tágra mérte!
S bár írva áll a sorsnál, hogy hol talál halálod,
Menj csak, nem tudhatod, halálod hol találod."
Mikor ezeket elmondta, megcsókoltam a kezét, de nem éreztem magam biztonságban, amíg messzire nem kerültem apám városától. Szemem elvesztését csekélységnek találtam, ha arra gondoltam, hogy a halál torkából menekültem ki. Addig mentem, amíg elértem nagybátyám székvárosába. Színe elé járultam, elmondtam neki, mi történt apámmal, és hogyan veszítettem el fél szemem világát. Erre ő keserves sírásra fakadt, és ezt mondta: "Te most szomorúságomra szomorúságot, bánatomra bánatot halmozol, mert néhány napja eltűnt unokafivéred, és nem tudom, mi lett vele, senki sem tud hírt adni róla." Aztán megint felzokogott, és aléltan esett össze. Mikor magához tért, azt mondta: "Édes fiam, fájdalmas gyásszal gyászoltam már unokafivéredet is, most a te szerencsétlenségednek és apád sorsának a hírével tetézed bánatomat; de hát, fiam, fél szemed még nem az életed."
Ekkor már nem tudtam megállni, hogy ne szóljak unokatestvéremről, mert hiszen az ő fia volt. Elmondtam mindent. Nagybátyám végtelenül megörült szavaimnak, végre hallott valamit a fiáról. Azt mondta: "Mutasd meg nekem a sírt." - "Alláhra, nagybátyám - feleltem -, nem tudom, hol van. Többször elmentem, hogy megkeressem, de nem tudtam a helyét megtalálni." Mégis elmentünk, én és nagybátyám a temetőbe; nézegettünk jobbra-balra; végül meg is találtam. Végtelen nagy volt mindkettőnk öröme. Most odamentünk a sírhoz: levettem a fedőlapot, lementünk ötven lépcsőfokon, és mikor a lépcső aljára értünk, nagy füstgomoly szállt elénk, és elvette látásunkat. Nagybátyám elmondta azt a fohászt, amely a félelemtől megóv mindenkit, aki elrebegi: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, mint a magasztos és felséges Alláh kezében." Ezután tovább mentünk, és egy nagy terembe értünk, tele volt liszttel, gabonával és eleséggel; a terem közepén egy függönnyel elfödött nyugvóhely volt. Nagybátyám a függöny mögé nézett, és ott találta fiát azzal a nővel, akivel oda leszállt, összeölelkezve és fekete szénné váltan, mintha tüzes gödörbe vetették volna őket. Mikor ezt nagybátyám meglátta, fia arcába köpött, és azt mondta: "Megérdemled, te gaz lélek! Ez a földi büntetés, de a másvilági keményebb és tartósabb lesz." És belerúgott fiába, pedig ez mint fekete szén feküdt ott. Elcsodálkoztam ezen a nyers cselekedeten, és fájt a szívem unokafivéremért, amint a leánnyal együtt fekete szénné égve láttam, és így szóltam: "Alláhra, nagybátyám, mérsékeld szíved keserűségét. Az én lelkemet és gondolataimat az izgatja, ami a fiaddal történt, és hogy miképpen égett fekete szénné ő meg ez a leány. Nem elég neked az, hogy ilyen állapotban látod, még belé is rúgsz?" Nagybátyám így felelt: "Ó, bátyám fia! Ez az én fiam kora gyermekségétől szerelmes volt a húgába; én tiltottam ezt a szenvedélyét, azt gondoltam azonban: hiszen még kicsinyek! Mikor azután megnőttek, megtörtént a gyalázat. Elmondták nekem, de eleinte nem is akartam elhinni. Keményen megdorgáltam fiamat. Azt mondtam neki: »Őrizkedjél ilyen rút cselekedettől, amilyent senki előtted el nem követett, és utánad nem fog elkövetni soha, máskülönben szégyen és becstelen név marad utánunk a királyok közt, holtunk napjáig, és elterjed hírünk még a karavánok között is. Vigyázz hát magadra, őrizkedjél ilyen cselekedettől, mert különben felgerjed haragom ellened, és megöllek!« Aztán elválasztottam őket egymástól. De az a gyalázatos szajha szenvedélyesen szerette őt: a sátán már hatalmában tartotta őket. Mikor fiam látta, hogy elválasztom húgától, titokban ezt a föld alatti helyiséget építette, élelmiszereket hordott ide, amint látod, aztán, míg én vadászaton voltam, s nem vigyázhattam rá, kapott az alkalmon és idejött. De az igaz Alláh - dicsértessék és magasztaltassék a neve! - féltékenyen őrködött rajtuk, és elégette őket. Ám a túlvilági büntetés súlyosabb és tartósabb lesz." Ekkor sírva fakadt, és én vele sírtam, így szólt hozzám aztán: "Te vagy a fiam helyette."
Sokáig gondolkodtam a világ folyásáról, apám megöletéséről, a vezír trónbitorlásáról, szemem világának elvesztéséről, unokafivérem sorsáról, csodálatos történetéről - és keservesen sírtam.
Felmentünk, visszatettük a fedőlapot, rendbe hoztuk a sírt, hogy olyan legyen, mint volt, és hazatértünk. De alig ültünk le, dob pergése, lovasoknak dübörgése hangzott fel, a levegő megtelt a patkóktól felvert porral. Megdöbbentünk, nem tudtuk, mi történt. A király megkérdezte, mi az, és azt felelték: "Bátyádat megölte a vezírje, lemészárolta seregét, csapatait, és most váratlanul rátámadott a te székhelyedre. A város lakosai nem tudtak ellenállni, megadták magukat." Azt mondtam magamban: "Ha a vezír keze közé jutok, megöl." És erőt vett rajtam a bánat, eszembe jutott, mi lett a sorsa apámnak, anyámnak - nem tudtam, mitévő legyek. Ha a városban mutatkozom, a nép meg apám katonasága felismer, és menten agyonver. Nem találtam más menekvést, mint hogy lenyírjam szakállamat. Le is nyírtam, álruhába öltöztem, és elhagytam a várost. Ide siettem a béke városába, gondoltam, talán lesz valaki, aki bevezet az igazhivők fejedelméhez, a világ urának kalifájához, hogy neki elmondjam történetemet, mi minden esett meg velem. Ma éjjel érkeztem a városba; zavartan álltam, nem tudtam, hová menjek. Egyszerre megláttam ezt a koldust, amint ott állt az utcán, köszöntöttem és azt mondtam neki: »Én idegen vagyok.« - »Én is idegen vagyok« - felelte. Egyszerre csak felbukkan a társunk, ez a harmadik; odajön hozzánk, köszönt bennünket, és azt mondja: »Én idegen vagyok.« - »Mi is idegenek vagyunk« - feleltük. Megindultunk, de ránk támadt az éjjel, és a sors ide irányított hozzátok. Ezzel aztán elmondtam, miért nincs szakállam, és miért hiányzik a fél szemem.
A ház úrnője így szólt hozzá: "Simítsd végig fejedet és eredj!" De ő azt felelte: "Addig nem megyek el, míg a többiek történetét nem hallottam." Mindenki elcsodálkozott a koldus meséjén. A kalifa azt mondta Dzsafárnak: "Alláhra, még nem hallottam olyat, mint ami ezzel a koldussal megesett."
Most a második koldus lépett elő, megcsókolta a földet, és így beszélt:
A második koldus története
Úrnőm, én sem félszeműnek születtem; csodálatos az én történetem. Ha a szem fehérébe tűvel belekarcolnák, tanulságul szolgálna mindenkinek, aki okulni kíván. Király vagyok, apám is király volt: olvastam a Koránt[15] mind a hétféle olvasási mód szerint, sokféle könyvet áttanulmányoztam tudós tanítók felügyelete alatt, tanultam csillagászatot, olvastam a költőket, és minden tudományban szorgalmaskodtam, túlszárnyaltam a velem egykorúakat. Kezem írását magasztalták az írástudók, hírem elterjedt messze vidékekre és országokba, és nevemet ismerték mind a királyok.
India királya is, amikor hallott rólam, megkérte apámat, engedje meg, hogy meglátogassam, és küldött néki igazán királyhoz méltó adományokat és ajándékokat.
Apám felszerelt hat hajót, és mi egy teljes hónapon át utaztunk a tengeren. Amikor partot értünk, kiszállítottuk a magunkkal hozott lovakat, megraktunk tíz tevét ajándékokkal, és útnak eredtünk. Kis idő múlva látjuk, hogy egy sarkában a sík vidéknek sűrű porfelhő száll az égnek, a szellő úgy felkavarja, hogy a szemhatárt is eltakarja. Mikor a porfelleg szétoszlott, hatvan bősz oroszlán-tekintetű lovast pillantottunk meg. Jól megnéztük őket, és felismertük, hogy arab útonállók. Mikor látták, milyen kevesen vagyunk, és tíz rakomány ajándékot viszünk India királyának, előreszegzett lándzsával felénk vágtattak. Integettünk nekik, és azt mondtuk: "Mi India királyához küldött követek vagyunk, ne bántsatok." De ők azt felelték: "Mi nem az ő területén vagyunk, nem tartozunk az ő törvénykezése alá." Néhány legényünket levágták, a többi megszaladt; én is elmenekültem, bár komoly sebet kaptam. Az arabok a pénzzel és az ajándékokkal voltak elfoglalva, velünk már nem törődtek.
És én, az imént még hatalmas királyfi, most pedig nyomorult féreg, mentem, nem tudtam, hová, amíg egy hegy tetejére nem értem. Ott egy barlangban húzódtam meg másnap reggelig. Aztán tovább vándoroltam, és elérkeztem egy népes városba. Éppen jókor: a tél hidege már elmúlt, és eljött a tavasz, szép virágaival. Halálosan kimerített az út, és a bánat fakóvá tette arcom színét, külsőm egészen megváltozott. Nem tudtam, merre forduljak, betértem hát egy szabó műhelyébe, üdvözöltem, ő viszonozta a szalámot, istenhozottat is mondott, szerencsét kért fejemre, aztán megkérdezte, hogyan kerültem oda. Elejétől végig mindent elmeséltem. Nagyon megsajnált, és azt mondta: "Ó, ifjú, ne fedd fel kilétedet, mert féltelek ennek a városnak királyától: ő az édesapád legnagyobb ellensége, és vérbosszút esküdött ellene."
Aztán megvendégelt étellel-itallal, ő is velem tartott, és késő éjszakáig beszélgettünk. Műhelye mellett egy kis kuckót rendezett be nékem, ágyat és paplant hozott számomra. Miután három napot töltöttem nála, megkérdezte: "Tudsz valami mesterséget, amivel pénzt kereshetnél?" Azt feleltem: "Törvénytudó, bölcsész, írástudó és számtantudó vagyok." - "A te tudományod - felelte - hasznavehetetlen a mi városunkban, mert itt senki sem ért az íráshoz és a tudományhoz; mindenkit csak a pénz érdekel." - "Alláhra - válaszoltam -, biz én egyebet nem tudok, mint amit mondtam." Ekkor ő így szólt: "Szorítsd meg övszíjadat, végy fejszét és kötelet, menj az erdőbe fát vágni, úgy keresd meg a kenyeredet, amíg Alláh megszabadít gondjaidtól. De ne fedd fel magadat senki előtt, mert megölnek." Vásárolt számomra fejszét meg kötelet, és kiküldött néhány favágóval, akiknek figyelmébe ajánlott. Kimentem velük, fát vágtam, felraktam a fejemre, eladtam egy féldinárért. A pénz egy részét élelemre adtam ki, másik részét eltettem.
Így éltem egy teljes éven át. Egyszer, egy év eltelte után, kimentem, mint szoktam, az erdőbe fát vágni. Mikor messzebbre elkerültem, egy igen sűrű erdőrészre bukkantam. Beljebb hatoltam, odamentem egy fa alá, feltúrtam körülötte a földet, eltávolítottam gyökereiről a rögöket, és fejszém egyszerre egy rézkarikába ütközött. Letisztítottam a hely körül a földet, hát láttam, hogy a karika egy fa-csapóajtóra van erősítve. Felemeltem az ajtót, és egy lépcsőt pillantottam meg alatta. Lementem a lépcsőn, és egy ajtó elé értem; bementem az ajtón: szilárdul megépített palotát találtam mögötte; egy leány volt benn, szép, mint a ragyogó igazgyöngy, minden bút, bánatot és gondot ki tudna űzni az ember szívéből. Mikor megláttam, leborultam teremtője előtt, azért a szépségért és gyönyörűségért, amit ebben a nőben megalkotott. Mikor meglátott, azt kérdezte: "Ember vagy te, vagy pedig dzsinn?" - "Ember vagyok" - feleltem. "És ki hozott téged erre a helyre - kérdezte -, ahol huszonöt éve tartózkodom anélkül, hogy emberfiát láttam volna?" Mikor édesen csengő szavait hallottam, így feleltem neki: "Ó, úrnőm, Alláh hozott ide a te lakodba: talán itt meg fog szűnni szomorúságom és búbánatom" - és ezzel elmeséltem történetemet elejétől végig.
Nagyon elszomorította a sorsom, és sírva fakadt. Aztán így szólt: "Én is elmondom neked történetemet. Tudd meg, hogy apám a távoli Indiának királya, az Ébenfák szigetének ura. Unokafivéremhez adott feleségül. Nászéjszakámon elrabolt egy Dzsardzsarisz nevű ifrit, Iblisz fiának, Radzsmusznak fia, ide repült velem, ebbe a föld alatti palotába. Ellátott minden szükséges dologgal, ékszerrel, ruhával, kelmével, bútorral, étellel és itallal. Minden tíz napban meglátogat, és itt tölt velem egy éjszakát. Megegyeztünk, hogy ha szükségem van valamire akár éjjel, akár nappal, csak érintsem meg kezemmel a bolthajtás falára írt két sort, és mielőtt elveszem róla kezemet, már ott látom őt magam előtt. Négy napja volt itt nálam utoljára, úgyhogy hat nap múlva jön megint. Akarsz itt maradni velem öt napig, hogy aztán egy nappal az ő eljövetele előtt elmenj?" Nagy örömmel igent mondtam neki. Erre ő felkelt, kézen fogva elvezetett egy boltíves ajtón át egy pompásan felszerelt gyönyörű fürdőszobába. Mikor a fürdőt megláttam, levetettem ruhámat; ő is levetkőzött, és bementünk a vízbe. Aztán leült egy emelvényre, engem is maga mellé ültetett, hozott mósuszillatú cukros szörbetet, töltött nekem, ettünk és beszélgettünk. Végre így szólt: "Feküdj le aludni; pihend ki fáradtságodat, hogy aztán jó erőben légy."
És én aludtam, ó, úrnőm, elfelejtettem mindent, ami velem történt, a szép lány jóvoltából. Arra ébredtem, hogy a lábamat dörzsöli. Áldást kértem fejére; egy darabig beszélgettünk, majd így szólt: "Alláhra, végtelenül nyomasztotta szívemet, hogy itt vagyok egyedül a föld alatt, és huszonöt éve nincs kivel beszélgessek. Hála legyen Alláhnak, hogy ide küldött téged." Aztán ezt énekelte:
Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem
Szívem vérét és szemem bogarát;
Arcom lett volna lábad szőnyege.
Hogy puhán léphess pilláimon át.*
Mikor ezt a verset meghallottam, megköszöntem neki; a szerelem gyökeret vert a szívemben, és elszállt minden búbánatom. Leültünk, ittunk, és olyan éjszakát töltöttem vele, amilyet nem éltem át még soha. Reggel boldogan ébredtünk, és azt mondtam neki: "Vigyelek ki innen a föld alól, és szabadítsalak meg attól a dzsinntől?" Ő nevetve felelte: "Ne követelőzzél és hallgass: minden tizedik nap az ifrité, kilenc nap a tied." Rajtam erőt vett a szenvedély, és azt mondtam: "Én azonnal szétzúzom ezt a fülkét a felírással együtt; az ifrit meg hadd jöjjön, majd megölöm: én hivatott ifrit-ölő vagyok!" Ő szavaimra ezekkel a versekkel felelt:
A dolgokat ne sürgesd; türelmesen
Szeress s ne gondolj másra, én édesem!
A törvényt tudhatod, vonzalmadon
Előbb-utóbb csak úr lesz az únalom!
De én nem törődtem szavaival, hanem teljes erőmből belerúgtam a boltív falába. Erre ő felkiáltott: "Most itt az ifrit! Nem figyelmeztettelek? Alláhra, bajt hoztál a fejemre! Legalább te menekülj; menj vissza, ahogy jöttél." Nagy ijedtemben lenn felejtettem a cipőmet és a fejszét, és amint két lépcsőfokot már megtettem, visszafordultam értük, hát látom, hogy a föld megnyílik. Egy szörnyű képű ifrit emelkedett ki belőle, és azt mondta: "Micsoda riadalom ez, amivel rám ijesztettél? Mi baj ért?" - "Nem történt semmi - felelte a lány -, csak szívemet szorongás fogta el, inni akartam valamit, hogy könnyítsék magamon; felkeltem és nekiestem a fülke falának." - "Hazudsz, cudar! - kiáltott rá az ifrit, aztán szétnézett jobbra-balra, meglátta a cipőmet meg a fejszét, és azt mondta: - Ezek itt csak embernek holmijai lehetnek! Ki járt nálad?" - "Én ezeket a holmikat mostanáig nem láttam; talán beléd akadtak" - mondta a lány. De az ifrit azt felelte: "Ez a ravasz beszéd rajtam nem fog, te becstelen ringyó!" Meztelenre vetkőztette, kezénél, lábánál négy cölöphöz kötötte, és verni kezdte, hogy kivallassa. Nem tudtam sírását hallani, holtra rémülten felmentem a lépcsőn, és mikor felértem, visszavetettem helyére a csapóajtót, befedtem földdel, és mélységesen megbántam, amit tettem. Mindig csak arra gondoltam, hogyan kínozza most ezt a szépséges nőt a szörnyeteg, aki huszonöt évig élt vele. És méghozzá énmiattam kínozza! Meg apámra is gondolnom kellett, királyságára, és hogy hogyan kerültem favágósorba. És ezt a két verssort mondtam:
Fogadd el férfiként, ha sorsod ostoroz,
A boldogság mögött mindig ott ül a rossz.
Aztán visszamentem társamhoz, a szabóhoz. Ő már tűkön ült miattam, olyan türelmetlenül várt. Azt mondta: "Nagy aggodalomban töltöttem az éjszakát, féltem, hogy vadállatok támadtak rád, vagy más baj ért. Hála legyen Alláhnak, hogy épségben maradtál!"
Én megköszöntem részvétét, aztán bementem a szobámba, és amint ott ültem és elgondolkoztam a történteken, mélységesen megbántam, hogy megrengettem azt a boltívet. Egyszer csak bejött a barátom, a szabó, és azt mondta: "Egy idegen van a műhelyben, téged keres. Elhozta fejszédet és a cipődet. A favágókhoz fordult velük, azt mondta nekik: »Mikor a müezzin[16] a reggeli imához hívta a népet, akkor bukkantam ezekre a tárgyakra; el tudnátok vezetni a tulajdonosukhoz?« A favágók ide irányították; most a műhelyben vár. Menj ki hozzá, köszönd meg, és vedd át tőle a fejszédet és a cipődet."
Mikor ezeket a szavakat meghallottam, elsápadtam, rémület szállt minden tagomba, és amint így gyötrődtem, egyszerre meghasadt szobám padlója, és megjelent az idegen, aki nem volt más, mint az ifrit. Szörnyű kegyetlenséggel kínozta meg a leányt, de ő nem vallott; erre fogta a fejszét meg a cipőt, és azt mondta a leánynak: "Ha én Dzsardzsarisz vagyok, Iblisz sarja, majd el tudom hozni ennek a fejszének és cipőnek a gazdáját!" El is vitte holmimat a favágókhoz, becsapta őket, mire azok útba igazították. Amikor rám talált a szobámban, azon nyomban megfogott, felrepült velem a magasba, aztán leszállt, behatolt a föld belsejébe, és odavitt abba a palotába, ahol nemrég voltam. Ott láttam a leányt meztelenül, testéből folyt a vér, szeméből könnyek omlottak. Az ifrit megragadta, és így szólt hozzá: "Gyalázatos nő, itt van a szeretőd!" A leány rám nézett, és azt mondta: "Nem ismerem; most látom először." - "Ennyi kínzás után se vallod be?" - kiáltott rá az ifrit. De a lány csak azt felelte: "Soha életemben nem láttam, és Alláh nem engedné meg, hogy nevével hazugságot mondjak." - "Hát hogyha nem ismered - szólt az ifrit -, akkor fogd ezt a kardot, és vágd le a fejét." A leány fogta a kardot, hozzám lépett, odaállt a fejemhez, én szemöldökömmel intettem neki, könnyek csorogtak le orcámon, ő megértette a jelt, és szintén jellel mondta: "Te tetted ezt énvelem." Én visszaintettem: "Ez most a megbocsátás pillanata" - és helyzetemnek megfelelő nyelven mondtam:
A szó felesleges, beszél a két szemem,
Elmondják titkomat, nincs már mit rejtenem,
Jöttödre lám, a könny pillámat elfutotta,
Szívemről hírt adott tekintetem ragyogva.
Nem kell, hogy szép kezed az arcomat becézze,
Elárul szüntelen pilláink rezzenése,
Szerelmet vall szemem, amíg szemedbe mélyed,
S te lángját visszaküldöd, kutatva az enyémet,
E párbeszéd külön kerít a nagyvilágtól,
Csak halkan! Szerelem beszél e suttogásból.
A leány megértette, és eldobta a kardot. Ekkor az ifrit az én kezembe adta a fegyvert, és így szólt: "Vágd le a fejét, és szabad vagy; nem foglak bántani." - "Jól van" - mondtam, fogtam a kardot, és fürgén odasiettem, már emeltem is a kardomat, amikor a leány szeméből ezt olvastam ki: "Én sem bántottalak téged" - felzokogtam, eldobtam a kardot, és így szóltam az ifrithez: "Ó, ifrit, hősök hős fia, győzhetetlen dalia, ha egy leány, aki észben és vallásban alárendelt lélek, bűnnek tartotta, hogy a fejemet levágja, én még kevésbé üthetem le a fejét, mikor soha életemben nem láttam. Soha ilyet nem fogok tenni, még ha a halál és pusztulás kelyhét kellene is kiinnom." Erre az ifrit így szólt: "Ti szerelmespár vagytok!" Ezzel fogta a kardot, levágta a leány egyik kezét, aztán a másikat, levágta jobb lábát, azután a bal lábát - úgy, hogy négy csapással mind a négy végtagját levágta. Én csak néztem, és felkészültem a halálra. A lány most intett a szemével; az ifrit észrevette és rákiáltott: "Most a szemeddel paráználkodtál!" - és a karddal lecsapta a fejét. Aztán hozzám fordult, és azt mondta: "Hallod-e, ember: a mi törvényünk megengedi, hogy feleségünket megöljük, ha paráználkodik. Ezt a nőt nászéjszakáján raboltam el, tizenkét éves korában; rajtam kívül nem ismert férfit. Minden tíz napban egyszer látogattam meg, idegen embernek öltözve. És mikor rajtakaptam paráznaságon, megöltem. Ami pedig téged illet, nincs róla bizonyságom, hogy megcsaltál vele, de lehetetlenség, hogy büntetlenül maradj; válassz hát, micsoda büntetést rójak rád."
Erre én, úrnőm, igen megörvendeztem, reméltem, hogy majd csak megkegyelmez, és azt mondám neki: "Mit válasszak?" - "Mondd meg - felelte -, miféle állattá változtassalak. Kívánod, hogy kutya vagy szamár, vagy pedig majom alakjába varázsoljalak?" Én, aki bocsánatáért sóvárogtam, azt válaszoltam: "Ha irgalmazol nekem, Alláh is irgalmas lesz irántad, hogy egy muszlimmal, aki neked nem tett semmi rosszat, könyörületesen bántál." És a legalázatosabb módon sírva rimánkodtam előtte, és állítgattam, hogy ártatlanul szenvedek. De ő azt mondta - "Ne vesztegesd a szót Hogy megöllek, attól ne félj, hogy megbocsátok, azt ne reméld." Mikor ezeket a szavakat mondta, megnyílt felettünk a talaj, és ő felrepült velem olyan magasba, hogy akkorának láttam alattunk a földet, mint egy vizestál. Egy hegy oldalán letett, felvett egy maroknyi rögöt, néhány varázsigét mormolt fölötte, rám szórta, és azt mondta hozzá: "Vetkőzzél ki alakodból, és vedd fel egy majom alakját." És abban a pillanatban egy százesztendős majommá változtam.
Mikor ebben a rút alakban láttam magamat, sirattam sorsomat, de tűrtem a végzet kegyetlenségét, mert tudtam, hogy a szerencse nem hű senkihez.
Lementem a hegyről, és vándoroltam egy hónapon át, amíg eljutottam a sós tengernek a partjára. Egy darabig álltam ott, és egyszerre csak megláttam egy hajót a tenger közepén; kedvező széllel a part felé közeledett. Én a sziklák mögé bújtam, és mikor a hajó odaért, egyenesen beleugrottam. Az egyik hajós azt kiáltotta: "Dobjuk ki ezt a ronda állatot!" A másik meg azt mondta: "Öljük meg!" A harmadik így kiáltott: "Levágom a kardommal!" De én megfogtam a kard hegyét, és sírtam, hogy csak úgy folytak a könnyeim. A hajó kapitánya megszánt, és azt mondta nekik: "Halljátok, ti kalmárok, ez a majom menedéket kért tőlem, és én megadom neki, tehát védelmem alatt áll, senki se keljen ellene, és ne bántsa."
A kapitány jól bánt velem, mindent megértettem, amit mondott, és minden szolgálatot elvégeztem neki a hajón. Ötven napig utaztunk kedvező széllel, aztán horgonyt vetettünk egy nagy város előtt, amelynek népességét csak Alláh - magasztaltassék a neve! - tudná megszámlálni. Mihelyt kikötöttünk, az ott uralkodó király mamlúkjai eljöttek a hajóra, szerencsét kívántak a kalmároknak megérkezésükhöz, és azt mondták: "Királyunk üdvözöl benneteket szerencsés megérkezéstek alkalmából, és ezt a papírtekercset küldi; kéri, mindegyiktek írjon rá valamit. Mert volt a királynak egy remek kézírású vezírje; ez most meghalt, és a király csak olyanra akarja ezt a hivatalt ruházni, akinek éppen olyan szép írása van." Én majom formámban felkeltem, kikaptam a kezükből a papírt; ők megijedtek, hogy majd eltépem vagy bedobom a tengerbe; szólongattak, meg is akartak ölni, de én jelekkel mutattam, hogy írni akarok, és a kapitány is mondta: "Hagyjátok őt, hadd írjon. Ha firkálni fog, elkergetjük, de ha csakugyan ír valamit, fiammá fogadom, mert még sohasem láttam értelmesebb majmot." Erre fogtam a tollat, tintát adattam magamnak, és levelező írásjelekkel ezt a kis verset írtam fel:
Nagyok erényeit a hír bár fölsorolja,
Tiéidről lemond, elkopna hosszú tolla.
Alláh után te vagy tökélye a tökélynek,
Atyjuknak mondanak az összes földi lények.
Azután másfajta írással ezeket a sorokat írtam:
Meghal minden író, elássa az Idő,
De az, mit ő leírt, idővel egyre nő.
Ezért, amit leírsz, tökéletes legyen,
Ragyogjon a papír a Végitéleten.
Végül széles betűkkel ezt a kis verset írtam azok alá:
Másért ne márts a kék tintába könnyü tollat,
Tárt szív és kéz legyen a lelke minden sornak.
S ha mást nem osztogatsz, szépséget nyujts vele,
Igy lesz irásodon a nagyság kézjele.
Most átadtam a papírt a mamlúkoknak, ezek elmentek vele a királyhoz. Mikor az megnézte az írásokat, senki keze írása nem tetszett neki, csak az enyém, így szólt kíséretéhez: "Vezessétek elém ennek az íróját, adjátok rá ezt a díszköntöst, ültessétek öszvérre, és kísérjétek zeneszóval hozzám." Mikor az urak a király szavait hallották, elmosolyodtak. A király nagy haragra gerjedt, és azt mondta: "Mi ez? Én parancsot adok, és ti nevettek rajtam?" De azok így feleltek: "Ó, királyunk, mi nem a te szavaidon nevetünk, hanem azon, hogy akitől ez a kézírás származik: majom, nem pedig ember; a most érkezett hajó kapitányának majma."
A királyt nagyon meglepték ezek a szavak; remegett az örömtől, és azt mondta: "Ezt a majmot meg akarom venni." Embereket küldött a hajóra egy öszvérrel és a díszköntössel, és megparancsolta nekik: "Adjátok rá ezt a díszruhát, ültessétek az öszvérre, és úgy hozzátok elém." Azok elmentek a hajóhoz, elvettek engem a kapitánytól, felöltöztettek díszruhába, a nép csak úgy ámult-bámult, és nagyon mulatságosnak talált. Egyenesen a király elé vittek; mihelyt őt megláttam, háromszor megcsókoltam a földet színe előtt, erre leültetett. Én térdeimre ültem, és a jelenlevők igen elcsodálkoztak illemtudásomon, de legjobban a király ámult rajta. Megparancsolta mindenkinek, hogy távozzék. Elmentek, csak a király, egy eunuch, egy kis rabszolga és én maradtunk. A király most megparancsolta, hozzanak ennivalót. Hoztak minden jót, amit szem-száj megkíván; a király intett nekem, hogy egyem, én pedig felkeltem, hétszer megcsókoltam a földet színe előtt, és leültem vele enni. Mikor elvitték az asztalt, felkeltem megmosni a kezemet, aztán vettem tintát, tollat, papírt, és ezt a két verspárt írtam fel:
Pástétomok! Ti vagytok egyetlen szenvedélyem,
Ha megpillantalak, gyorsabban jár a vérem.
S ó, hogy dobog szivem, mily izgatott ütemre,
Ha illatos kunáfa[17] s vaj, méz a tálca terhe!
Mikor ezt leírtam, felkeltem, félrehúzódtam, a király megnézte, mit írtam, nagy meglepetéssel olvasta, és így szólt: "Lehetséges-e, hogy egy majomnak ilyen ékesszólása és ilyen szép kezeírása legyen? Alláhra, ez a csodák csodája!" - Később sakktáblát hozatott be a király, és megkérdezte, akarok-e játszani. Fejemmel igent intettem. Odamentem, felállítottam a figurákat. Két játszmát játszottam vele, és mind a kétszer megvertem. A király elhűlt bámulatában, és azt mondta: "Ha ez ember volna, nem találnánk hozzá hasonlót."
Aztán azt mondta az eunuchnak: "Menj el úrnődhöz, és mondd neki, engedelmeskedjék a király szavának, és jöjjön, hadd gyönyörködjék ebben a csodálatos majomban." Az eunuch elment, visszajött úrnőjével, a király leányával. Mihelyt ez meglátott engem, arcára borította a fátyolát, és azt mondta: "Jaj, édesapám, hogy telhetett benne kedved engem idehívatni, hogy idegen férfi meglásson?" - "De édes lányom - szólt a király -, nincs itt senki más, mint ez a fiatal rabszolga, ez az eunuch, aki téged felnevelt, aztán ez a majom meg én, a te apád; ki előtt takarod el hát az arcodat?" A leány ezt felelte: "Ez a majom egy király fia; apja Aimár, az Ébenfa-szigetek uralkodója. Dzsardzsarisz ifrit, Iblisz sarja varázsolta el, miután megölte feleségét, Aknómisz király leányát. Ez, akiről azt hiszed, hogy majom, tanult és okos ember." Elcsodálkozott a király a leánya szavain, aztán felém fordulva ezt kérdezte: "Igaz, amit rólad mondott?" Én fejemmel igent intettem, és sírva fakadtam.
A király ekkor megkérdezte leányát: "Hogyan fedezted fel, hogy ez elvarázsolt ember?" - "Édesapám - felelte a leány -, kisgyerekkoromban volt mellettem egy öregasszony, egy ravasz varázslónő. Ő tanított a varázslat mesterségére. Emlékezetembe véstem ennek a művészetnek minden szabályát; százhetven varázslati módot ismerek, amelyeknek legkisebbje is elég ahhoz, hogy városod köveit elvigyem a Káf hegyén túlra, helyén tengert teremtsek, és lakosait benne halakká változtassam." A király erre így szólt: "Hogy lehet, hogy ilyen képességed van, és én nem tudtam róla? Alláh igaz nevére kérlek, változtasd vissza ezt az ifjút, hogy megtegyem vezíremmé, mert szép modorú és értelmes fiatalember."
A leány azt felelte, hogy szívesen és készséggel megteszi, elővett egy kést, amelyre héber nevek voltak írva, és egy kört rajzolt vele a terem közepére. A körbe különféle neveket és talizmánokat írt, aztán varázsigéket és érthetetlen szavakat mormogott. Kis idő múlva az egész palota körös-körül elsötétedett, úgyhogy azt hittük, az egész világra ráborult az éjszaka; és egyszerre megjelent előttünk az ifrit, rettenetes alakban; keze olyan volt, mint két vasvilla, lába két árboc, szeme két égő fáklya; szörnyen megrémültünk. A király leánya így kiáltott feléje: "Ne légy üdvözölve, nem hozott Isten!" Az ifrit oroszlán alakra változott, és ezt kiáltotta vissza: "Te áruló, miért szegted meg esküdet? Nem fogadtuk meg, hogy nem leszünk soha egymásnak útjában?" A leány felelte: "Ó, te átkozott! Mikor esküdtem én neked?" - "Hát vedd, amit megérdemelsz" - szólt az ifrit oroszlán alakban. Feltátotta a száját, úgy rontott a leányra, de ez gyorsan kitépte egy szál haját, valamit mormogott, mire a haj éles karddá változott; ezzel kettéhasította az oroszlánt. De most ennek feje skorpióvá lett.
A leány rögtön hatalmas kígyóvá varázsolta magát, a skorpió alakba bújt szörny után kúszott, mire ez sassá változott át. A kígyó keselyűvé alakult, és egy darabig üldözte a sast. Ekkor a sasból macska lett, a király leányából pedig farkas, és sokáig hevesen viaskodtak, amíg a macska látta, hogy a farkas legyőzi, és nagy, piros gránátalma alakját vette fel. A terem padlójára gurult, darabokra hasadt, és magjai szerteszóródtak a terem padlózatán. Most a farkas átváltozott kakassá, hogy felszedje a magokat, és egyet se hagyjon meg belőlük, de a sors végzéséből egy szem a vízmedence szélére gurult és megbújt. A kakas rikácsolni kezdett, csapkodott szárnyával, és jeleket adott csőrével, de mi nem értettük meg, mit akar mondani. Most akkorát kiáltott, hogy azt hittük, ránk szakad a palota; körülfutott a teremben, végre meglátta a medence tövében a megbújt szemet, odakapott, hogy felszedje, de a mag beleesett a vízbe, ott hallá változott, és alábukott a vízben, a kakas ekkor egy még nagyobb hallá változtatta magát, és utána merült.
Rövid időre eltűntek szemünk elől. Végre olyan hangos kiáltást hallottunk, hogy megremegtünk, utána felbukkant az ifrit, mint lángnyelv; szeméből-orrából tűz és füst tört elő. A király leánya is tűzzé változott, és mi be akartunk ugrani a vízbe, mert féltünk, hogy meggyulladunk és elpusztulunk. Az ifrit most hatalmasat ordított a lángok közül, és felénk jött a lívánhoz,[18] hogy tüzet okádjon arcunkba. De a leány utolérte, és lángot fújt arcába; mindkettőjükről szikrák pattantak ránk, de a leány szikrái nem ártottak. Azonban a szörnyről az egyik szikra arcomba pattant, és kiégette még majomképemnek fél szemét. Egy másik a király arcát érte, és az arc alsó felét, állát és szakállát megégette, kiütötte alsó fogait. Egy szikra az eunuch mellére is hullott, a fiú azonnal elégett és meghalt. El voltunk készülve halálunkra, minden reményünkről lemondtunk már, és ekkor egyszerre felhangzott: "Alláh nagy! Ő a győzedelmes és a segítő, aki elhagyta mindazokat, akik Mohammednek, az emberiség nagyjának hitét megtagadták." A király leánya mondta ezeket a szavakat, mert megégette az ifritet; mikor odanéztünk, láttuk, hogy egy halom hamu lett belőle.
A leány ekkor odajött hozzánk, és azt mondta: "Hozzanak egy serlegben vizet!" Elhozták, ő néhány érthetetlen szót mondott fölötte, aztán befecskendezett a vízzel, és rám olvasott: "A mi igaz Urunknak erejéből, a magasztos Alláh nevének erejéből, nyerd vissza régi alakodat!" Egy szempillantás alatt megint emberré lettem, mint azelőtt, csak fél szemem világát nem kaptam vissza. Most a lány egyszerre jajveszékelni kezdett: "A tűz! A tűz! Ó, jaj, apám, apám, az én életemnek vége van! Ha ő emberi alakban jelent volna meg, az első pillanatban megöltem volna. De nem volt nehéz vele megküzdenem addig, míg a gránátalma-magok szét nem szóródtak. Én mind felszedtem őket, csak azt az egyet nem, amelyikben a dzsinn lelke rejtőzött; ha azt is bekaphatom, ő rögtön meghal, de a végzet úgy akarta, hogy ne lássam meg a magot. Ő nekem támadt, és erős tusa kezdődött köztünk a föld alatt, aztán a levegőben, végül a vízben. Valahányszor egy bűvös módszert alkalmazott ellenem, én egy még hatalmasabbal válaszoltam, végre a tűz varázsára került a sor, és aki ellen ezt a módot használják, az ritkán menekül meg. És a végzet kedvezett nekem, én égettem őt először, miután felszólítottam, hogy vegye fel az iszlám hitét. Nekem most meg kell halnom, és Alláh pótolja nálatok a helyemet." Azután folyton segítségért kiáltozott a tűz ellen, és egyszerre egy szikra szállt keblére, aztán arcára. A leány sírva mondta: "Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, és vallom, hogy Mohammed az ő prófétája!" Mikor aztán odanéztünk, láttuk, hogy ő is egy halom hamuvá lett az ifrit hamurakása mellett.
Mély gyászba borultunk; azt kívántam, lettem volna inkább én a helyén, mint hogy lássam elhamvasztva a gyönyörű teremtést, aki nekem ilyen szolgálatot tett, de Alláh akaratát nem lehet megváltoztatni. A király megtépte megmaradt szakállát, csapkodta arcát, és megszaggatta ruháját. Én is úgy cselekedtem, és együtt gyászoltunk. Ekkor bejöttek a kamarások és az ország nagyjai, látták a királyt eszméletlenül egy hamurakás előtt. Megdöbbenve odafutottak, és mikor a király magához tért, elmondta, mi történt leányával és az ifrittel. A hír mindenkit lesújtott: az asszonyok és rabnők jajveszékeltek, és hét napon át gyászoltak. A király egy nagy, kupolás síremléket építtetett leánya hamvai fölé; fáklyákkal és lámpákkal világíttatta meg. Az ifrit hamvait pedig a szélnek szórták, és Alláh átkát kívánták rájuk.
A király megbetegedett; közel volt halálához. Egy hónapig tartott betegsége; mikor felépült, magához hívatott, és így szólt hozzám: "Fiatalember, örömmel teljes és boldog napokat töltöttünk biztonságban, az élet viszontagságaitól mentesen, amíg te nem jöttél, és utol nem ért a végzet. Bár sohase láttalak volna meg, ne láttam volna soha förtelmes alakodat, amely miatt ebbe a szerencsétlen helyzetbe jutottam. Mert először elvesztettem leányomat, aki száz férfival felért, másodszor megégtem, elvesztettem fogaimat, és meghalt egyik szolgám. Csakhogy neked nem lett volna hatalmadban mindezt elhárítani, mert Alláh akarata teljesült rajtunk és rajtad. És hála legyen neki, hogy téged megszabadított a leányom a maga élete árán. De most, fiam, távozzál országomból; elég volt, ami temiattad történt - mindenben a végzet rendelkezett velünk és veled. Menj békében."
Így hát, úrnőm, megint útnak indultam. Már nem hittem, hogy meg fogok menekülni. Azt sem tudtam, merre forduljak. És eszembe jutott minden, ami velem történt, hogyan menekültem meg épségben az útonállóktól, hogyan vándoroltam egy hónapig, amíg idegenül egy városba értem, és a szabóval találkoztam, hogyan találtam a föld alatt azt a szép leányt, és menekültem meg az ifrittől, aki meg akart ölni. Minderre visszaemlékeztem elejétől végig. Dicsértem Alláht, és azt mondtam magamban, hogy hiszen csak a szememet veszítettem el és nem az életemet. Mielőtt a várost elhagytam, bementem a fürdőbe, és leborotváltattam a szakállamat, és vándoroltam, úrnőm, egész nap sírva, és arra a csapásra gondolva, amely engem fél szemem elvesztésével ért, és vándoroltam mindenfelé e világon, országokon, pusztaságokon, városokon át, és Bagdád felé igyekeztem, talán sikerül az igazhivők fejedelme elé jutnom, hogy elmondhassak neki mindent, ami velem történt. Elérkeztem Bagdádba, találkoztam ezzel a testvéremmel, aki tétovázva ácsorgott, üdvözöltem őt, és beszédbe ereszkedtem vele. Ekkor egyszerre hozzánk lépett a harmadik testvér, és »Béke legyen veletek!«-kel köszöntött, aztán elmondta, hogy ő itt idegen, mire azt feleltük, hogy mi is idegenek vagyunk, és ezen az áldott éjjelen érkeztünk. Elindultunk - egyikünk sem ismerte a másiknak történetét -, és a sors idevezetett ebbe a házba.
Ez az oka, miért borotvált az állam, és miért van csak fél szemem.
A ház úrnője így szólt hozzá: "Csodálatos a te történeted. Simítsd végig a fejedet, és menj utadra." De ez azt mondta: "Nem megyek el, amíg meg nem hallgatom társamnak a történetét." Most előlépett a harmadik koldus és így mesélt:
A harmadik koldus története
Fényességes úrnőin, az én történetem nem olyan, mint azoké; még csodálatosabb, mert rájuk a sors és a végzet mérte a csapást, de én magam idéztem magamra a végzetet és szívem keserveit, éspedig következőképpen:
Én király vagyok, királynak fia. Mikor apám meghalt, követtem a trónon, és igazsággal, jóságosan uralkodtam alattvalóimon. Szenvedélyem volt a tengeri utazás; városom a nagy tenger mellett feküdt, a tenger pedig teli megerősített szigetekkel. Kedvem kerekedett bejárni a szigeteket, és hajóra szálltam, tíz hajóból álló raj kísért; egy hónapra való élelmet vittem magammal. Húsz napig utaztunk, amíg egyszerre egy éjjel ellenszél kerekedett. Mikor a nap felkelt, a szél elült, és a tenger lecsendesedett. Egy szigethez közeledtünk, ott partra szálltunk, főztünk, ettünk, és kétnapi tartózkodás után még húsz napot hajóztunk, amikor egyszerre csak ismeretlen vizekre értünk; erről a helyről a kapitány se tudott, idegen tengernek tartotta. Mondtuk a figyelőnek, nézzen szét a tengeren; ő fölmászott az árbocra, és mikor lejött, azt mondta a kapitánynak, hogy jobb kézről egy hal úszik a tenger felszínén, és amikor távolabbra nézett, látott messziről valamit, ami egyszer feketén, másszor fehéren bukkant fel.
Mikor a kapitány a figyelő jelentését meghallotta, a földhöz vágta turbánját, szakállát tépte, és azt mondta: "Vegyétek tudomásul, hogy elvesztünk valamennyien; nincs menekvés senki számára" - és sírva fakadt. Mi is mindnyájan sirattuk magunkat. Megkértem a kapitányt, mondja el, mit látott a figyelő. "Tudd meg, ó, uram - felelte -, hogy mikor azon az éjjelen reggelig tartó ellenszelet kaptunk, letértünk utunkról, és két napig álltunk a tengeren; azóta húsz napon át tévelygünk, és nem kapunk olyan szelet, amely visszahajtson a célunk felé. Holnapra eljutunk a Fekete kő-, vagy mint mondják: Mágneskő-hegyhez; az áramlat nagy erővel sodor minket arrafelé, és a hajók szét fognak zúzódni, minden szögük a hegy felé repül majd, mert Alláh a mágneskőnek olyan titokzatos hatalmat adott, amelynél fogva minden, ami vasból van, feléje törekszik. A hegy miatt ősi idők óta tömérdek sok hajó pusztult el, és olyan tömeg vas gyűlt ott össze, hogy csak Alláh tudja felmérni a mennyiségét. A hegy csúcsán van egy rézkupola, tíz oszlopon nyugszik, azon áll egy rézlovas a lovával, kezében rézlándzsa. A lovas mellén ólomtábla függ, amelybe nevek és talizmánok vannak bevésve. Amíg, királyom, ez a lovas a lován ül, minden arra vitorlázó hajó tönkrezúzódik, és minden utasa elpusztul; a hajó vasalkatrészei meg mind odaragadnak a hegyhez. Addig nincs menekvés, amíg a lovas le nem bukik a lováról." Ekkor, úrnőm, a kapitány keservesen sírva fakadt, és bizonyossá vált, hogy vesztünk elkerülhetetlen. Mindegyikünk elbúcsúzott barátjától.
Mikor eljött a reggel, már közel voltunk ahhoz a hegyhez, és az áramlat nagy erővel sodort minket feléje. Alighogy a hajók odaértek, keringeni kezdtek a hegy körül, a szögek és összes vasalkatrészek kirepültek a Mágneskő-hegy felé, és estére a hajók darabokra szakadtak. Voltak, akik belefulladtak a tengerbe, és voltak, akik megmenekültek, de a legtöbben elpusztultak. Akik pedig megmaradtak, azok se tudtak egymásról, annyira elkábította őket a hullámverés meg a dühöngő szél.
Ami engem illet, úrnőm, Alláh - magasztaltassék az ő neve! - megőrzött későbbi szenvedések, kínok és bajok számára, amelyeket rám akart mérni. Elhelyezkedtem egy deszkán, a szél és a hullám odasodort a hegyhez. Ott megláttam egy járható utat, olyan volt, mint a sziklába vágott lépcső. Isten nevét rebegtem, elmondtam egy imát, és fohászkodva mentem fölfelé a hegyen, jól belekapaszkodva a mélyedésekbe. Közben Alláh lecsendesítette a szelet, és segített felkapaszkodnom. Épségben fel is értem a hegyre. Végtelenül boldog voltam, hogy megmenekültem. Odafönn csak a kupola alatt pihenhettem meg; bementem, két rekát imádkoztam Alláhnak köszönetül. Mindjárt el is aludtam. Álmomban egy hangot hallottam, amely azt mondta: "Halld, ó, Khaszib fia! Ha felébredsz, ássál a lábad alatt, találsz majd egy rézíjat és három réznyilat, talizmánok vannak rajzolva rájuk. Fogd az íjat és a nyilakat, lődd le a kupola tetején azt a lovast, és megszabadítod vele az embereket ettől a szörnyű csapástól. Ha eltaláltad a lovast, beleesik a tengerbe; az íj is kiesik kezedből, ásd el megint oda, ahol volt. Ha ezt megtetted, a tenger emelkedni fog, amíg eléri a hegy csúcsát. Ekkor majd jön egy csónak, benne nem az fog ülni, akit ledöntöttél. Odaevez hozzád, szállj be a csónakjába, de ne mondd ki a magasztos Alláh nevét. Ő majd elvisz téged, tíz napig hajózik veled, amíg a biztonságos tengerhez értek; ott majd találsz valakit, aki elvezet országodba. Mindez így lesz, ha nem ejted ki Alláh nevét."
Felébredtem, boldogan keltem fel; úgy cselekedtem, ahogy a szózat parancsolta, rálőttem a lovasra, az ledőlt, belezuhant a tengerbe; az íj kiesett kezemből, fogtam és elástam. A tenger háborogni kezdett, emelkedett, amíg elérte a csúcsot, ahol álltam, és rövid várakozás után megpillantottam a csónakot a tenger közepén. Felém közeledett, és én áldottam magamban a magasztos Alláht. Mikor a csónak odaért hozzám, láttam, hogy benne egy rézember ül, mellén ólomlap, azon nevek és talizmánok. Beszálltam a csónakba némán, egy szó nélkül, az pedig vitt engem egy napig, két napig, három napig, végre a tizedik napon megláttam a Szabadulás szigetét. Óriási öröm fogott el, és nagy boldogságomban Alláh nevét magasztaltam, felkiáltva: "Nincs más isten, mint Alláh, és Alláh nagy!" De mihelyt ez elhangzott, a csónak elsüllyedt a tengerben.
Úszni tudok, hát úsztam egész napon át estig, amíg elfáradt a karom, és elzsibbadt a vállam. A halál torkában voltam. Biztos végemet éreztem, elfohászkodtam a hitvallást. Süvöltő szél korbácsolta fel a tengert, jött egy hullám, akkora, mint valami óriási erőd, felvett és sodort neki a partnak, mert így akarta Alláh.
Felkapaszkodtam, kifacsartam ruhámat, és a földre teregettem száradni, utána lefeküdtem aludni. Reggel felvettem ruháimat, és elindultam szétnézni, merre vegyem utamat. Egy dús növényzetű lapályt pillantottam meg, odamentem, körüljártam, és láttam, hogy egy kis szigeten vagyok, a tenger közepén. Azt mondtam magamban: "Valahányszor kiszabadulok egy bajból, megint beleesem valami nagyobba." És amint így töprengek a helyzetemen és a halált kívánom, egyszerre csak egy hajót pillantok meg, rajta embereket. Felkeltem, felmásztam egy fára; közben a hajó partot ért, tíz fekete rabszolga szállt ki belőle, kezükben ásó. Egészen a sziget közepéig mentek, felásták a földet, felfedtek és felemeltek egy csapóajtót, aztán visszamentek a hajóhoz, és hoztak kenyeret, lisztet, vajat, mézet, birkahúst és mindent, amire egy embernek szüksége lehet. Addig jártak a hajó és a csapóajtó között, addig hozták onnan a szállítmányt, és vitték le az ajtón át, amíg a hajó teljes rakományát elhelyezték. Aztán visszamentek és a hajóból kihoztak néhány gyönyörű ruhát. Ekkor megjelent egy tiszteletre méltó aggastyán, akit rokkanttá tett a kora, és már úgy elgyengített az öregség, hogy egészen roskatag volt. Kezénél fogva egy ifjút vezetett, akire a szépség öltötte köntösét, és a tökély ontotta özönét, amilyent hasonlatul emleget a példabeszéd. Olyan volt, mint egy friss ág, szépsége: szív kalodája, tökélyét az ész csodálja. Elmentek a csapóajtóhoz, mindnyájan leszálltak a mélybe, és eltűntek szemem elől. Két vagy több óra múlva feljöttek a rabszolgák, az öreg is, de az ifjú nem jött velük. Visszacsukták a csapóajtót, elindultak a part felé, hajóra szálltak. Most leszálltam a fáról, elmentem arra a helyre, amelyet betemettek, nagy türelemmel félrekapartam a földet, amíg megláttam a fedőlapot; olyan alakú és olyan nagy volt, mint egy malomkő. Mikor felemeltem, alatta egy csigavonalú kőlépcsőt találtam. Igen elcsodálkoztam, lementem a lépcsőn. Az utolsó lépcsőhöz érve, egy szőnyegekkel és selyemmel díszített gyönyörű csarnokot láttam, benne egy emelvényen, párnára támaszkodva, ült az ifjú, kezében legyező, előtte illatos virágok és gyümölcsök. Egyedül volt, és mikor meglátott, elsápadt. Én köszöntöttem őt, és azt mondtam: "Légy nyugodt, és ne félj, ne tarts semmitől. Ember vagyok, mint te, király fia, és a sors vezérelt hozzád, hogy felvidítsam egyedüllétedet. De mi történt veled, hogy esett, hogy itt élsz egymagadban a föld alatt?" Mikor megbizonyosodott róla, hogy ember vagyok, mint ő, megörült, visszanyerte a színét, kérte, jöjjek közelebb, és így szólt: "Ó, testvérem, csodálatos az én történetem. Apám ékszerkereskedő, nagy vagyona és sok földje van, szolgái meg alkalmazott kereskedői utaznak árujával, és üzleteket kötnek számára. De Alláh nem áldotta meg fiúgyermekkel. Egyszer azt álmodta, hogy fia születik majd, de rövid életű lesz. Jajgatva és sírva ébredt fel. És a következő éjjel megfogantam anyám méhében, és mikor lejárt az idő, és eljött a terhesség vége, megszülettem. Apám nagy ünnepséget rendezett, eleséget osztott szét a szegények és nyomorultak közt, hogy élete végén velem áldotta meg Alláh. És összehívta az összes akkori csillagjósokat, tudósokat és azokat, akik a horoszkópnak ismerői. Feltárták születésem állását, és azt mondták: »Fiad eléri tizenötödik évét; akkor egy veszély fenyegeti, ha abból megmenekül, soká fog élni. A veszedelem pedig ez: a Halál tengerében van a Mágneskő-hegy, azon egy rézlovon ülő rézlovas, mellén ólomtábla. Ha ez a lovas leesik a lováról, fiad negyven nap múlva meghal, és gyilkosa az lesz, aki a rézlovast ledöntötte, éspedig egy Adzsib nevű király, Khaszib fia.« Apám végtelenül elszomorodott ennek hallatára. Gyengéd szeretettel nevelt fel és taníttatott, amíg tizenöt éves lettem. Tíz nappal azután apám megtudta, hogy a rézlovas beleesett a tengerbe, és aki ledöntötte, annak neve Adzsib király, Khaszib fia. És igen félt apám, hogy meg fognak ölni, így elhozott erre a rejtekhelyre. Ez az én történetem, ezért vagyok itt teljesen egyedül."
Mikor ezt meghallottam, igen elcsodálkoztam, és azt mondtam magamban: "Mindezt én műveltem! Alláhra, nem fogom megölni!" Azt mondtam néki: "Ó, uram, maradjon távol tőled minden baj és veszedelem; és ha Alláh úgy akarja, elmúlik rólad a gond és a bánat. Én itt maradok veled, szolgálni fogok néked, aztán elmegyek veled apádhoz, megkérem majd, kísértessen el engem szolgáival az én országomba." Így beszélgettünk, amíg eljött az este. Akkor meggyújtottam egy nagy viaszgyertyát meg a lámpát, ültünk egy darabig, ennivalót vettünk elő és ettünk. Én egy kis édességet is hoztam be, amellett beszélgettünk, amíg az éjjel nagy része elmúlt. Azután az ifjú lefeküdt, én betakartam, és magam is lefeküdtem aludni. Mikor felvirradt a reggel, vizet melegítettem, szelíden felkeltettem, odaadtam neki a meleg vizet, ő megmosta arcát, és azt mondta nekem: "Alláh jutalmazzon meg, kedves ifjú. Istenemre, ha megmenekülök ebből a helyzetemből és attól az embertől, akinek neve Adzsib, Khaszib fia, apám bőségesen megjutalmaz. Ha pedig meghalok, áldás legyen veled." Azt feleltem neki: "Sohase virradjon rád olyan nap, mely bajt hoz rád. És Alláh az én utolsó napomat a te utolsó napod előtt hozza el." Ezután ennivalót hoztam és ettünk, majd füstölővel illatosítottam a szobát, behoztam a mankaleh-játékot, és játszottunk sötétedésig. Meggyújtottam a lámpákat, aztán édességet ettünk, és tovább játszottunk éjjelig, majd újra hoztam ennivalót, és addig beszélgettünk, amíg már kevés maradt hátra az éjszakából. Akkor lefeküdt, és betakartam, aztán magam is lefeküdtem aludni.
Így éltünk, ó, úrnőm, napokon és éjjeleken át: szívemből megszerettem, bánatomat is elfelejtettem, és ezt mondtam magamban: "Hazudnak a csillagjósok. Alláhra, én nem fogom megölni." Harminckilenc napon át szolgáltam ki, ittam és beszélgettem vele; a negyvenedik nap éjjelén az ifjú nagy örömmel így szólt: "Testvérem, hála legyen Alláhnak, hogy megkímélt a haláltól, és ezt a te áldott lelkednek és szerencsés találkozásunknak köszönhetem! Imádkozni fogok érte, hogy visszatérhess országodba. - Majd ezt mondta: - Testvérem, szeretném, ha vizet melegítenél számomra, hogy arcomat és testemet megmossam." - "A legnagyobb készséggel" - feleltem, és egy nagy fazék vizet melegítettem, bevittem neki, meg is mostam, kiszolgáltam, átöltöztettem, megágyaztam számára; ő lefeküdt és elszenderült a meleg fürdő után. Később megszólalt: "Testvérem, vágj nekünk néhány szelet dinnyét, és szórd meg nádcukorral." Bementem az éléstárba, találtam egy szép dinnyét, rátettem egy tálra és megkérdeztem: "Uram, hol van a kés?" - "Ott van - felelte -, fölöttem a polcon." Nagy sietséggel felugrottam, megfogtam a kést, kihúztam a tokjából, és mikor visszafordultam, megcsúszott a lábam, és kezemben a késsel ráestem a fiúra; a kés betöltötte a végzet írását: behatolt a fiú szívébe, és rögtön megölte.
Mikor kilehelte a lelkét, és láttam, hogy a gyilkosa lettem, hangosan jajveszékeltem, arcomat csapdostam, megszaggattam ruháimat. "Ó, Alláh - kiáltottam -, te vagy a mi menedékünk! Ó, igazhitű muszlimok, csak egyetlen éjjel volt még hátra abból a negyven napból, amelyet a csillagászok jósoltak neki, és ennek a szép fiúnak az én kezemtől kellett meghalnia! Bár haltam volna meg őelőtte, és sohase vágtam volna fel azt a dinnyét! Milyen baj, milyen szerencsétlenség! De amit Alláh rendel, annak meg kell történnie!"
Felmentem a lépcsőn, helyére tettem a fedőlapot, visszatértem régi helyemre. A tengert kémleltem, és egyszerre csak megláttam azt a hajót, amelyik azelőtt járt itt, amint gyors futással szeli a habokat. Azt mondtam magamban: "Most eljönnek, meglátják, hogy a fiút megölték, és majd engem is megölnek." Felmásztam hát egy fára, elbújtam levelei között, és láttam, amint a hajó kiköt; a rabszolgák partra szállnak az aggastyánnal, odamennek a csapóajtóhoz, és eltakarítják a földet. Észrevették, hogy a föld laza, és ez megdöbbentette őket. Ijedten lesiettek, látták, hogy a fiú ott fekszik hanyatt, fehérbe öltözve, szépségtől ragyogó arccal, holtan, szívében a kés. Erre a látványra felsikoltottak, arcukat csapdosták, zokogtak, jajveszékeltek, átkozódtak, az apa ájultan esett össze, már halottnak hitték. Amikor feleszmélt, megparancsolta a rabszolgáknak, hogy fogják a fiút és a föld alatti helyiség minden holmijával együtt vigyék a hajóra.
Én pedig, úrnőm, ottmaradtam, nappal a szigeten kószáltam, éjjelre lementem a föld alatti helyiségbe, így éltem egy hónapon át, és amint vizsgálgattam a partot, észrevettem, hogy a sziget nyugati felénél a tenger vize egyre apad. Egy hónap múlva már feltűnt a szárazföld a tenger mélyén. Nagyon megörültem neki, és már biztosra vettem, hogy megmenekülök. A megmaradt sekély vizet elvezettem, és ráléptem a szárazföldre. Amerre a szem ellátott, csak homoksivatag terült el, de én bátran nekivágtam, és addig mentem, míg messziről tüzet pillantottam meg; erős fénnyel világított. Feléje tartottam, mert gondoltam, hátha ott vigaszra talál a lelkem. És ezeket a sorokat mondtam:
A gyeplüjén talán fordít a végzet,
Végzi, hogy szebb napok elébe nézek.
Megáldja életem, nem lesz kemény,
S megadja énnekem, mi csak remény.
Mikor odaértem, láttam, hogy egy várkastély sárgaréz kapujáról verődik vissza a nap fénye: az látszott tűznek. Boldogan ültem le a kapu elé. De alig pihentem egy keveset, tíz gyönyörű ruhájú ifjú jött felém egy aggastyánnal: mindegyik vak volt jobb szemére. Nagyon elcsodálkoztam ezen a különös egyezésen. Mikor megláttak, köszöntöttek, megkérdezték történetemet; én mindent töviről hegyire elmeséltem, és igen elcsodálkoztak rajta. Bevezettek a palotába. A teremben körös-körül kék szőnyeggel borított fekvőhelyek voltak, középen egy kisebb nyugvóhely, szintén kékkel leterítve. Mindegyik ifjú leült egy-egy nyugvóhelyre, az öreg a kisebbiken foglalt helyet, és így szólt hozzám: "Ülj le, fiatalember, a terem padlójára, ne kérdezősködjél rólunk, és ne érdeklődj, hogyan vesztettük el fél szemünk világát." Később felkelt, mindenkinek hozott ennivalót, nekem is, aztán hozott mindenkinek bort; ettünk-ittunk és addig ültünk a bor mellett, amíg eljött a lefekvés ideje. Ekkor az ifjak azt mondták az öregnek: "Ó, seikh,[19] hozd be, ami nekünk jár; már itt az ideje." - "Szívesen és készséggel" - szólt a seikh, és eltűnt egy szobában; nemsokára visszatért, fején tíz tálat hozott, mind kék fedővel letakarva, és letette az ifjak elé. Aztán meggyújtott tíz gyertyát, és minden tálra ráállított egyet. Most levették a tálak fedőjét, és látható lett, hogy szén és korom van bennük. A fiatalemberek nekiestek a tálaknak, a szénnel és korommal befeketítették magukat, megszaggatták ruhájukat, arcukat csapkodták, verték mellüket, és zokogva kiáltották: "Bőségben, jól éltünk, de ez nem volt nekünk elég!" És így jajgattak, panaszkodtak egészen reggelig. Ekkor az öreg meleg vizet hozott, megmosták arcukat, és átöltözködtek.
Mindezek láttára, úrnőin, elvesztettem józanságomat, megzavarodott az eszem, szívem felindult. Elfelejtettem saját viszontagságaimat, nem tudtam megállni, és megkérdeztem: "Miért kellett ezt tennetek? Hiszen, hála a magasztos Alláhnak, van eszetek, de amit tesztek, azt csak őrültek csinálják. A Magasztosnak átkát imádkozom fejetekre, ha nem mondjátok el, miért veszítettétek el fél szemeteket, és mit jelent az, hogy arcotokat hamuval és korommal mocskoljátok be." Ők azt felelték: "Ne kérdezz olyant, ami nem tartozik rád: a hallgatás megvéd a tévedéstől."
Egy hónapot töltöttem velük, és ezalatt minden éjszaka megismétlődött ugyanaz. Végre azt mondtam nekik: "Fiatalemberek, ha nem veszitek le rólam, ami a szívemet nyomja, és nem mondjátok meg, miért csináljátok mindezt, elmegyek innen." De ők csak azt mondták, hogy vannak dolgok, amelyekről hallgatni kell. Engem egész viselkedésük úgy megzavart, hogy már nem ettem, nem ittam, és azt mondtam nekik: "Akármi történik is, el kell mondanotok mindezeknek az okát." Azt felelték, hogy az én érdekemben hallgatnak, nehogy úgy járjak, mint ők. De én csak erősködtem: "El kell mondanotok, akármi történik, vagy pedig hagyjatok elmennem az enyéimhez, hogy kipihenjem magamat azután, amit itt láttam. A példabeszéd is azt mondja, hogy amiről nem tudok, attól nem fáj a fejem." De csak ezt felelték: "Mi a javadat akarjuk, mikor azt tanácsoljuk, hogy ne kérdezősködjél a dolgainkról, máskülönben elveszítenéd fél szemedet, mint mi." És amikor még mindig erőszakoskodtam, kimondták, hogy száműznek társaságukból.
Mind felkeltek, leöltek egy kost, megnyúzták, és azt mondták: "Vedd magadhoz ezt a kést; mi bevarrunk a kos irhájába és otthagyunk. A rúkh-madár[20] majd felvesz téged karmai közé, elrepül veled, és letesz egy hegyen. Akkor aztán vágd fel az irhát a késsel, és bújj elő, a madár majd elrepül. Te azonnal indulj útnak, menj egy fél napig, és egy különös formájú, magas kastélyt fogsz látni. Mi azért kormozzuk be arcunkat, azért vesztettük el fél szemünket, mert bementünk ebbe a kastélyba. Ha mindegyikünk elmondaná, hogyan járt, nagyon soká tartana, mert mind különböző módon vesztettük el jobb szemünket."
Nagyon megörültem ezeknek a szavaknak. Úgy is történt minden, amint mondták. A madár elvitt, és letett egy hegy tetején. Kibújtam az irhából, a madár pedig, mihelyt meglátott, elrepült. Felkeltem, szaporán megindultam, és elértem a kastélyhoz. Bementem és egy nagy terem végében negyven fiatal leányt láttam. Szépek voltak, mint a telihold: ruhájuk is gyönyörű. Mikor megláttak, örömmel felkiáltottak: "Üdvözlégy, urunk! Már hónapok óta várunk rád. Hála legyen Alláhnak, hogy küldött valakit, aki méltó hozzánk, és akihez mi méltók vagyunk." Aztán ugrándozva, versenyezve futottak elém, párnát adtak elém, hogy leüljek, és azt mondták: "Urunk és parancsolónk vagy, mi pedig engedelmes rabnőid, akik parancsaidat várjuk." Aztán enni-innivalót hoztak, vizet melegítettek, megmostak, friss ruhát adtak rám, mellém ültek, és beszélgettünk rólam és viszontagságaimról, amíg eljött az éjjel. Akkor friss gyümölccsel és édességekkel megrakott asztalt hoztak be, és amíg ittunk, némelyik lanton, citerán és egyéb hangszeren játszott, mások énekeltek. A poharak és serlegek körüljártak, én meg azt gondoltam magamban: "Ez aztán élet! De kár, hogy olyan múlandó!" Mikor az éj nagy részét így eltöltöttük, és már fejünkbe szállt a bor, így szóltak hozzám: "Uram, válassz magadnak valakit közülünk, aki veled töltse az éjszakát, de ugyanaz csak két hét után hálhat veled." Én kiválasztottam egy szép arcú, bogárszemű, fekete hajú leányt, fogai szorosan egymás mellett nőttek, karcsú termete hajlékony, mint a fűzfa ága, arcának bájos minden vonása, szemének varázsa józanság pusztulása. Ahogy a költő mondja:
Úgy hajlik termete, mint szélben fűzfa ága,
Vágyódó sóhajok szállonganak nyomába.
Mosolygó ajka közt, ha látod fogsorát,
Azt hinnéd, földre szállt a fénylő napvilág.
Hószínü homlokán a fürt olyan sötét,
Hogy éjbe fordul át a fényes déli ég,
Ám hogyha éjszaka ledobja fátyolát,
Világosság dereng a messziségen át.
Ringó a zsenge ág, de ringóbb teste bája,
Szép a gazellaláb, de szebb az ő bokája.
Szeméből száz halál, gyilkos sugár lövell,
Tüzet gyujt szívemen, kinokkal tölti el.
Hogy megláttam, kitört rajtam a szerelem,
Láz ver, beteg vagyok, mi lesz velem?
Életem legszebb éjszakáját töltöttem vele, reggel pedig a leányok bevezettek a kastély fürdőjébe, megmostak és gyönyörű ruhát adtak rám. Aztán megint ettünk-ittunk, keringett a pohár éjszakáig; majd ismét azt mondták, válasszak, melyikükkel akarom az éjszakát tölteni. Én egy törékeny szépséget választottam. A költő szavai jutottak eszembe:
Két keble-halmán mósusz-jelek,
Nem járhat arra vágyó kezed,
Szeme nyilával - gyors halál! -
Vigyázz szívedre, eltalál!
Vele is gyönyörű éjszakát töltöttem, és így vettem éjjelre magam mellé egymás után mind a negyvenet. Egy éven át éltem velük, de a második év első napján odajöttek hozzám, körülvettek és keservesen sírtak, köntösömbe kapaszkodva búcsúztak tőlem. "Mi baj ért benneteket? - kérdeztem. - Meghasad a szívem miattatok." - "Bár sohase ismertünk volna - felelték. - Sok férfit ismertünk már, de olyat, mint te, nem láttunk." És megint sírva fakadtak. Kértem őket, mondják meg, miért sírnak. Erre azt felelték, hogy énmiattam; de ha megfogadom, amit mondanak, nem kell egymástól elszakadnunk, csakhogy szívük azt súgja, hogy nem fogok intelmükre hallgatni. Biztattam őket, mondjanak el mindent, én követni fogom utasításaikat. Erre így szóltak: "Mi királyok leányai vagyunk, évek óta élünk ebben a kastélyban. Minden évben eltávozunk negyven napra, aztán megint visszajövünk ide, enni, inni, mulatni és minden gyönyört élvezni. Most mennünk kell, de arra kérünk, szívleld meg, amit most mondunk. Itt vannak a palota kulcsai, amelyek a kincseknek negyven tárát nyitják. Ezzel a harminckilenccel kinyithatod a szobákat; de Alláh szent nevére, a negyvenediket ki ne nyisd, mert abban van, ami bennünket örökre elválaszt." Én megesküdtem, hogy nem fogom kinyitni a negyvenedik szobát, a lányok pedig eltávoztak, még egyszer lelkemre kötötték azonban, hogy ne szegjem meg ígéretemet.
Így hát egyedül maradtam a kastélyban. Este kinyitottam az első szobát: olyan volt, mint maga a paradicsom. Kertre nyílt, gyümölcs alatt roskadozó, zöld fákkal, melyeknek minden ága terhe alatt rengett, a kertnek friss zöldje fölött hűvös szellő lengett, ezer madár csattogva zengett, dalukból Alláhhoz hálaszó csengett; a pázsitot csergő patak szelte, a légben édes illatok áradtak szerte. Gyönyörködtem az almában, amelynek egyik fele piros, mint a szerelmes leány arca, másiké sárga, mint a félénk, bánatos szerelmes ifjúé, megcsodáltam az illatos birsalmát, a rubinszínt játszó szilvát, aztán kimentem, és bezártam magam mögött az ajtót. Másnap benéztem a másik helyiségbe; ott pálmákkal beültetett tágas tér tárult elém; a rózsa, jázmin, henna, nárcisz, ibolya, kamilla és liliom közt patak folyt: a bűvös illat megrészegített. Aztán megint bezártam magam mögött az ajtót, és másnap a harmadikat nyitottam ki. Nagy terembe léptem, padlója tarka márvánnyal, mindenféle drágakövekkel volt kirakva, a szantálfa- és áloéfa-kalitkában és a terembe ültetett fák ágain madarak énekeltek. Szívemet eltöltötte a gyönyörűség, minden bánatomat elfelejtettem, és ottmaradtam éjszakára. Másnap a negyedik ajtót nyitottam ki, ott egy nagy kincsesházat láttam, negyven kincseskamrával. Egymás után minden kamrába bementem: volt ott igazgyöngy, smaragd, rubin, karbunkulus és egyéb drágakő, amilyeneket szó el nem mondhat. Elbámultam mindezek láttára, és azt mondtam; "Ilyen kincse csak valami hatalmas királynak lehet, de talán a világ minden királyának együttvéve sincs ekkora gazdagsága. Én vagyok az idők legnagyobb királya; Alláh kegyelméből enyém mind ez a kincs, azonkívül ura vagyok negyven szép leánynak, rajtuk sem osztozom senki mással."
Így szórakoztam, úrnőm, a termeket egymás után bejárva, harminckilenc napon át; már minden ajtót kinyitottam, kivéve azt az egyet, amelytől eltiltottak. A szívemet azonban dúlta a kíváncsiság, és a Sátán nyomorulttá akart tenni, rávett, nyissam ki. Nem volt türelmem várni, pedig még csak egy éjjelen át kellett volna türtőztetnem magamat, amíg a lányok visszajönnek. Odamentem hát ahhoz az ajtóhoz, kinyitottam és beléptem. Átható szag ütötte meg az orromat, amilyent még sohasem éreztem. Elszédültem és eszméletlenül rogytam össze, úgy feküdtem ott egy darabig, végre magamhoz tértem, visszanyertem a bátorságomat, tovább mentem, és láttam, hogy a föld sáfránnyal van behintve; az egész helyiséget arany lámpák meg gyertyák világították meg, pézsma- és ámbra-illat terjengett a levegőben, és elvegyült két óriási füstölő edényből felszálló áloé, szagosfa, sáfrány és mósusz illatával. És láttam egy éjszakánál feketébb lovat, tisztított szezám-szemekkel és egyéb abrakkal teli kristály jászol előtt; arany nyereg és szerszám volt rajta. Elámultam láttára, és azt gondoltam: "Ez biztosan valami egészen különös ló!" És a sátán sarkallt; kivezettem a lovat, felültem rá, de ő nem mozdult a helyéből; lágyékába döftem sarkamat, és még mindig meg se moccant. Erre korbáccsal ütöttem rá. Mikor a ló a csapást érezte, olyan hangosat nyerített, mint a mennydörgés, aztán egyszerre kiterjesztette két szárnyát, felrepült velem óriási magasságba, aztán letett egy palota tetőerkélyére, ott ledobott magáról, és közben egyet csapott farkával az arcomba, úgyhogy kiütötte fél szememet.
Leszálltam a palota tetejéről, és lent találtam a tíz félszemű ifjút. Mikor megláttak, mind azt kiáltották: "Nincs istenhozott számodra; nekünk nem kellesz. Mi is olyan boldogan éltünk ott, mint te, és mi se tudtuk a negyvenedik napot kivárni. Köztünk nem maradhatsz, állj odább." És én elmentem gyászoló szívvel, könnyben ázó szemmel, és mivel Alláh szerencsés utat adott, ideérkeztem Bagdádba, leborotváltattam államat, koldussá lettem. Találkoztam ezekkel a félszeműekkel, köszöntöttem őket, mondtam nekik, hogy idegen vagyok, mire ők azt felelték, hogy ők is idegenek.
Most hát elmondtam, miért hiányzik a fél szemem, és miért nincs szakállam.
Az úrnő azt mondta neki: "Simítsd végig a fejedet, és menj utadra." De a koldus ezt felelte: "Alláhra, addig nem megyek, amíg meg nem hallgattam ezeknek az uraknak a történetét." Ekkor a leány a kalifához, Dzsafárhoz és Maszrurhoz fordult, és felszólította őket, mindegyik mondja el történetét. Dzsafár előlépett, és elmesélte nekik ugyanazt, amit belépésük előtt a kapuőrző leánynak mondott, mire az úrnő nem szólt mást, mint hogy: "Odaajándékozlak benneteket egymásnak!"
Eltávoztak hát, és mikor kiértek az utcára, a kalifa így szólt a koldusokhoz: "Mondjátok, emberek, most hová mentek?" - "Bizony nem tudjuk, hová menjünk" - felelték. "Gyertek velünk, és háljatok nálunk" - szólt a kalifa. Dzsafárnak pedig megparancsolta, hogy lássa őket vendégül, és hozza másnap elébe, majd meglátja, mi történjék velük. Dzsafár úgy tett, ahogy a kalifa parancsolta. A kalifa visszament palotájába, de azon az éjjelen nem jött álom pilláira. Másnap reggel helyet foglalt trónusán, megjelentek az ország nagyjai, és mikor ezek távoztak, Dzsafárhoz fordult: "Hozasd elém a három leányt a két kutyával és a koldusokkal." Dzsafár elment, és elhozta őket a kalifa színe elé. A lányokat egy függöny mögé vezette, és azt mondta nekik: "Mi megbocsátunk nektek a szíves vendéglátásért, hiszen nem ismertetek fel minket; most tudomásotokra hozom, hogy Abbász nemzetségének[21] ötödik sarja előtt, Harún ar-Rasíd előtt álltok, és csak az igazat mondjátok neki."
Mikor a leányok meghallották Dzsafárnak a kalifa nevében mondott szavait, a legidősebbik előlépett, és így szólt: "Ó, igazhivők fejedelme, az én történetem olyan csodás, hogy ha tűvel írnák a szem sarkába, okulásul szolgálhatna mindenki számára, aki okulni akar."
Az első leány története
Mi hárman egy apától, de más-más anyától születtünk. Ez a két kutya két nővérem, egy apától és egy anyától. Mikor apánk meghalt, ötezer dinárt hagyott ránk. Én voltam a testvérek közt a legfiatalabb, nővéreim jó hozománnyal férjhez mentek. Egy ideig itt éltek együtt, míg egy nap férjeik árukat szereztek, feleségüktől ezer aranydinárt vettek át, és mindnyájan nagy útra indultak. Engem itt hagytak teljesen egyedül. Öt év telt el, és a két férfi elvesztette azalatt mindenét, feleségüket pedig magukra hagyták idegen országban.
Nővéreim koldusszegényen jöttek vissza, rongyos ruhában, ócska, piszkos izárban. Mikor megláttam őket, megdöbbentem, alig ismertem rájuk. Végre felismertem nővéreimet és megkérdeztem: "Mi történt veletek?" - "Jaj, testvérünk - felelték -, mit ér itt a beszéd, amikor a sors tolla mindent megírt, amit Alláh határozott." Fürdőbe küldtem őket, ruhát adtam nekik, és azt mondtam: "Drága testvéreim, ti vagytok az idősebbek, én a legkisebb vagyok; legyetek ti apám és anyám helyett mellettem. Az örökséget, amelyet együtt kaptunk, Alláh megáldotta, éljetek a jövedelméből. Nekem jól megy a sorom, ti meg én legyünk egyenlőek." A lehető leggyengédebben bántam velük, és így éltünk egy egész évig. Amikor az én vagyonomból vagyont szereztek, így szóltak hozzám: "Legjobb lenne, ha férjhez mennénk, így már nem bírjuk tovább." Mondtam nekik: "Jaj, testvéreim, nem volt semmi örömötök házasságtokból. A jó férj ritka ezen a világon. Már tapasztaltátok, mi a házasság." De nem hallgattak a szavamra, és beleegyezésem nélkül férjhez mentek. A magam pénzén vásároltam nekik mindenfélét, és továbbra is gondjukat viseltem. Elmentek férjükkel, és jó ideig odamaradtak. De a két férfi kijátszotta és minden pénzükből kifosztotta őket, végül megszöktek, cserbenhagyták feleségüket. Nővéreim pedig megint eljöttek hozzám, teljesen lerongyolva, és bocsánatért esdekeltek: "Ne haragudj ránk, te fiatalabb vagy nálunk, de eszed több van. Soha életünkben nem fogunk házasságra gondolni." Én szeretettel üdvözöltem őket, és azt mondtam, hogy szívemnek ők a legkedvesebbek. Megcsókoltam őket, és elhalmoztam minden figyelmességgel. Így éltünk egy egész éven át.
Ekkor elhatároztam, hogy hajót szereltetek fel áruszállításra, Baszra kikötőjében. Fel is szereltek egy nagy hajót, megrakattam mindenféle áruval és minden egyébbel, ami a hajóúthoz szükséges, és azt mondtam nővéreimnek: "Itthon akartok maradni, amíg én távol leszek, vagy velem akartok jönni?" Azt felelték, hogy velem akarnak utazni, mert nem viselnék el a hosszú elszakítottságot. Így hát magammal vittem őket. De előbb két részre osztottam pénzemet: felét magamhoz vettem, a másik felét pedig elástam, hogy ha a hajó szerencsétlenül járna, és életben maradunk, találjunk majd valamit itthon, aminek hasznát vehetjük.
Vitorláztunk éjjel-nappal; de a hajó a kapitány vigyázatlanságából letért az útjáról; más tengerre jutottunk, mint amelyiken menni akartunk; jó ideig nem is vettük észre. Tíz napon át kedvező szelünk volt, és egyszerre csak megpillantottunk a távolból egy várost. Megkérdeztük a kapitánytól, mi a neve annak a városnak, amelyhez közeledünk. Azt felelte: "Alláhra, nem tudom, sose láttam; életemben nem jártam ezen a tengeren. De ha már szerencsésen odaérkeztünk, nincs más hátra, mint hogy menjetek ebbe a városba; rakjátok ki áruitokat, és ha találtok vevőt, adjatok, cseréljetek, kössetek üzleteket, ha nem, akkor is itt maradunk két napig, hogy készletekkel lássuk el magunkat." Befutottunk hát a kikötőbe, a kapitány kiszállt, kis idő múlva visszajött, és azt mondta: "Szedelőzzetek, gyertek a városba, és bámuljatok, mit tett Alláh az ő teremtményeivel, és imádkozzatok, hogy elkerüljétek haragját." Bementünk a városba, és láttuk, hogy minden lakosa fekete kővé változott. Elhűltünk erre a látványra, bejártuk az utcákat, és láttuk, hogy az áruk, az arany és ezüst megmaradtak régi állapotukban. "Itt valami csodás esemény történt" - mondta mindegyikünk, aztán elváltunk egymástól: senki se törődött útitársával, mindenki a kincsekkel és a portékákkal volt elfoglalva.
Én a királyi várkastélyba mentem fel; hatalmas és erős épület volt. Bementem a király tróntermébe, amelyet zsúfolásig megtöltöttek az arany és ezüst edények. Ott ült a király, körülötte álltak udvaroncai és az ország nagyjai, vezírjei, észbontóan pompás ruhában. Közelebb mentem a királyhoz, és láttam, hogy trónusa ki volt rakva olyan gyöngyökkel és ékkövekkel, amelyeknek minden egyes darabja úgy tündöklött, mint egy-egy csillag. A királyon aranyhímzéses ruha volt; ötven mamlúk vette körül különféle selyemruhába öltözve, kezükben kivont kard, láttukra elkábult a fejem. Tovább mentem és benéztem a hárembe, amelynek falát aranyszálakkal átszőtt selyemfüggönyök fedték. Ott találtam a királynét igazgyöngyökkel hímzett ruhában, fején különféle ékkövekkel körülrakott korona, nyakán füzérek és láncok. Egész ruházata, minden ékszere érintetlen maradt, csak ő változott fekete kővé. Aztán egy nyitott ajtót találtam, beléptem rajta, és hét lépcsőfokot pillantottam meg. Azon felmentem, és egy aranyhímzéses szőnyegekkel díszített, márványpadlós szobát találtam, benne gyöngyökkel, ékkövekkel és smaragdból készült gránátalmával kirakott fenyőfa kerevetet, amelyen egy gyöngyökkel átszőtt függöny lebegett. Odább erős fényt pillantottam meg, odamentem és láttam, hogy egy ragyogó drágakő függ a kis trónus fölött, akkora, mint egy lúdtojás, és olyan a fénye, mint egy gyertyának. A kerevetet takaró selymek a legnagyobb bámulatba ejtették az embert. És amint csodálattal néztem mindent, egy égő gyertyát pillantottam meg a teremben. Azt mondtam magamban, hogy feltétlenül kell itt lennie valakinek, aki ezt a gyertyát meggyújtotta. Innen a palota egyéb helyiségeibe néztem be, felkutattam minden helyet; egészen megfeledkeztem magamról, úgy megzavart a sok csoda és mindaz, amit láttam. Beállt az éj, és távozni akartam, de nem találtam meg az ajtót, eltévedtem. Visszamentem hát abba az irányba, amerről a gyertya világított. A teremben leültem a kerevetre, beburkolóztam egy takaróba, néhány verset mondtam el a Koránból, és szerettem volna aludni, de nem tudtam, nem jött a szememre álom. Éjfélkor egyszerre csak hallom, hogy egy gyönyörű, gyengéd hang szaval a Koránból. Felkeltem, a hang irányába mentem, egy nyitott ajtót találtam, beléptem és szétnéztem a helyiségben. Imaszoba volt, benne égő gyertyák függtek; a földre terített imaszőnyegen egy szép arcú ifjú ült; előtte a szent Korán szövege. Csodálkoztam, hogy maradhatott meg épségben a város lakosai között. Odaléptem, köszöntöttem, ő felvetette pillantását, és viszonozta a köszöntést. Azt mondtam neki: "Arra a szent igazságra kérlek, amelyet Alláh könyvéből olvasol, felelj arra, amit kérdezni fogok." Ő mosolygott, és azt mondta: "Te mondd meg nékem, hogy jöttél ide erre a helyre, akkor majd én is felelek arra, amit kérdezel." Én elmondtam neki mindent, ő nagyon elámult rajta; aztán arra kértem, mondja meg nékem, mi történt ezzel a várossal. "Várj egy kicsit" - felelte, becsukta a szent könyvet, betette egy selyemzacskóba, és maga mellé ültetett. Szép volt, mint a telihold; gyengéd, kecses minden tagja, hajlékony, délceg alakja, szelíden szép, finom arca szívet-lelket elragadja; mint ezek a sorok mondják:
A csillagász előtt az égi mennyezet,
Csillagjai között egy ifjú arc lebeg:
Szép orcáit Zuhal[22] hamvas-barnára festi,
Sötét hajsátorát is a Zuhal növeszti,
Ar-Raminak[23] nyilát röppenti két szeme,
Mint Utárid[24] ragyog kiváló szelleme,
A Mirríkh[25] lángjaként pirul az arc maga,
Sorsát vezéreli Zuhara csillaga.
Ámul a csillagász, hogy fölkelt fönt a Hold
S mosolygó arc gyanánt a Földre ráhajolt.
És néztem-néztem, és nyomában ezer sóhaj tört elő keblemből, és izzó parázs gyúlt ki szívemben. És azt mondtam neki: "Uram, mondd el nekem, amire kértelek." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte.
"Tudd meg hát, hogy ez a város apámnak és egész nemzetségének és alattvalóinak városa. Apám az a király, akit te kővé varázsoltan a trónuson láttál. A királyné, akit láttál, az anyám. Mind mágusok[26] voltak, akik a tüzet imádták, nem a Mindenható Urat, és a tűzre, a fényre, az árnyra, hőre meg a forgó égboltra esküdtek. Apámnak soká nem volt gyereke, és öregkorára ajándékozta meg Alláh velem. Felnevelt, amíg felserdültem.
Szerencsémre volt egy vénséges öregasszony a házunknál, aki lelkében odaadó híve volt Alláhnak és prófétájának, de színleg családommal tartott. Apám bízott benne, mert látta, hogy hű és szerény. Jól bánt vele, nagyon kegyelte, mert azt gondolta, hogy az ő hitén van. Mikor megnőttem, teljesen rábízott engem erre az asszonyra. Megparancsolta neki: »Vedd és neveld, tanítsd meg hitünkre, vezesd, oktasd legjobb képességed szerint.« Az asszony átvett apámtól, és megismertetett az iszlám hitével, a tisztulás, a tisztálkodás törvényeivel és az imádságokkal, és fejből meg kellett tanulnom a Koránt. Mikor mindennel készen voltam, azt mondta nekem: »Édes fiam, hallgasd el ezt apád előtt, ne szólj neki erről semmit, mert még meg talál ölni.« Én mindent titokban tartottam. Néhány nappal ezután az öregasszony meghalt.
A város lakói pedig továbbra is megmaradtak hitetlenségükben, elbizakodottságukban, tévelygésükben. Egy napon szózatot hallottak a magasból, hangosat, mint a csattanó villám dörgése, úgyhogy közelről és távolról hallható volt. Így szólott: »Ó, lakói ennek a városnak! Forduljatok el a tűz imádásától, és imádjátok a Mindenható Urat!« És rémület fogta el a város lakóit, odasereglettek apám, a város királya elé, és kérdezték tőle: »Mi volt az a szörnyű szózat, amely megrémített minket félelmetes erejével?« Apám azt felelte nekik: »Ne rémítsen benneteket ez a hang, és ne téríttessétek el magatokat hitetektől.« Ők pedig hajlottak apám szavára, és megmaradtak tűzimádóknak. Egy év múlt el, és ekkor újra megszólalt a szózat és egy év múlva harmadszor is hallották, de nem hagytak fel istentelenségükkel. Végül is felingerelték az ég gyűlöletét és haragját, és Alláh egy nap hajnalán fekete kővé változtatta az egész város lakosságát, még az állatokat, a barmokat is. Rajtam kívül nem menekült a város lakói közül senki se. Azóta így töltöm az életemet, imádkozással, böjtöléssel, Korán-olvasással; de belefáradtam az egyedüllétbe, nincs senkim, akivel szót válthatnék."
Én erre így szóltam hozzá: "Ifjú, volna kedved velem jönni Bagdádba, ahol felkereshetnéd a vallás bölcseit és a jogtudósokat, és növelhetnéd tudásodat? Szolgálód lennék, habár a család úrnője vagyok és sok ember és szolga parancsolója. Van egy árukkal megrakott hajóm, és a sors vezérelt ebbe a városba, hogy ezeket a dolgokat mind megtudjuk egymástól; a végzet rendelte el találkozásunkat."
Addig beszéltem a lelkére, míg végre engedett. Ekkor erőt vett rajtam az álom, és lábainál aludtam egész éjjel; nem is tudtam róla, úgy eltöltött az öröm. Reggel felkeltünk, bementünk a kincseskamrába, összeszedtük a könnyen elvihető, de legnagyobb értékű holmikat, lementünk a kastélyból a városba; itt találtuk a kapitányt és a szolgákat, már kerestek engem. Amikor megláttak, nagyon megörültek, és kérdezték, hol jártam. Én elmondtam nekik, mi mindent láttam, és elmeséltem a fiatalember történetét, miért vannak elvarázsolva a város lakosai, és mi lett velük; mindezen nagyon elcsodálkoztak. De mikor nővéreim megláttak és velem a fiatalembert, irigység és harag töltötte el őket, és gonosz ármányt szőttek ellenem.
Hajóra szálltunk, megvártuk a kedvező szelet, mihelyt fújni kezdett, kibontottuk a vitorlákat és elindultunk. Én végtelenül boldog voltam az ifjú miatt. Nővéreim beszélgetés közben megkérdezték: "Édes testvérünk, mi szándékod van ezzel a szép fiatalemberrel?" Azt feleltem nekik, hogy férjemmé akarom tenni. Aztán az ifjúhoz fordultam, hozzásimultam és így szóltam: "Én uram, valamit akarok mondani, ha nincs ellenedre." - "Hallgatlak és engedelmeskedem" - felelte. Aztán nővéreimhez szóltam: "Ez a fiatalember minden, amit én kívánok. Az összes kincs, ami velünk van, a tiétek lehet." Azt mondták, hogy nagyon helyeslik az elhatározásomat, de titokban gonosz tervet forraltak ellenem.
Mi pedig utaztunk tovább, kedvező széllel, amíg kikerültünk a szörnyűség tengeréből, és a biztonság tengerébe jutottunk. Néhány napi vitorlázás után Baszra város közelébe értünk, estére feltünedeztek épületeinek fényei. Mikor már az ifjú meg én aludtunk, nővéreim felkeltek, ágyunkkal együtt felkaptak, és bedobtak a tengerbe. A fiatalember nem tudott jól úszni, belefúlt a vízbe, és Alláh beírta nevét a vértanúk közé; énrólam a menekülés volt megírva a végzet könyvében. Mert mikor beestem a tengerbe, Alláh egy szál deszkát küldött számomra, felkapaszkodtam rá, és a hullámok addig sodortak, amíg kivetettek egy szigetre. Egész éjjel barangoltam a szigeten, és mikor megvirradt a reggel, egy utat láttam, azon emberi lábnyomokat. Ez az út egy földszoroson volt, amely a szigetről a szárazföldre vezetett. Mikor a nap már felkelt, sugarainál megszárítottam ruháimat, és nekivágtam az útnak.
Addig mentem, amíg elértem egy part mellett emelkedő városhoz. Egyszerre csak látom, hogy egy sikló kúszik felém, utána egy óriáskígyó tekergőzik, hogy megölje. A siklónak már a nyelve lógott a fáradtságtól: megszántam, fogtam egy nagy követ, és nekidobtam az óriáskígyó fejének. Azonnal kimúlt. Ekkor a sikló kiterjesztett két szárnyat, felrepült a levegőbe, amin roppantul elcsodálkoztam. De már nagyon elfáradtam, ott helyben lefeküdtem és elaludtam. Mikor felébredtem, egy fiatal leány ült mellettem, és gyengéden dörzsölte a lábamat. Felültem, restelkedtem, hogy ilyen szolgálatot végez, és megkérdeztem, kicsoda, micsoda ő? "De hamar elfelejtettél - mondta -, pedig milyen jót tettél velem. Megölted ellenségemet. Én vagyok az a sikló, akit az óriáskígyótól megmentettél. Én dzsinnleány vagyok, az óriáskígyó pedig egy dzsinn volt, az én ellenségem. Mihelyt megszabadítottál, odarepültem ahhoz a hajóhoz, amelyből nővéreid a tengerbe dobtak. Az összes holmidat a hajóból a házadba vittem, a hajót elsüllyesztettem, nővéreidet pedig fekete kutyákká változtattam, mert mindent tudok, amit veled tettek. Ami az ifjút illeti, bizony ő vízbe fúlt, és nekem nincsen hatalmam a halál felett, mert egyedül Alláh az, aki feltámaszt." A hátára vett engem, és a két kutyával együtt letett a házam tetőerkélyén. Ott találtam az udvaron minden kincset, amit a hajón hoztam: nem hiányzott semmi. A sikló most így szólt hozzám: "Salamon pecsétjének bűvös feliratára esküszöm neked, ha nem versz erre a két kutyára mindennap háromszáz korbácsütést, eljövök és téged is ugyanígy átváltoztatlak." Én azt feleltem: "Hallom és engedelmeskedem." És, ó, igazhivők fejedelme, azóta mindig rájuk mérem a korbácsütéseket, és mindig megszakad a szívem értük.
Elcsodálkozott a kalifa ezen a történeten, és most a másik lányhoz fordult: "És a te testeden honnan vannak a korbács nyomai?" A leány pedig így felelt:
A második leány története
Ó, igazhivők fejedelme, tudd meg, hogy apám halála után nagy vagyon szállt rám; egy darabig egyedül éltem, aztán feleségül mentem annak az időnek egyik legtehetősebb emberéhez, és egy kerek évig éltem vele, amikor meghalt. A törvény szerint nyolcvanezer aranydinárt örököltem utána. Mikor egy napon a szobámban ültem, egy öregasszony jött be hozzám, beesett, ráncos orcájú, kitépdesett szempillájú, szeméből a víz csorog, szájában két csonka fog, orra nedves, nyaka remeg, kopott bőrét a fene rágta meg; ilyenről mondja a költő:
Sátáni vén banya, ördögnek rút cseléde,
Az, az tanitja őt ezer csúf cselvetésre!
Oly ármányos, ravasz, ha úgy találja kedve,
Egy vékony pókfonálon száz öszvért elterelne.
Bejött az öregasszony, köszöntött és azt mondta: "Lakik nálam egy árva leány; ma este akarja megülni az esküvőjét. Alláhtól jutalmat és megérdemelt fizetséget kérek számodra, ha eljössz az esküvőre. Szegénykének meghasad a szíve, nincs ezen a világon senkije Alláhon kívül - magasztaltassék az ő neve!" Sírva fakadt, lábamat csókolta. Engem pedig elfogott a szánalom, megígértem, hogy elmegyek. Azt mondta, készüljek fel, este eljön értem, majd kezet csókolt és elment.
Nekiláttam öltözködni, és mikor elkészültem, ismét megjelent nálam az öregasszony, és azt mondta: "Úrnőm, a város hölgyei már ott vannak, megmondtam, hogy te is eljössz, nagyon megörültek neki, már várnak." Felkeltem, felöltöztem az útra, magamhoz vettem rabszolganőimet, és elindultunk, amíg elértünk egy utcába, fel volt öntözve, tisztára söpörve, enyhe szellő fújdogált házai között. Ott egy tartósan megépített márványívvel boltozott kaput láttunk, mögötte hatalmas palota meredt: homloka büszkén verte az eget. Mikor a ház ajtajához értünk, az öregasszony kopogtatott, az ajtó kinyílt, és egy szőnyegekkel borított, égő lámpákkal és gyertyákkal megvilágított, ékkövekkel kirakott és nemesfémekkel díszített előcsarnokba léptünk. Tovább mentünk egy leírhatatlan pompájú terembe; selyemszőnyegek borították, égő lámpák és gyertyák ontották rá fényüket. A terem közepén gyöngyökkel és drágakövekkel díszített márvány kerevet állott, fölötte selyem védőfüggöny. Most a függöny mögül gyönyörű leány lépett elő, szép volt, mint a hold. Szeretettel köszöntött: "Isten hozott, testvérem, aki társaságoddal vidítsz, és felfrissíted lelkemet." És ezt a verset mondta:
Ha tudhatná a ház, ki érkezett belé,
Maga a néma kő vigan köszöntené,
A jó hir hallatára a lábához hajolna:
Úgy lépj be, drága vendég, akár az otthonodba.
Ezután leült, és így szólt: "Van egy fivérem, még nálam is szebb. Meglátott téged egy ünnepen, és eszeveszettül beléd szeretett. Ezt az öregasszonyt lepénzelte, hogy csaljon el téged valamilyen ürüggyel, és így hozzon össze vele. Bátyám el akar venni feleségül Alláhnak és prófétájának törvénye szerint. Ami törvény szerint történik, annak nincs bökkenője." Mikor ezeket a szavakat hallottam, és világosan láttam, hogy most ebben a házban kelepcébe kerültem, azt mondtam a leánynak: "Hallom és engedelmeskedem." Erre ő boldogan tapsolt egyet, az ajtó kinyílt, és azon bejött egy ifjú. Szép volt, mint a telihold, mint a költő mondja:
Szépsége drága műve Alláh dicső kezének,
Oly drágakő, melyet csodálnak ékszerészek.
Tökéletes csoda, úgy tűnik, párja nincs,
Eszed rabolja el, ha egyszer rátekintsz.
Remek vonásain a szépség írva áll,
Hitemre, nincs sehol ily fénylő fénysugár!
Mihelyt megláttam, feléje hajlott a szívem. Utána belépett a kádi[27] is négy tanúval. Üdvözöltek, majd helyet foglaltak, megírták házassági szerződésünket, aztán elmentek. Ekkor az ifjú hozzám fordult, és így szólt: "Áldott legyen az éjszakánk." Majd hozzátette: "Úrnőm, egy feltételt szabok eléd." - "Mi a feltétel, ó, uram?" - kérdeztem. Felkelt, elhozta a szent könyvet, és azt mondta: "Esküdjél meg, hogy rajtam kívül nem fogsz soha más férfit választani, és szíved nem hajlik soha máshoz." Én örömest esküdtem meg, ő boldogan ölelt magához. Szívemet teljesen hatalmába ejtette a szerelem. Aztán behozták az asztalt, ettünk, ittunk, amíg jóllaktunk, és ránk borult az éj. Ekkor ő ágyba vitt engem, és összeölelkezve aludtunk reggelig.
Így éltünk egy hónapig örömök és gyönyörök közt. Egy hónap múlva engedelmet kértem tőle, hogy a bazárba mehessek, kelmét vásárolni. Felöltözködtem, magammal vittem az öregasszonyt, és elmentem a bazárba. Egy fiatal kereskedő boltjában leültem. Az öregasszony régóta ismerte ezt a kalmárt, és azt mesélte róla, hogy nagyon sok pénzt örökölt az apjától. "Hozd ide ennek a fiatalasszonynak a legfinomabb kelméidet" - szólt neki. "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a kereskedő. Az öregasszony egyre dicsérte nekem a fiatalembert. Én azt mondtam: "Nincs szükségem a te magasztaló szavaidra, meg akarom kapni, amire szükségem van, és aztán hazamegyek." A kereskedő előhozta, amit kértünk, mi odanyújtottuk neki a pénzt, de ő nem akart elfogadni semmit, hanem azt mondta, hogy vendégajándékul adja mai látogatásom tiszteletére. Odaszóltam az öregasszonynak, hogy ha az nem fogadja el a pénzt, adja vissza neki a kelméjét. A kereskedő egyre mondogatta: "Alláhra, nem fogadok el érte semmit; mindez ajándék tőlem egyetlen csókért. Ez többet ér nekem, mint az összes áru, ami a boltomban van." Azt mondta neki az öregasszony: "Mi hasznod egy csókból?" Azután hozzám fordult: "Leányom, hallottad, mit mondott ez a fiatalember, nem árthat neked semmit, ha megengeded, hogy megcsókoljon, aztán viszed, amire szükséged van." - "Nem tudod - feleltem neki -, mire esküdtem?" De ő azt mondta, csak hagyjam, hogy megcsókoljon, ne szóljak egy szót se, akkor nem követek el bűnt, és a pénzem is megmarad. És addig szépítgette előttem a dolgot, amíg betettem fejemet a hurokba és beleegyeztem. Befedtem szememet, az izárral eltakartam arcomat az emberek elől. Ekkor ő az izár alatt arcomhoz értette ajkát, és mikor megcsókolt, nagy erővel belém harapott, úgyhogy a húsom behasította. Elájultam a fájdalomtól. Mikor magamhoz tértem, a boltot zárva találtam, az öregasszony ölében tartott, jajveszékelt fölöttem, és azt mondta: "Alláh megóvott valami még rosszabbtól. Most gyere haza, tégy úgy, mintha beteg volnál, én orvosságot hozok neked, az majd meggyógyítja a harapást, és hamarosan felgyógyulsz."
Kis idő múlva felkeltem; óriási aggodalomban és félelemben mentem haza, lefeküdtem, mintha beteg volnék. Egyszer csak bejött a férjem és megkérdezte: "Mi történt veled, ó, úrnőm, ezen a mai kiránduláson?" Azt feleltem, hogy nem vagyok jól. Megnézett és kérdezte: "Mi az a seb ott az arcodon, a lágy húsban?" Azt feleltem neki: "Ma, mikor engedélyt adtál, hogy elmehessek kelmét venni, belém ütközött egy fával megrakott teve, eltépte a fátyolomat, és megsebezte arcomat, amint látod. Hiszen olyan szűkek az utcák ebben a városban." Erre ő azt mondta: "Holnap elmegyek a kormányzóhoz, és panaszt teszek nála. Akasztassa fel a városnak minden tűzifakereskedőjét." - "Ne terheld meg lelkiismeretedet ilyen bűnnel mások kárára - mondtam neki. - Úgy volt a dolog, hogy szamáron mentem, az állat megbokrosodott, levetett a földre, és egy tuskó felhasította az arcomat: attól van ez a seb." Erre azt mondta: "Holnap elmegyek Dzsafár Barmaki vezírhez, elmondom neki az esetet, és ő majd a város összes szamárhajcsárait kivégezteti" - "Csak nem akarsz - mondom neki - ennyi embert miattam megöletni, ha Alláh végzéséből és hatalmából ez történt velem?" Ekkor már nem tudta visszatartani a haragját. "Most már elég a hazugságból!" - mondta, felugrott, vadul megragadott, és nagyot ordított, mire az ajtó kinyílt, és hét fekete rabszolga jött be. Kivonszoltak az ágyból, és a szoba közepére dobtak. Aztán megparancsolta az egyik rabszolgának, fogjon meg vállamnál és üljön a fejemre, a másiknak, hogy üljön a térdemre és tartsa a lábamat, a harmadik meg odaállt, karddal a kezében, és azt kérdezte: "Uram, üssek rá a kardommal, hogy kettéhasadjon, és azok ketten fogjanak egy-egy részt, hogy belevessék a Tigris folyóba, hadd egyék meg a halak? Mert ez a büntetése annak, aki megszegi a hűséget és a szerelem törvényét."
És ezt a verset mondta:
Ha megtudnám: szerelmet másnak is oszt szerelmem,
A lelkemből kitépném, bár tépném véle lelkem.
Lelkemnek mondanám: "Jobb így meghalni, lelkem,
Mint meggyalázva élni megosztott érzelemben!"
Férjem megparancsolta neki: "Csapj rá, Szaáf!" A szolga magasra emelte a kardját, és azt mondta: "Mondd el az iszlám hitvallást, és gondold át, mi van még tennivalód, és tedd meg végső intézkedéseidet, mert ez az utolsó órája életednek." Azt feleltem neki: "Jó szolga, adj egy kis haladékot, hogy elmondjam a hitvallást, és végrendelkezzem." Aztán felemeltem fejemet, végiggondoltam helyzetemet, milyen szörnyű nyomorba zuhantam annyi gyönyörűség után; könnyeim omlottak, és zokogva mondtam ezeket a verseket:
Szerelmem csupa láng, tiéd meg csupa jég,
Te alszol, én ülök, míg kékül fenn az ég.
Szivem, szemem felitta csudás szépségedet,
A szívem nem felejt, szememből könny pereg.
Örökké hű leszel, a szád ezerszer esküdt,
Én megtartom ma is, s te meggyaláztad esküd.
Irántam irgalom szivedben nem terem?
Azért jöttél csupán, hogy kínt szerezz nekem?
Ha meghalok, barátim, legyen kövemre írva:
"Itt fekszik egy bünös, szerelme vitte sírba!"
S a szív keserveit ki megpróbálta már,
Szánó tekintetet vet rám, ha arra jár.
Aztán megint keservesen zokogtam. Amikor férjem meghallotta a verset, és látta könnyeimet, még nagyobb tűzbe jött, és ezeket a verseket mondta:
Imádom őt ma is vakon.
Nem én hibám, ha elhagyom!
Mást is kivánt szeretni még,
S nekem fél szíve nem elég!
Ezután megint sírva fakadtam, és irgalomért könyörögtem. Egyszerre csak bejött az öregasszony, a férfi lába elé vetette magát, megcsókolta lábát, és azt mondta: "Ó, fiam, amily igaz, hogy én neveltelek, meg kell bocsátanod ennek a fiatal nőnek, mert semmi olyan bűnt nem követett el, ami ilyen büntetést érdemelne. Te fiatal vagy még, és félek, hogy átkai fejedre szállnak." Keservesen sírt, és addig unszolta őt, míg férjem azt mondta: "Jól van, megbocsátok, nem veszem el az életét, de olyan bélyeget ütök rá, amely egész életében megmarad." Megparancsolta a szolgáknak, rántsák le rólam a ruháimat, elővett egy birsalmafa-ágat, és megvesszőzött vele. Addig ütött a hátamra, oldalamra, míg a szörnyű fájdalomtól eszméletemet vesztettem, és egy hajszálon függött az életem. Ezután megparancsolta a rabszolgáknak, hogy mihelyt az éj beáll, fogjanak meg, és vigyenek az öregasszonnyal együtt abba a házba, ahol azelőtt laktam. A szolgák úgy is cselekedtek, amint uruk parancsolta, bedobtak a házamba, én pedig gyógyítottam, gondoztam magamat, de testemen ott maradtak a korbács nyomai, mint ahogy láttad.
Négy hónapig tartott, amíg meggyógyultam. Akkor aztán elmentem ahhoz a házhoz, ahol mindaz a szörnyűség történt, és az egész épületből csak egy kőhalmazt találtam, az utca elejétől végéig romokban hevert, a ház helyén dögtemető volt. Nem tudtam, mi történhetett.
Odaköltöztem a nővéremhez, akivel egy apánk van; ott találtam nála ezt a két kutyát. Köszöntöttem, elmondtam neki a történetemet, mi mindent éltem át. Így szólt hozzám: "Ki van a világon, aki mentes marad a sorscsapásoktól? Hála legyen Alláhnak, az ő kegyelméből minden szerencsésen végződött." Aztán elmondta saját történetét, mi minden esett meg ővele, és együtt maradtunk, de egyikünk se vette ajkára a "házasság" szót. Nemsokára a harmadik nővérünk is csatlakozott hozzánk, az élelembeszerző, aki mindennap elmegy, és bevásárolja, amire szükségünk van. És így éltünk a múlt éjszakáig. Reggel megint elment nővérünk bevásárolni, mint szokta, és akkor történt az, ami történt: hogy eljött a teherhordó meg a három koldus, azután ti, kereskedőknek öltözve. Mihelyt a mai nap megkezdődött, eléd hoztak bennünket. Ez a mi történetünk.
A kalifa nagyon elcsodálkozott ezen a történeten, és megparancsolta, jegyezzék fel, és tegyék a levéltárba. Aztán megkérdezte az első leányt, tud-e valamit a dzsinn-leányról, aki nővéreit elvarázsolta? Azt felelte: "Igazhivők fejedelme, egy hajfürtjét adta ide nekem, és azt mondta, ha akarom, hogy megjelenjen, égessek el belőle egy szálat, és azonnal megjelenik, még ha a Káf hegyén túl lesz is." A kalifa elhozatta vele a hajfürtöt. Mikor a leány odaadta neki, a kalifa elégetett egy szálat. Mihelyt a szaga terjengeni kezdett, megrázkódott a palota, robaj és dörgés hallatszott, és megjelent a dzsinn-leány (aki muszlim volt), és így szólt: "Béke legyen veled, Alláh helytartója!" - "Béke legyen veled is, és Alláh irgalma és áldása szálljon rád!" - felelte a kalifa. "Tudd meg - szólt a dzsinn-leány -, hogy ez a fiatal nő olyan jót tett velem, hogy nem is tudom eléggé meghálálni; a haláltól mentett meg, elpusztította az ellenségeimet. Mikor láttam, mit tettek vele nővérei, elhatároztam, hogy bosszút állok érte; kutyákká változtattam őket, pedig előbb meg akartam ölni mindkettőt, mert féltem, hogy még valami bajt okoznak neki. De ha te, ó, igazhivők fejedelme, akarod, feloldom őket a varázs alól a te kedvedért meg a leány kedvéért, mert hiszen én muszlim vagyok." Azt válaszolta a kalifa: "Oldozd fel őket; aztán fontolóra vesszük a megvesszőzött leány ügyét. Megvizsgáljuk a dolgot, és ha csakugyan igazat mondott, megtorlom sérelmét a bűnösön."
A dzsinn-leány most így szólt: "Igazhivők fejedelme, én útba tudlak igazítani, ha tudni akarod, ki követte el azt a kegyetlen tettet ezen a fiatal nőn, és ki vette el a vagyonát. Minden ember között tehozzád áll ő legközelebb."
Ekkor a dzsinn-leány fogott egy csésze vizet, néhány varázsszót mondott rá, a kutyák arcára cseppentett belőle, és azt mondta nekik: "Kapjátok vissza előbbi emberi alakotokat." És íme, ismét fiatal nőkké lettek - dicsőség teremtőjüknek! A kalifához pedig így szól a dzsinn-leány: "Ezt a leányt a te fiad, El-Amin vesszőzte meg. Ő hallott a leány szépségéről és kedvességéről." - Aztán ő is elmesélte a leány történetét, amint ezt már ismerjük.
A kalifa nagyon elámult és felkiáltott: "Dicsőség Alláhnak, aki közbenjárásommal megszabadította a két kutyát!" Ezután maga elé hívatta fiát, El-Amint, és megkérdezte tőle, miképp történt a dolog elejétől végig. Ő pedig híven elmesélt mindent. Ekkor a kalifa elhívatott egy kádit négy tanúval, aztán maga elé hívatta a három koldust. Az első leányt és két nővérét, akik kutyákká voltak varázsolva, feleségül adta a három koldushoz, hiszen ők, mint mondták, királyok voltak, megtette őket udvaránál kamarásoknak, ellátta minden szükségessel, és a bagdadi palotában adott nekik lakást. A megvesszőzött leányt pedig visszaadta fiának, El-Aminnak, nagy összeget ajándékozott neki, és elrendelte, hogy házát építsék fel újra, még szebbé, mint amilyen volt.
A kalifa meg feleségül vette a háztartást vezető leányt, és még azon az éjjelen vele hált. Másnap reggel pedig külön házat, rabnőket és szolgákat adott neki. Rendes évi díjazást rendelt el a számára, és később rejtett helyen házat építtetett neki.
Az emberek pedig csodálták a kalifa bőkezűségét, lelki jóságát és bölcsességét.
"Azonban - folytatta Sehrezád, odafordulva Sahriár királyhoz, India szigeteinek és Kínának a szultánjához - ne hidd, ó, szerencsés király, hogy ez a történet csodálatosabb volt, mint az, amit most el szeretnék neked mesélni, ha nem vagy fáradt." És Sahriár király azt mondta neki: "És melyik az a történet?" Sehrezád azt válaszolta: "Sokkal csodálatosabb, mint a többiek voltak." És Sahriár azt mondta neki: "Mi a címe?" Sehrezád így válaszolt: "A meggyilkolt leány vagy a három alma története." - "Jól van, elmesélheted" - szólt Sahriár király.
|
