Ali Baba és a negyven rabló
Azt mesélik - de Alláh jobban tudja, mert kifürkészhetetlen az ő útja -, hogy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltak ölében Perzsia Khoraszán nevű városában élt két fivér, egy apa-anya gyermekei; egyiknek neve Kászim volt, a másiké Ali Baba. Apjuk már nem élt, a testvérek vita nélkül, emberségben, osztozkodtak békességben a csekélyke örökségen. Az osztozkodás után Kászim gazdag nőt vett feleségül; az asszonynak mérhetetlen vagyona volt, pénz, föld, kert, ház, megtömött bolt: telis-teli minden jóval, drága kelmével. Viszont öccsének, Ali Babának szegény leány lett a párja: nem volt annak se háza, se telke, se egy fél dinárja. Ezért hamar el is érték a jómódnak végét, igen gyorsan elköltötték apjuk örökségét, és így történt, hogy a szegénység hamar nekik rontott, s ínségével rájuk rótt sok súlyos, terhes gondot. Ali Baba nem tudta, hogy mihez fogjon, hogyan keresse meg a kenyeret. Pedig észre és tanultságra alig akadt mása, oly finom volt műveltsége, oly nagy a tudása. Búját-baját ebben a versben panaszolta el:
Mondják: ragyog tudásod, akár a Hold az égen.
De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen?
Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem,
Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen,
Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba,
"Nem kell ez" - mondanák, vetnék szemét-halomba.
Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?
Csak ínség látogatja a szegény asztalát,
Még nyáron sincs kenyér kamrájában sehol.
Egyetlen öröme a parazsas csupor.
Az utcán minden eb dühödten ráugat,
Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat,
Kinek könyvében a szegénység meg van írva,
Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba.
Amint ezt a verset elmondta, elgondolkozott a során: hová meneküljön? Hogy éljen meg? Mitévő legyen, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse? Így szólt hát magában: "Ha azon a pénzen, ami még megmaradt, fejszét veszek meg egypár szamarat, aztán felmegyek velük a hegyekbe, tűzifát vágok és eladom a város piacán, az ára bizonyára hoz annyit, amennyivel véget vethetek szükségemnek, és el tudom tartani családomat." Ezt a tervet tartotta a legjobbnak, sietett is fejszét meg szamarat vásárolni. Reggel már neki is indult a hegyek közé a három szamárral - mindenik olyan nagy volt, akár egy öszvér. Egész nap ottmaradt, egész nap dolgozott: erdőt irtott, és a fát nyalábba kötözte. Mikor aztán beesteledett, megrakta a szamarait, lement a városba, és a piac felé tartott. Ott eladta a fáját, az árából pedig elláthatta magát és családját mindennel, amire szüksége volt. Visszatért a nyugalma, gond most már nem kínozta. Hálás is volt a szíve érte, Alláht magasztalta és dicsérte, és boldogan, derült kedéllyel, nyugodt lélekkel aludt az éjjel.
Reggelre aztán ismét felkerekedett, elindult a hegyek közé, és úgy tett, mint az előző napon. Ez aztán már rendes foglalkozása lett; minden reggel felment a hegyekbe, fát vágott, este meg visszatért a városba, elment a piacra, hogy fáját eladja, a keresményéből pedig eltartotta a családját.
Így aztán áldásnak tekintette a foglalatosságát, és űzte tovább, amíg egy napon, amikor ott volt a hegyek között és vágta a fát, egyszerre csak a távolban porfelleg kerekedett, és fátyollal borította be a világot. De amint ez a porfelhő fölszállt, lovasok serege tűnt elő, bősz oroszlánokhoz hasonlók, állig felfegyverkezve, páncélosan, karddal, lándzsát hordtak hónuk alatt, íjat a vállukon. Ali Baba igen megrémült tőlük, nagy remegve odasietett egy magas fához, fölmászott rá, és megbújt az ágai közt, hogy biztonságban legyen a lovasoktól, mert rablóknak tartotta őket. Rejtekhelyéről, a lombos ágak közül szemügyre vette az embereket.
És így szólt tovább annak a csodás meséje, ki nékem ezt az érdekes történetet beszélte, hogy amint Ali Baba felmászott a fára, és éles szemmel vizsgálta a lovasokat, meggyőződött róla, hogy valóban rablók és útonállók. Aztán megszámolta őket, és látta, hogy negyvenen vannak, és mindegyikük nemes paripán ül. Most rémült csak meg igazán, reszketett is minden tagja, égnek állt minden hajaszála, szájában kiszáradt a nyála, és a szörnyű aggodalomban azt se tudta szegény, hol van.
A lovasok most megálltak, a lovaikról leszálltak, és zabos zsákokat vetettek a nyakukba, aztán mindegyikük levette a paripája hátáról a nyeregtáskát, és a maga vállára akasztotta. Miközben ezek történtek, Ali Baba figyelte és a fáról szemmel tartotta őket. A rablók vezére állt a csapat élére, egy sziklafal felé indult, és egy kis vasajtó előtt állt meg velük, olyan sűrűn benőtt helyen, hogy az ajtót nem is lehetett látni, annyi volt ott a tüskebokor. Ali Baba se vette eddig észre, sosem ügyelt rá. Amint most a rablók a vasajtó előtt álltak, vezérük olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj fel!"
És abban a szempillantásban, hogy ezeket a szavakat kimondta, feltárult az ajtó. A rablóvezér bement, a rablók utána, nyeregtáskájukkal a vállukon. Ali Baba csak bámult, és magában azt gondolta, hogy minden nyeregtáska színig tele lehet ezüst-aranypénzzel, mert a rablók lesbe szoktak állni az országutakon, minduntalan rátámadnak a falvakra és a városokra, és sanyargatják a lakosságot. És ahányszor egy karavánt kifosztottak vagy egy falura rárontottak, zsákmányukat ide, erre a távol eső helyre hozzák, hogy rejtve maradjon minden emberi szem elől. Ali Baba búvóhelyén, a lombok közt nyugodtan ült, meg se moccant, de le nem vette szemét a rablókról, és figyelte, mit csinálnak. A rablók, főemberük vezetésével, üres nyeregtáskájukkal megint előjöttek. A nyeregtáskákat ismét lovaik hátára erősítették úgy, ahogy előbb voltak felkantározták a lovakat, felpattantak rájuk, és elügettek ugyanabba az irányba, amerről jöttek, mindjobban távolodva, míg csak el nem tűntek szem elől. Mindez azalatt történt, míg Ali Baba csöndesen meglapult, félelmében mozdulni sem mert, de még lélegezni se. Csak amikor már nyomuk se látszott, akkor mászott le a fáról.
Amint Ali Baba biztonságban kezdte érezni magát, ijedtségéből magához tért és megnyugodott, lemászott a fáról, és a kis ajtóhoz tartott. Ott megállt és amint nézegette, így szólt magában: "Vajon ez az ajtó, ha én is úgy elkiáltanám magamat, mint a rablóvezér: »Szezám, tárulj fel!« - kinyílna-e vagy sem?" Odalépett, kimondta a szavakat, és lám, az ajtó felpattant.
Mert így állt ez a dolog: ezt a helyet máridok építették, ők varázsolták el, és kötötték meg erős talizmánnal. Ez a varázsige, hogy: "Szezám, tárulj fel!", volt a titkos jelszó, amely megoldta a talizmánt, és feltárta az ajtót.
Amint Ali Baba meglátta, hogy az ajtó felnyílik, belépett rajta; de alig tette be a lábát, be is zárult mögötte. Ekkor úgy megijedt, hogy kimondta azokat a szavakat, melyek senkit cserben nem hagynak: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében!" És mikor megint a "Szezám, tárulj fel!" mondásra gondolt, az előbbi ijedelme és rémülete elszállott, mert így gondolkozott: "Mit törődöm vele, ha be is csukódik az ajtó, hiszen tudom a titkát, amivel megint kinyílik!" Azután kissé beljebb hatolt. Mivel abban a hiszemben volt, hogy sötét barlangba ér, nagy volt a csodálkozása, amikor márványból épült, világos csarnokot pillantott meg, magas oszlopokkal és pompás díszítményekkel. Benne pedig ott hevert felhalmozva mindenfajta étel-ital, amit szem-száj csak megkívánhat. Innen egy másik csarnokba jutott, az még nagyobb és tágasabb volt, mint az első. Itt aztán annyi kincset látott, amelynek fénye gyönyörködteti a szemet, és oly pompásak, hogy leírni se lehet. Halomban a színaranyrúd, remek ezüstholmi - ki győzné mindet elsorolni? -, dirhemek, dinárok, mindenféle pénzek; át se lehet tekinteni az egészet, mint a homok vagy kavics, olyan tömegben, hogy mérni, számolni lehetetlen. Egy darabig nézgelődött ebben a csodálatos csarnokban, aztán megint másik kapu tárult fel előtte, bement és egy harmadik csarnokba került, amely még gyönyörűbb és ragyogóbb volt az előbbinél, benne temérdek pompás díszöltöny, szebb nem készül itt, sem messzi földön, aztán rengeteg gyönyörű kelme, ruháknak csodás brokátja, selyme. Nem volt a világon olyan kelme, amit az ember meg nem találhatott volna ebben a csarnokban: ennek itt Szíria a hazája, annak meg Afrika legmesszibb tája; volt olyan, amit Kínából vagy az Indus mellől hoztak, meg olyan, amit Núbiában vagy Hátsó-Indiában szőttek-fontak. Azután továbbment, és belépett a drágakövek csarnokába. Ez volt a legnagyobb és a legcsodálatosabb mindenik közül. Gyönggyel és drágakővel volt tele, olyan tömegben, hogy a szem csak úgy káprázott bele, jáspis meg smaragd, türkiz meg topáz, gyöngyöknek egész hegysége, achát, korall, nincsen hossza-vége. Végül a fűszerek, tömjének és illatszerek csarnokába ért, ahol az illatoknak árja a levegőt általjárja. Áloé- és mósuszfelleg csapja meg, mint édes lehelet; ámbra, pézsma jó illatja egész valóját áthatja, naddnak, rózsavíznek bája részegítőn hullik rája; sáfrány meg a tömjénféle finoman árad feléje. Mint megannyi közönséges tűzifahasáb, hevert a szantálfa összevissza dobva, az illatos gyökereket meg, mintha rőzse volna, lökték egy sarokba.
Ali Babának e sok mérhetetlen kincs láttára káprázott a szeme, csaknem elvesztette az eszméletét, az esze szinte elhagyta. Csak állt egy helyben jó ideig, bódultan és elragadtatva. Azután megindult, hogy jobban szemügyre vegyen mindent: hol a gyöngyök legszebbjét vette kézbe, hol meg a drágakövek leggyönyörűbbjét nézte, hol félretett egy-egy darab brokátot, hol az arany csábította, amit ragyogni látott; egyszer a gyöngéd, finom selyemkelme hívta, másszor meg áloéfa és a tömjén illatát szívta. Elgondolta magában, hogy még sok nap, sőt több esztendő sem lett volna elegendő arra, hogy ezek a rablók ilyen csodálatos kincseket összehordjanak, vagy még csak egy kis részét is felhalmozzák. Ennek a kincsnek már régen itt kellett lennie, mielőtt a rablók ráakadtak, és egészen bizonyos, hogy nem becsületes és törvényes úton jutottak hozzá. Ha tehát élne az alkalommal, és ebből a mérhetetlen kincsből egy keveset el is venne, azzal rosszat nem is tenne, és senki se hibáztathatná érte. Továbbá a drágaság oly temérdek, hogy a rablók nyilván sose számolták, sose mérték, így ha el is venne belőle valamit, nem is vennék észre. Elhatározta, hogy a szerteheverő aranyból összeszed annyit, amennyit csak elbír. Hozzá is látott, hogy az arannyal megtömött zsákokat a kincsesbarlang belsejéből kifelé cipelje; ahányszor ki vagy be akart lépni, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj fel!" - és az ajtó kinyílt. Amikor a kincs kihordásával végzett, az aranypénzes zsákokat felrakta a szamaraira, és vékony réteg tűzifa alá rejtette. És most hajtotta lefelé az állatait, amíg le nem ért a városba, és vidám, elégedett szívvel ért az otthonába.
Amint hazaért, bezárta a háza ajtaját, mert félt, hogy meglephetik. Bekötötte szamarait az istállóba, abrakos zacskót vetett a nyakukba. Azután fogott egy aranypénzes zsákot, felvitte a feleségéhez, és odadobta elébe. Megint lement, egy másik zsákot hozott, és így tovább. Az asszonynak nőttön-nőtt az álmélkodása, de amint a zsákot megtapogatta, és vastag aranypénzt érzett alatta, csak elsápadt az orcája, és nagy rémület szállott rája, mert azt hitte, hogy az ura lopta ezt a sok pénzt. Fel is kiáltott: "Mit tettél, te szerencsétlen? Ebül szerzett holmi bizony nem kell nékem, és ami a másé, arra nincs szükségem. Beérem én azzal, amit Alláh adott, szegénységemben is elégedett vagyok, és megköszönöm néki, amiben részesített. Nem kívánom a másét, nem kell nekem lopott holmi!" - "Asszony - felelt Ali Baba -, légy csak bizalommal, ne kínozd magadat ily aggodalommal! Távol legyen tőlem, hogy máséhoz nyúljon az én kezem! Ezt a pénzt itt egy kincsesbarlangban találtam, az alkalmat felhasználtam, magamhoz vettem és elhoztam."
Aztán elmondta feleségének elejétől végig kalandját a rablókkal; nem ismétlem, mert unalmas, a hallgatónak hosszadalmas. Mikor már mindent elmesélt, óva intette az asszonyt, hogy jól vigyázzon ám a nyelvére, és el ne árulja a titkot. Az asszony nem győzött csodálkozni, minden félelme elmúlt, és szívében hatalmas örömre fordult. Amikor pedig Ali Baba azután a zsákokat a szoba közepére ürítette, és az arany egy halomban hevert előttük, az asszony elkezdte a dinárokat számlálni. Ekkor Ali Baba így szólt hozzá: "Hallod-e, nem tudod te ezt megszámolni még két nap alatt se. Hiábavaló fáradság lenne, ne is vesződj vele. Azt mondom, ássunk egy gödröt, rejtsük bele az aranyat, az lesz a leghelyesebb, senkinek nem szólunk róla, és így aztán titkunk marad az eset." De felesége ezt felelte: "Ha már nem akarod, hogy megszámoljuk, legalább meg kellene mérni, hogy megtudjuk, mennyi lehet körülbelül." - "Hajónak látod, mérd meg - szólt erre férje -, de tartok tőle, hogy az emberek megtudják, hogy áll nálunk a dolog, és ha fellebben róla a fátyol, akkor már: késő bánat, ebgondolat!"
De az asszony ügyet sem vetett szavaira, nem szívlelte meg őket, hanem indult vékát kölcsönkérni, mert otthon nem volt semmije, amiben mérhetett volna, hisz olyan szegénységben, szükségben éltek. Elment hát sógornőjéhez, Kászim feleségéhez, és kölcsönkérte tőle a vékáját. Az szívesen odaígérte, de amíg keresgélte, magában ezt mondta: "Ali Baba felesége olyan szegény, eddig sohase mért semmit. Micsoda gabonája lehet éppen ma, hogy vékára van szüksége?"
Ez nagyon fúrta az oldalát, tudni szerette volna pontosan. Ezért a véka aljára egy kis viaszt kent, hogy a mért gabonából valami ráragadjon. Aztán odaadta a sógornőjének, az megköszönte a szívességet, és sietősen hazaindult a vékával. Alighogy megérkezett, nekiállt, hogy az aranyat lemérje, és mikor készen volt, látta, hogy tíz vékányi. Nagy boldogan újságolta az urának, aki eközben jókora gödröt ásott. Most belerejtette az aranyat, és megint feltöltötte földdel. Felesége pedig sietve visszavitte a vékát a sógornőjének.
Hagyjuk most kettőjüket, és nézzük, mi van Kászim feleségével. Alighogy Ali Baba felesége magára hagyta, kifordította a vékát, és benne egy dinárra akadt, amely a viaszba beléragadt. Meghökkent ezen, hiszen tudta, hogy Ali Baba szegény ember. Még egyszer jól megnézte, hogy valódi arany-e, amit mértek, aztán felkiáltott: "Ali Baba azt állítja, hogy szegény ember, és vékával méri az aranyat! Honnan ez a nagy gazdagság? Hogy jutott ennyi aranyhoz?"
És irigység fogta el a szívét, mint a tűz, úgy égette a belsejét. Keserves-türelmetlenül várta haza az urát. Kászim, a férje, szokása szerint kora reggel az üzletébe ment, és estélig ottmaradt, és ott adás-vevéssel és mindenféle üzlettel foglalkozott. Ezen a napon felesége nehezen várta hazajöttét, mert majd megette az irigység és bosszúság. Mikor beesteledett és beállt az éjszaka, Kászim bezárta a boltját és hazafelé tartott. Belépett és feleségét komor tekintettel, szomorú arccal találta. Mivel igen szerette, mindjárt megkérdezte: "Mi történt veled, szemem fénye, szívecském? Miért szomorkodol? Miért sírsz?" Az asszony így felelt: "Nem tudsz te sokat tenni, kevés a te erőd! Bárcsak az öcsédhez mentem volna! Úgy van, ő, aki szegénynek mondja magát, és kifelé adja az ínségest, és azt állítja, hogy semmi vagyona sincs, éppen őneki annyi az aranya, hogy csak vékával lehet mérni. Te pedig, aki jómódúnak és vagyonosnak tartod magadat, és kérkedel gazdagságoddal, igazában csak szegény bolond vagy az öcsédhez képest. Te egyenként számolod a dinárjaidat, beérted a kevéssel, neki hagytad a sokat."
Aztán elmondta esetét Ali Baba feleségével, hogyan kért tőle vékát kölcsön, ő meg hogyan tett viaszt a véka aljára, és a dinár hogyan ragadt rája. Amikor Kászim végighallgatta felesége elbeszélését, és megnézte a véka aljára tapadt dinárt, biztosra vette, hogy az öccse igen gazdag lehet. De nem örült, hanem szívét elöntötte az irigység, és gonosz szándékok ébredtek benne. Éjszaka nem aludt az asszony sem, ő sem, folyton csak bánkódtak erősen, a keserűség lelküket megülte, szemüket az álom kerülte. Nyugtalanul és álmatlanul töltötték az éjt, míg csak Alláh kegyelméből valahára rá nem virradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugara.
Amint Kászim elmondta reggeli imáját, azon nyomban öccséhez indult, és váratlanul toppant be házába. Ali Baba üdvözölte, és a legnyájasabban fogadta, őszintén megörült neki, és kérte, foglalja el a díszhelyet. Alighogy Kászim leült oda, így szólt az öccséhez: "Kedves öcsém, miért teszel úgy, mintha földhözragadt szegény lennél, amikor pedig olyan vagyon ura vagy, amit még a láng se emészthet meg? Mi az oka, hogy olyan zsugori módon, olyan nyomorultul élsz, mikor pedig dúsgazdag vagy, és költhetnél, amennyi jólesik? Mit ér a pénz, ha nem használja az ember? Nem tudod, hogy a fösvénység rossz és csúf dolog, és a közönséges, tisztátalan tulajdonságokhoz tartozik?" Öccse erre így felelt: "Ó, bárcsak úgy állna a dolog, ahogy mondod! De nem úgy van: szegény ember vagyok én, minden vagyonom a pár szamaram meg a fejszém. Egészen megdöbbent, amiket beszélsz: nem tudom semmi okát, de még egy szót se értek belőle!" Kászim azonban folytatta: "Nem használ itt semmi csalafinta csűrés-csavarás, engem be nem csapsz! Mert az igazság kiderült, és amit rejtegettél, napfényre került. - Megmutatta a viaszba ragadt aranypénzt, és így folytatta: - Ezt találtuk a vékában, amit neked kölcsönadtunk. Ha aranyad nem volna garmadával, nem lett volna rá szükségetek, és nem mérnétek vékával az aranyat!"
Most látta Ali Baba, hogy fellebbent titkának fátyla, és így került napvilágra, mert felesége olyan ostoba volt, hogy meg akarta mérni az aranyat; ő meg hibát követett el, hogy engedett neki. De nem megbotlik-e a legjobb ló is, és nem hibáz-e a kard, ha mégoly jó is? Belátta hát, hogy hibáját nem teheti másképp jóvá, mint ha felfedi a titkát, és most már a legokosabb, ha nem hallgat el semmit, és bátyjának elmondja, ami vele történt. Utóvégre, annyi ott az arany, hogy minden fogalmat és képzeletet felülmúl, nem veszélyezteti hát a szerencséjét, ha megosztja a bátyjával, és neki is juttat belőle. Hisz még akkor se élhetnék föl, ha száz esztendeig élnének, és mindig csak abból költenének. Így mérlegelte a dolgokat, azután elbeszélte bátyjának, mi hogyan történt, kalandját a rablókkal: hogy hatolt be a kincsesbarlangba, és hogy hozott haza egy halom aranyat meg minden egyebet, amit drágakőben, kelmében csak megkívánt. Szavait így fejezte be: "Bátyám, minden, amit hazahordtam, legyen a kettőnké, osszuk el egyformán. De ha még többet szeretnél, hozok neked többet is. Mert kezemben van a kincsesbarlang kulcsa, ki- s bejárhatok vele tetszésem szerint. Nem gátolhat, nem tarthat ebben vissza senki." - "Ilyenfajta osztozkodás nem kedvemre való - válaszolta Kászim -, azt kívánom, hogy mutasd meg nekem a kincsesbarlanghoz vezető utat, és áruld el a titkát, hogyan lehet behatolni. Mert fölkeltetted bennem a vágyat, hogy meglássam, és bemehessek úgy, ahogy te is bementél, és annyit hozhassak ki, amennyit csak kívánok. Most már én is azt akarom, hogy odamehessek, láthassam, mi van a barlangban. Ha nem teljesíted a kívánságomat, bepanaszollak a helytartónál, és elárulom a titkodat, akkor aztán olyat kapsz, aminek nem fogsz örülni."
Amint Ali Baba bátyja szájából ezeket a szavakat meghallotta, így szólt hozzá: "Miért fenyegetőzöl a helytartóval? Nem ellenkezem én veled. Elmondom szívesen, amit tudni szeretnél. Csak azért haboztam, mert féltettelek, hogy bántódás ér a rablóktól. Ha te magad akarsz a kincsesbarlangba elmenni, abból nekem se károm, se hasznom nem lesz. Vigy el onnan mindent, amihez csak kedved van. Ha akármennyit elcipelsz, mégse tudod kiüríteni, és amit ott kell hagynod, még mindig sokszorosan több lesz, mint amit elvittél."
Azután megmagyarázta neki, merre vezet az út a hegységbe, hol van a kincsesbarlang helye, és megtanította a bűvös szóra: "Szezám, tárulj fel!" Meg azt is hozzátette: "Jól eszedbe vésd ezeket a szavakat. Jól vigyázz, hogy el ne felejtsd! Másként nagy gondban leszek érted a rablók gonoszsága miatt; csak jó vége legyen a dolognak!"
Amint Kászim megtudta a kincsesbarlang helyét meg az odavezető utat, és a varázsigét is megjegyezte magának, nagy örömben vált el az öccsétől. Figyelmeztetésével pedig nem gondolt, intő szavát nem fogadta meg. Ragyogott az arca, csak úgy sugárzott az örömtől, amikor hazatért és elbeszélte feleségének, amit Ali Babával végzett. Így fejezte be beszédét: "Holnap reggel, ha Alláh is úgy akarja, elindulok a hegységbe, és még sokkal több arannyal térek vissza hozzád, mint amennyit az öcsém hozott."
Ezután felszerelt tíz öszvért, és mindegyikre két üres ládát rakott fel; mindegyik teherhordó állatját ellátta a szükséges málhásnyereggel meg kötelekkel. Aztán az éjszakát vidám várakozásban töltötte, hogy másnap a kincsesbarlangba megy, és elhoz mindent, amennyi kincs meg drágaság csak ott hever, és nem kell az öccsével semmit se megfeleznie. Hajnali szürkületkor felkészült öszvéreivel, és maga előtt hajtotta őket a hegység irányába, míg csak oda nem ért. Ott aztán keresni kezdte azokat az ismertetőjeleket, amikről öccse beszélt neki. Addig-addig keresett-kutatott, míg egyszerre tövis és bozót között előtte állt a sziklafal. Alighogy megpillantotta, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj fel!" És lám, az ajtó feltárult előtte, és ő nagy sebbel-lobbal berontott a kincsesbarlangba, mohó vággyal a kincsek után. De mihelyt a küszöböt átlépte, az ajtó, mint rendesen, bezárult mögötte. Ekkor Kászim tovább indult az első csarnokba, abból a másodikba meg a harmadikba jutott, és így ment csarnokról csarnokra, amíg az egész barlangot be nem járta, elbűvölte a látottak csodás volta, a sok drágaság elbájolta, alig bírt magával örömében, és legszívesebben a kincseket egytől egyig mind magával vitte volna. Amint így járkált jobbra-balra, és egy darabig azt forgatta elméjében, mit is szeretne legjobban, az aranyat vagy a kincseket, végre az arany mellett döntött. Fogott egy zsák aranyat, vállára vetette, és az ajtóhoz vitte. Most ki akarta mondani a varázsigét az ajtó felnyitására, de nem jött szó a nyelvére, a jelmondat tökéletesen kiment a fejéből. Leült hát töprengeni; hiába, nem jutott eszébe, nem tudta a gondolatába visszaidézni; bizony teljes-tökéletesen elfelejtette. Azt kiáltotta: "Árpa, tárulj fel!" De az ajtó nem tárult fel. Azután így kiáltott: "Búza, tárulj fel!" De az ajtó meg se mozdult. Aztán megint: "Csicseriborsó, tárulj fel!" De az ajtó csakúgy zárva maradt, ahogy volt. Tovább sorolta egyik gabonafajta nevét a másik után, míg minden gabona nevét fel nem sorolta. De a "Szezám, tárulj fel!" varázsszavára az elméje nem tudott visszaemlékezni. Amikor már tisztán látta, hogy hiába nevezi meg sorra minden növényfajtának a nevét, ledobta válláról az aranyat, megint leült és töprengett, micsoda növény is volt az, aminek a nevét az öccse megmondta, de nem és nem jutott az eszébe. Így ült ott egy darabig a legnagyobb nyugtalanságban és aggodalomban, mégsem tudott arra a névre emlékezni. Aztán szomorúságot, fájdalmat és bűnbánatot kezdett érezni, azért, amit tett, most, mikor a bűnbánat már mit sem használt. És így szólt: "Bárcsak beértem volna avval, amit az öcsém felajánlott! Bárcsak leküzdöttem volna mohóságomat, amely most vesztembe visz!" És közben egyre öklözte az arcát, tépte a szakállát, port szórt a fejére, és patakokban ontotta a könnyet. Hol kiáltozott, siránkozott, olyan hangos szóval, ahogy a torkán kifért, hol meg csöndesen sírdogált fájdalmában. Keservesen teltek az órák, amiket ebben a szorultságban eltöltött, mert bár az idő múlott, úgy érezte, hogy minden perc hosszú, hosszú óra. Minél tovább időzött a kincsesbarlangban, annál jobban nőtt a félelme és aggodalma, míg végre már feladta a reménységet, hogy ebből a bajból kimenekül. És ekkor így szólt: "El kell pusztulnom, semmi kétség; nincs kivezető út, hogy kiszabadulhassak ebből a szűk börtönből!"
Hagyjuk most őt, és lássuk, mi történt a rablókkal. Azok közben egy kereskedőkaravánra találtak, kifosztották és gazdag zsákmányt ejtettek. Azután útnak indultak a kincsesbarlang felé, hogy a rablott holmit, szokásuk szerint, elrejtsék. De a barlang közelébe érve, megpillantották a ládákkal megrakott öszvéreket. Gyanút fogtak, nem tetszett nekik a dolog. Az öszvéreket szétkergették a hegységben, aztán már nem törődtek velük, megállították lovaikat, leszálltak róluk, és kardot rántottak, védelmi állásba helyezkedve az öszvérek tulajdonosai ellen, mert azt gyanították, hogy sokan vannak. De mivel a kincsesbarlang körül senkit sem láttak, az ajtóhoz tartottak.
Mikor Kászim a lódobogást meg a férfihangokat meghallotta, felfigyelt és biztosra vette, hogy a rablók vannak itt, akikről az öccse beszélt. Remélte, hogy sikerül megmenekülnie; az volt a szándéka, hogy gyorsan kisurran, az ajtó mögé bújt el hát, menekülésre készen. Ekkor lépett az ajtóhoz a rablóvezér és megszólalt: "Szezám, tárulj fel!" Amint az ajtó felnyílt, Kászim előugrott, hogy a bajból meneküljön, és minden veszélyt elkerüljön. De rohantában nekiment a rablóvezérnek, és a földre lökte. Sebesen szaladt a rablók között előre, az elsőt, a másodikat meg a harmadikat el is hagyta, igen ám, de amazok negyvenen voltak, és mindnyájuktól mégse tudott megmenekülni. Egyikük eléje állott, és mellének szegezte a lándzsáját, úgy, hogy annak a hegye villogva szaladt ki Kászim hátán. Így lelte Kászim a halálát. Íme, ez a jutalma az olyan embernek, akit elragad a kapzsiság, és aki ármányt és árulást sző saját testvére ellen!
Mikor aztán a rablók bejárták a kincsesbarlangot, és látták, mit hordtak el onnan, szörnyen felbőszültek, és legtöbben azt gondolták, hogy a megölt Kászim a tolvaj, ő vitt el mindent, ami a tulajdonukból hiányzik. Csak az nem fért a fejükbe, hogy jutott el erre az ismeretlen, távol eső, eldugott helyre, és hogy talált rá az ajtó titkára, mert kívülük csak a magasztos és dicsőséges Alláh tudta ezt. Amint most holtan és mozdulatlanul hevert előttük, megörültek és megint megnyugodtak, mert azt hitték, más már nem hatolhat be a kincsesbarlangba. És így szóltak: "Magasztaltassék Alláh, aki megszabadított bennünket ettől az átkozott gazembertől!" És hogy bűnhődésével figyelmeztessenek és elijesszenek másokat, felnégyelték a holttestét, és intő példaként a bejárat mögé akasztották, ha valaki be merészelné tenni erre a helyre a lábát. Azután eltávoztak, az ajtó bezárult, úgy, mint azelőtt. Felültek lovaikra, és útjukra mentek.
Hagyjuk menni őket, és nézzük, mi van Kászim feleségével! Egész nap csak ült, és várt rá, szívében reménységgel, hogy célját elérte, alig várta, hogy az áhított földi javakat hamarosan a magáénak mondhassa, szinte kezében érezte már a dinárokat és az imádott aranyat. De amikor beesteledett, és Kászim még mindig nem jött vissza, az asszony nyugtalankodni kezdett, és Ali Babához ment, elmondta neki, hogy férje reggel a hegyekbe indult, és mind ez ideig még nem tért haza, ő pedig fél, hogy valami akadályra bukkant, vagy szerencsétlenség érte. Ali Baba megnyugtatta, és így szólt: "Ne aggódj! Ha mostanáig nem jött haza, biztosan megvan rá az oka. Azt hiszem, azért halasztja, nehogy nappal érjen a városba, mert attól tart, hogy kiderül a titka; csak éjszakára akar hazaérni, hogy látatlanul hajthassa végre tervét. Meglátod, a hajaszála se görbül meg, és dús zsákmánnyal tér vissza hozzád!"
Kászim felesége megint hazament, de csak nem tudott megnyugodni. Otthon nagy búsan leült, szívében ezer aggodalommal férje elmaradása miatt; a legsötétebb gondolatok kezdték kínozni, a legrosszabbtól kezdett tartani, míg csak le nem ment a nap, be nem sötétedett, és le nem szállt az éjszaka. Ekkor nem is akart lefeküdni, szemét elkerülte az álom, mert csak várta, várta az urát. Amikor az éjjelnek kétharmada már letelt, és férje még mindig nem tért haza, feladta a reményt, hogy valaha is hazatér, és kicsordultak a könnyei. De visszatartotta az asszonyoknál szokásos hangos sírás-rívást és jajveszékelést, mert attól félt, hogy a szomszédok megneszelik, és faggatózni fognak. Így töltötte az éjszakát, ébren, panaszszóval, nyugtalanságban, bánatban és gondban, félelemben és aggodalomban - szörnyű éjszaka volt! De amint észrevette, hogy hajnalodik, nyomban Ali Babához sietett, és megmondta neki, hogy bátyja nem jött vissza; beszéd közben patakként omlottak könnyei, kimondhatatlan rémület szorította össze szívét. Amikor Ali Baba meghallotta, amit az asszony beszélt, felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Most, hogy eddig elmaradt, tanácstalan vagyok. De odamegyek magam, és kikutatom, hogy mi van vele; neked aztán jelentem a tiszta igazságot. Alláh védjen, minden rossz elmúljon, és ő bajunkban ellenünk ne forduljon!"
Azonnal felkészült szamaraival, fogta a fejszéjét, és útnak indult a hegyekbe, mint ahogy mindennap szokta. De amint a barlang bejáratához közeledett, és ott semmi öszvért nem talált, hanem vérnyomokat fedezett fel, felhagyott minden reménnyel a bátyja dolgában, és meg volt győződve haláláról. Odalépett az ajtóhoz, szívében aggodalommal, mert sejtette, hogy mi történt. Alig kiáltotta el magát, hogy: "Szezám, tárulj fel!", már fel is nyílt az ajtó, és Ali Baba azonnal megpillantotta Kászim holttestét, felnégyelve az ajtó mögött függött. Erre a látványra végigborzongott a hátán a hideg, fogai összeverődtek, szája megvonaglott, és rémületében, iszonyatában majdhogy el nem ájult. Mélységesen fájlalta bátyja sorsát, keserves bánat szállt szívébe. Így szólt: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Ő teremtett minket, és hozzá térünk vissza. Senki ki nem kerülheti, amit a végzet számára előírt. Amit titokban elrendelt a sors, az beteljesedik." De aztán belátta, hogy semmi célja és értelme, ha most sír-rí és bánkódik: a legokosabb és legsürgősebb az, ha összeszedi elméje minden erejét, és helyes tervet és biztos határozatot eszel ki. Legelőbb ezért arra gondolt, hogy az iszlám vallási kötelessége szerint az volna a dolga, hogy bátyját halotti lepelbe burkolja és eltemesse. Fogta hát a szétszabdalt test négy darabját, fölrakta a szamárra, és beborította a kincsből való kelmékkel. Még más nagybecsű, de nem súlyos kincset is felrakott, végre tűzifával tetézte a terhet. Jó darabig várt, míg csak le nem szállt az éjjel. Amikor sötét lett, leereszkedett a város felé, mélységesebb szomorúsággal a szívében, mint a gyermekét vesztett édesanya. Még sejtelme sem volt arról, hogy mit csináljon a holttesttel, általában, hogy mitévő legyen. Így hajtotta maga előtt szamarait, kínzó gondolatok tengerébe süllyedten, amíg csak el nem ért bátyja háza elé.
Kopogott, és egy barna abesszíniai rableány, a szolgálójuk, nyitott neki ajtót. Ez a rabnők egyik legszebbike volt, bájos külsejű, szép alakú, fiatal, csinos arcú, sötét szemöldökű és minden tekintetben tökéletes. De ami még ennél is többet ért, világos ítélete, igen éles esze, nemes lelke volt, és baj esetén bátor, erős szíve. Ha pedig egyben-másban valami utat-módot kellett kieszelni, túltett a legtapasztaltabb és legokosabb férfin is. A ház minden ügyes-bajos dolga az ő vállát terhelte, minden szükséges holmi beszerzését is rábízták. Ali Baba az udvarba lépve így szólt hozzá: "Most mutasd meg, ki vagy, Mardzsána! Fontos dologban van rád szükségünk, majd az úrnőd előtt elmondom. Gyere be velem, hogy megbeszélhessük a dolgot."
Szamarait az udvaron hagyta, és felment bátyja feleségéhez, Mardzsána pedig zavartan követte, azon tanakodva, amit tőle hallott. De amint Kászim felesége megpillantotta, elébe kiáltott: "Mit hozol, Ali Baba, jót-e vagy rosszat? Gyorsan nyugtass meg, hűsítsd szívem forró fájdalmát!" Hanem mikor Ali Baba habozott, és nem felelt mindjárt, már rájött az igazságra: és sírásba, jajveszékelésbe tört ki. Ali Baba azonban így szólt: "Tartsd vissza sikolyaidat, ne emeld fel a hangodat, hogy az emberek ne tudjanak meg rólunk semmit, és ne vigy bennünket a romlásba!" Azután elbeszélte, mit tett és mit látott, és hogyan találta meg fivére holttestét a kincsesbarlangban, felnégyelve és az ajtó mögé akasztva. Így folytatta: "Arra gondolj és higgy abban erősen, hogy életünk és vagyonunk Alláh adománya. Jósors, balsors ránk van mérve, úgy illik, hogy megköszönjük neki, ha ad, és tűrjük, ha csapása sújt. A gyászolás egyetlen halottat se támaszt föl, és egyetlen bánatot se hárít el. Szenvedés után öröm és áldás következik. Jobb magunkat Alláh akaratának alávetni, mint siránkozni és ellenkezni. Íme, a jó s helyes terv, kieszeltem végül: te hozzám jössz feleségül, és én férjed leszek. Igen, elveszlek, és az én nőmnek nem lesz ellene kifogása, mert tettben és gondolatban eszes és szemérmes, jámbor és istenfélő. Akkor mind egy családot képezünk, és - hála Alláhnak - van mit a tejbe aprítanunk, nem kell küszködnünk, kínlódnunk, hogy megélhessünk. Ezért köszönjük meg az Ajándékozónak, aki ellátott bennünket, és dicsérjük azért, amiben az ő nagy kegyelme minket részesített!"
Kászim felesége lelkében Ali Baba e szavai hallatára a gyász és a mély fájdalom kicsit megnyugodott; felhagyott a sírással, letörülte könnyeit, és így szólt hozzá: "Engedelmes feleséged és szófogadó szolgálód leszek. Amit te csak jónak tartasz, abba én mindig belenyugszom. De mi történjék most ezzel a holttesttel?" Ali Baba így felelt: "A halott dolgát bízd rabnődre, Mardzsánára, hisz tudod, micsoda esze van, milyen körültekintő, milyen kitűnően tud tervezni, és milyen alkalmas arra, hogy mindenre utat-módot találjon!" Otthagyta Kászim feleségét, és útjára ment.
Mardzsána végighallgatta ezeket a szavakat, aztán halott, felnégyelt urára tekintett, és megértette mindezeknek a dolgoknak az okát. Ezekkel a szavakkal nyugtatta meg úrnőjét: "Ne aggódj, légy nyugodt! Én majd úgy intézek mindent, hogy semmi a nyugalmunkat meg ne zavarja, és a titok fátyla fel ne lebbenjen rólunk."
Elment és egy fűszerszámkereskedőt keresett fel, aki ugyanabban az utcában lakott. Ez a vénséges vén ember híres volt arról, hogy jártas a gyógyítás és orvostudomány minden ágában. Tudták róla, hogy dús tapasztalatai vannak a gyógyszerkészítésben, és hogy minden orvosszert és gyógyfüvet ismer. Olyan kenőcsöt kért tőle, amilyet csak súlyos betegségeknél rendelnek. Az aggastyán megkérdezte: "Kinek kell nálatok a kenőcs?" A leány ezt felelte: "Uram, Kászim súlyos betegségben fekszik, a kór teljesen ledöntötte, félek, hogy a végét járja." A fűszerszámos ezekkel a szavakkal adta át neki a kenőcsöt: "Bárcsak Alláh ennek segítségével megadná gyógyulását!"
Mardzsána átvette kezéből a gyógyszert, néhány dirhemet fizetett érte és hazatért. Másnap reggel megint lement a gyógyszerkereskedőhöz, és olyan szert kért tőle, amit akkor adnak be a betegnek, ha már semmi remény sincs felgyógyulására. Amikor az aggastyán megkérdezte: "Hát nem használt tegnap a kenőcs?" - ezt felelte rá: "Alláhra, nem! Az uram a végét járja, a halállal küszködik. Az úrnőm már sír és jajveszékel."
Az öreg odaadta neki a gyógyszert, a lány kifizette és elment. Ali Babának elmesélte, micsoda furfangot eszelt ki, és ajánlotta neki, járjon el most gyakran a bátyja házába, és mutasson közben gyászos, szomorú arcot. Ali Baba követte a tanácsát, és amikor a környék népe látta, hogy szomorú képpel jár ki és be a bátyja házába, kérdezősködtek, mi ennek az oka. Elpanaszolta nekik, hogy beteg a bátyja, és nagyon súlyos az állapota. A városban gyorsan elterjedt ennek a híre, az emberek beszélni kezdtek róla.
Másnap reggel pedig Mardzsána még hajnali szürkület előtt útnak indult, a város utcáin át, amíg csak el nem ért egy foltozóvargához, Musztafa seikhhez, egy nagyfejű, zömök testű, hosszú szakállú és bajuszú öregemberhez. Ez mindig igen korán nyitotta a boltját, az első volt a bazárban, és az emberek ismerték ezt a szokását. Hozzá ment hát a rabszolgalány; választékos udvariassággal köszöntötte, és egy aranypénzt csúsztatott a markába. Amint Musztafa seikh meglátta a ragyogását, egy darabig nézegette a tenyerén, és ezt mondta: "Ez a nap Alláh áldásával kezdődik!" És mivel látta, hogy a lány valamit akar tőle, hozzá fordult: "Add tudtomra, hogy mit kívánsz, ó, rabnők úrnője, hogy teljesítsem óhajodat!" - "Ó, seikh - felelt a lány -, végy magadhoz tűt meg fonalat, mosd meg a kezedet, húzz szandált, és engedd meg, hogy bekössem szemedet. Aztán kelj fel, és jöjj velem. Egy jó cselekedetet kell véghezvinned, amiért meglesz a földi és mennyei béred, és amiért a legkisebb kár sem érhet!" Az öreg így válaszolt: "Ha olyasmit kérsz tőlem, ami Alláhnak és a prófétának tetszésére szolgál, igen szívesen megteszem és nem ellenkezem, de ha valami bűn vagy vétek, amivel a becsület ellen vétek, akkor keress mást, aki megteszi!" - "Alláhra, nem, ó, Musztafa seikh - felelte a lány -, amit én kérek, az megengedett és semmiképp sem tiltott dolog, efelől nyugodt lehetsz!" Ezekkel a szavakkal egy második aranypénzt nyomott a kezébe. Mikor az megpillantotta, nem bírt tovább ellenkezni, se húzódozni, talpra ugrott és így szólt: "Szolgálatodra állok, akármit parancsolsz, engedelmeskedem."
Bezárta boltja ajtaját, magához vett fonalat, tűt és minden varrószerszámot, amire szüksége volt. Mardzsána pedig már készen tartotta a kendőt; most gyorsan elővette, és bekötötte a varga szemét, amint megegyezett vele, úgyhogy az semmiképp se ismerhesse fel a helyet, ahova most el akarta vezetni. Aztán kézen fogta, és vezette utcáról utcára, a varga pedig ment vele, mint a vak ember, aki nem tudja, hova és mi célból megy. Így mentek, mendegéltek, ketten, a lány hol balra fordult, hol jobbra tért ki, szándékosan kerülőutat választott, hogy az öreget megzavarja, és hogy az ne is sejtse, merrefelé jár. Így vezette mindig messzebb, messzebb, míg csak el nem értek a megboldogult Kászim házához. Mardzsána halkan bekopogott, abban a szempillantásban ajtót nyitottak nekik. Most bevezette Musztafa seikhet a házba, abba a helyiségbe, ahol urának holtteste feküdt. Ott leoldta szeméről a köteléket. De amikor Musztafa seikh a szemét kinyitotta, és ismeretlen helyen találta magát, hozzá még meggyilkolt ember hulláját pillantotta meg maga előtt, nagy ijedtség fogta el, és egész testében reszketni kezdett. De Mardzsána így szólt hozzá: "Ne félj, kis öreg, nem esik semmi bajod. Csak azt kívánjuk tőled, hogy ennek a megölt embernek a részeit erősen összevarrd és tagjait összeilleszd úgy, hogy megint egy darabból legyen a teste." Ezekkel a szavakkal odanyújtotta neki a harmadik aranypénzt. Musztafa seikh elfogadta, oldalzsebébe tette, és így szólt magában: "No, most hadd szedem össze az eszemet, hogyan cselekednék leghelyesebben. Itt vagyok olyan helyen, amit nem ismerek, és emberek között, akikről nem tudom, mi a szándékuk. Ha ellenkezem velük, biztos, hogy rosszul járnék, így hát nincs más hátra, mint hogy meghajoljak az akaratuk előtt. Ennek a felkaszabolt embernek a vére semmi esetre se az én lelkemen szárad, gyilkosainak megbüntetése pedig a felséges és magasztos Alláhnak dolga. És végre is, mi bűn az, egy holttestet összevarrni; ezért nem érhet vád, és nem érdemlek büntetést!"
Leült hát, és nekilátott, hogy a meggyilkoltnak részeit összevarrja, és megint teljes testté illessze össze. Mikor dolgát elvégezte, és feladatát teljesítette, Mardzsána ismét bekötötte a szemét, és kézen fogta, és kivezette a kapun. Aztán vele ment, utcáról utcára, egyikből a másikba fordult be, még mielőtt az emberek előjöttek volna házaikból, úgyhogy senki se figyelhette meg őket. A bolthoz érve, a leány levette a varga szeméről a köteléket, és így szólt hozzá: "Megőrizd ezt a titkot! Óvakodj tőle, hogy beszélj róla, vagy hogy elmeséld, amit láttál: ami nem a te dolgod, ki ne fecsegjed, másként olyan érhet, ami elveszi a kedved." Odaadta neki a negyedik aranypénzt, otthagyta és elment. Amint megint hazatért, meleg vizet és szappant hozott, és megmosta ura holttestét, míg minden vérnyomtól meg nem tisztította. Azután felöltöztette ruháiba, és a fekhelyére helyezte. Mikor mindezzel kész volt, elküldött Ali Babáért meg a feleségéért. Elbeszélte nekik, hogy mit végzett, és így fejezte be: "Most hozzátok nyilvánosságra Kászim halálát, és tudassátok az emberekkel!"
Ebben a szempillantásban az asszonyok már el is kezdték a sírást-rívást, gyászdalokba meg jajveszékelésbe fogtak, és verték az arcukat úgy, hogy a szomszédok meghallották őket. Most eljöttek a jó barátok, hogy részt vegyenek a gyászban Kászim elvesztésén. Volt sok könnyhullatás, és nőtt a messze hangzó, zokogó búbánat és kesergő jajszó. Kászim halálának híre hamarosan elterjedt a városban; barátai áldással emlékeztek meg róla, ellenségei meg kárörömet éreztek. Kis idő múlva megjelentek a halottmosók, hogy a vallási szokás szerint megmossák. De Mardzsána lement hozzájuk, és azt mondta nekik, hogy a holttestet már megmosták, kenőcsökkel megkenték, és halotti lepelbe burkolták, de azért megfizette őket, méghozzá a járandóságukon felül. A halottmosók nagy vígan odább álltak, és ha nem is tudták, miért történt mindez, nem ütötték bele az orrukat abba, ami nem rájuk tartozott. Ezután előhozták a hordágyat, ráfektették a halottat, és elindultak vele a temetőbe. A lakosság pedig ballagott a gyászmenettel, Mardzsána a többi nővel meg a siratóasszonyokkal mögöttük lépdelt, és jajgattak, siránkoztak, míg el nem értek a temetkezés helyéhez. Ott megásták a sírt, és elföldelték a halottat - Alláh irgalma legyen vele! Ezután az emberek visszafordultak, szétoszlottak és útjukra mentek. Ily módon Kászim megöletése titokban maradt, senki sem tudta meg, hogy mi történt valójában, és mindenki abban a hiszemben volt, természetes halállal halt meg.
Mikor pedig a törvényes időtartam letelt, Ali Baba feleségül vette Kászim özvegyét, kiállíttatta számára a házasságlevelet, és asszonyává tette. Az embereknek nagyon tetszett, hogy így cselekedett, és bátyja iránti nagy szeretetével magyarázták tettét. Ezután Ali Baba áthordatta a holmiját az asszony házába, és ott lakott vele meg első feleségével; a kincsesbarlangból hozott pénzt is átvitte magával. Azután azon gondolkozott, hogy mi legyen elhunyt bátyjának üzletével. Alláh Ali Babát egy fiúval ajándékozta meg, aki most tizenkét esztendős volt; egy kereskedőnél inaskodott, és tőle jól megtanulta az adás-vevés mesterségét. Mivel pedig az apának szüksége volt valakire, aki a boltot őrizze, kivette fiát a kereskedő üzletéből, és beültette a maga boltjába, hogy ott adjon-vegyen: átadott neki minden portékát és holmit, amit a nagybátyja hátrahagyott, és megígérte neki, hogy ha jól és eredményesen dolgozik, és ha az igazság és erény útján halad, meg is házasítja.
Forduljunk most ismét a rablók felé. Rövid idő múltán megint visszatértek a kincsesbarlanghoz. Amint beléptek és Kászim holttestét nem találták ott, tisztán látták, hogy más ellenségük is tud tetteikről, hogy a halottnak társai is lehettek, és hogy titkuk már ismeretes az emberek között. Ez a gondolat igen nyomta a lelküket, és keservesen aggasztotta őket. Amikor észrevették, hogy megint tekintélyes mennyiségű kincs tűnt el a barlangból, szörnyen felbőszültek, és vezérük így szólt hozzájuk: "Halljátok, vitézek, ti harcban-bajban merészek, eljött az időtök, hogy vérbosszút álljatok! Azt hittük, csak egy ember nyitotta fel az ajtót, de most látjuk, hogy többen voltak; csak azt nem tudjuk, hogy hányan, meg azt sem, hogy honnan valók. Azért küzdünk mi annyi veszedelemmel, azért tesszük életünket kockára, azért gyűjtünk kincseket, hogy másnak legyen belőlük haszna, aki még a kisujját se mozdította értük? Szörnyű dolog ez, nem tűrhetjük tovább! Ki kell hát eszelnünk a módját, hogy juthatunk ellenségünk nyomára, és ha rátalálunk, véres bosszút állunk rajta. Esküszöm, hogy ezzel a kardommal vágom le, ha belepusztulok is! Itt az idő, ne nyugodjunk, és mutassuk meg, hogy férfiak vagyunk, derék és bátor emberek! Oszoljatok széjjel, járjatok be falut-várost, erdőt-mezőt, tudakoljátok meg, hogy valami szegény ember hol gazdagodott meg egyszerre, meg hogy temettek-e el valahol meggyilkolt embert. Lehet, hogy így nyomára akadtok ellenségünknek, és Alláh az utatokra vezeti. És most leginkább egy furfangos, ravasz emberre van szükségünk, de férfi is legyen a talpán, hogy ezt a várost átkutassa; mert ellenségünk ennek a városnak a lakosa, az szent bizonyos. Ennek az emberünknek kereskedőruhába kell öltöznie, feltűnés nélkül a városba mennie, és megkísérelnie, hogy hírt szerezzen, kérdezősködnie kell, mi újság a városban, micsoda események történtek, ki halt meg, vagy kit öltek meg az utóbbi időben, micsoda rokonai vannak az illetőnek, hol a háza, és mi módon halt meg. Ez talán célhoz vezet bennünket; mert gyilkosság nem maradhat titokban, híre bizonyosan már elterjedt a városban; tudja azt már a lakosok apraja-nagyja. Ha a mi kémünk az ellenségünket a hatalmába keríti, vagy hírt hoz róla, hogy merre van, nagy kitüntetésben lesz része, rangját és méltóságát magasra emelem, és őt utódommá teszem. De ha feladatát nem teljesíti, ígéretét nem tartja be, és várakozásunkat nem elégíti ki, akkor tudjuk, hogy ostoba, gyöngeelméjű fickó, hogy okos cselekedetre nincs képessége, és nehéz dolgot végrehajtani nem tud; és akkor rossz munkájáért és lanyha buzgalmáért megbüntetjük őt. Igen, haljon meg kezünk által szégyenletes halállal! Mert nem kell nekünk olyan ember, kinek kicsi a bátorsága, és mivégre éljen az olyan, akinek nincs helyén az esze. Jó rabló csak olyan ember, aki a többit felülmúlja, és minden fondorlatban, cselvetésben jártas. Mit szóltok ehhez, ti bátrak? És ki az, aki önként előlép, és vállalja ezt a nehéz, veszélyes megbízást?"
Amikor szavait és beszédét végighallgatták, egyetértettek a tervével; elfogadták a feltételeit, és megígérték, hogy meg is tartják. Ekkor előlépett egy magas termetű, széles vállú legény; és kijelentette, hogy ő rálép erre a göröngyös, köves útra, elvállalja a feladatot. A többiek a lábát csókolták, nagy tiszteletben részesítették, magasztalták bátorságát és hősiességét, és megdicsérték vitézi elszántságáért és határozottságáért. Köszönetet mondtak neki, hogy ily férfiasan merész, és csodálták, mily erős, kalandra, tettre kész. Azután a vezér nyugalomra és határozottságra intette, és kérte, használjon fel mindenféle cselt, fondorlatot és titkos furfangot. Megtanította arra, hogyan menjen a városba kereskedő képében, hogyan űzze ott színre az adás-vevést, titokban pedig kémkedjen. Miután minderre kioktatta, útjára bocsátotta, a rablók pedig szétszéledtek.
Az a rabló, aki önként jelentkezett, hogy testvéreiért kockára teszi az életét, kereskedőruhát öltött, és egész éjjel azon töprengett, hogyan fog bemenni a városba. Mikor felvirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, útnak indult, a magasztos Alláh áldásában bízva, egyenesen a város kapuja felé. Belépett és ment, ment utcákon, tereken keresztül, bejárta a bazárokat és a sikátorokat, míg a lakosság nagy része még édes álmában szendergett. Így haladt mindjobban előre, míg csak el nem ért ahhoz a bazárhoz, amelyben Musztafa hádzsinak, a foltozóvargának a műhelye volt. Észrevette, hogy már kinyitotta a boltját, és éppen szandálfoltozással foglalatoskodik, mert, amint már mondtam, korán reggel szokott a bazárba menni, és hamarabb nyitotta a boltját, mint a többi környékbeli. Ide lépett be hát a kereskedő, édes szavakkal köszöntötte, túlzott tiszteletben részesítette az öreget, és így szólt: "Alláh áldja meg szorgalmadat, és koronázzon meg nagy tisztességgel!" - "Fiam - felelte Musztafa seikh -, a kenyérkereséshez többet ér a szorgos munka az alvásnál. Ez már a mindennapi szokásom." De a rabló így folytatta: "Hanem, édes öregem, azon csodálkozom, hogy ebben az időben, mikor még a nap sem jött fel, olyan jól tudsz varrni, pedig bizonyára nem is látsz valami jól magas korod meg a gyenge világosság miatt."
Mikor Musztafa seikh ezeket a szavakat meghallotta, mérgesen támadt neki a másiknak, dühös tekintetet vetett rá és megszólalt: "Gondolom, idegen vagy ebben a városban; mert ha idevaló volnál, nem beszélnél így. Éppen éles szememről ismer engem boldog-boldogtalan; híres vagyok a város aprajánál-nagyjánál a varrás művészetében kitűnő ügyességemért, sőt nemrégiben még értem is jöttek, hogy egy sötét helyen egy holt embert varrják össze, és bizony, jól össze is varrtam. Ha nem volna olyan jó szemem, hogy csinálhattam volna meg ezt?"
Alig hallotta meg a rabló ezeket a szavakat, megörült, hogy máris célhoz ért; mert most már tudta, hogy a gondviselés segítségével mindjárt ráakadt arra, akit keresett. Ezért hát úgy tett, mintha nagyon csodálkoznék, és így felelt: "Nyilván tévedsz, kis öreg! Talán csak a halotti leplet varrtad, merthogy holt embert varrjanak össze, olyat még sohasem hallottam!" De az öreg ezt válaszolta: "Én a tiszta színigazságot beszéltem, és csak azt mondtam el, ami meg is történt. De úgy látom, neked az a szándékod, hogy kiszimatold a mások titkát. Ha ezt akarod, akkor csak indulj innen, és próbálkozz a furfangjaiddal másnál. Azt hiszed tán, hogy én fecsegő, bőbeszédű vagyok? Engem úgy hívnak, hogy »A Hallgatag«. Soha el nem árulom, amit titokban akarok tartani; hát neked se beszélek róla!"
Most a rabló még jobban megerősödött abban a hitében, hogy az a holttest csak a kincsesbarlangban megölt emberé lehetett, és így szólt Musztafa seikhhez: "Ó, seikh, nem kívánom én a titkodat megtudni; ha magadnak akarod tartani, jól teszed. Mert azt mondják: titoktartás jámbor ember sajátsága. Tőled csak azt kívánom, vezess el engem ennek a halottnak a házához; hátha barátaim vagy rokonaim közül való, úgy kívánná hát az illem, hogy kifejezzem részvétemet hozzátartozóinak. Hosszú ideig távol éltem ettől a várostól, és nem tudom, hogy azalatt mi történt." Aztán zsebébe nyúlt, és egy aranypénzt húzott elő, és Musztafa seikh kezébe nyomta. De az nem akarta elfogadni és így szólt a rablóhoz: "Olyat kérdezel tőlem, amire nem tudok felelni. Mert úgy vezettek el a halott házához, hogy előbb bekötötték a szememet, és ezért nem tudom, merre kell oda menni." A rabló így válaszolt: "Az aranyat neked adom, akár teljesíted az óhajomat, akár nem. Fogadd csak el, Alláh áldása legyen rajta! Én vissza nem veszem. De talán mégis lehetséges, hogy ha nagyon gondolkozol, el tudsz vezetni azon az úton, amit bekötött szemmel megjártál." Musztafa seikh ezt felelte: "Azt csak úgy lehetne, ha bekötnéd a szememet, mint ahogy azok tették. Mert arra még emlékszem, hogy merre vezettek kézen fogva, hol fordultak be, és hol álltak meg velem. Így talán eltalálok arra a helyre, és megmutathatom neked." A rabló ezeknek a hallatára nagyon megörült, felderült a kedve, és még egy aranypénzt adott Musztafa seikhnek ezekkel a szavakkal: "Csináljuk hát úgy, ahogy mondod!"
Mind a ketten talpra ugrottak, Musztafa seikh bezárta a műhelyét, a rabló pedig kendőt vett elő, és bekötötte az öreg szemét. Aztán kezénél fogta, és megindult vele. Musztafa seikh hol jobbra irányította a rablót, hol balra fordult be vele, aztán megint egyenesen előre tartott, egészen úgy, ahogy annak idején Mardzsána, a rabnő vezette, míg végre egy kis utcába nem értek. Abban még pár lépést tett előre, aztán megállt. Most így szólt a rablóhoz: "Azt hiszem, ezen a helyen álltam meg akkor." Ekkor a rabló leoldotta szeméről a kendőt, és lám, a gondviselés valóban úgy intézte, hogy a varga most éppen a szerencsétlen Kászim házával állott szemben. "Ismered ennek a háznak az urát?" - kérdezte tőle a rabló. "Alláhra, nem - felelte Musztafa -, ez az utca túlságosan messze esik a boltomtól; ennek a városnegyednek a lakosságát nem ismerem." A rabló most köszönetet mondott az öregnek, és egy harmadik aranypénzt nyújtott át neki ezekkel a szavakkal: "Menj, és a felséges Alláh kegyelme kísérjen!"
Musztafa seikh hazament hát műhelyébe, nagy örömben a zsebébe pottyant három aranypénz miatt. A rabló pedig gondosan megnézte a házat, és észrevette, hogy a kapu szakasztott ugyanolyan, mint az utca házain a többi kapu. Attól tartott, hogy később nem találja meg, ezért krétát vett elő, és egy kis fehér jelet csinált a kapura, hogy ez később nyomra vezesse. Aztán visszatért társaihoz a hegyekbe, nagy vígan, mint aki dolgát jól végezte, és küldetését teljesítette, úgyhogy most már csak a bosszú végrehajtása van hátra.
Hagyjuk most, hadd menjen útjára, és lássuk, mit csinál Mardzsána, a rableány! Amikor álmából fölébredt, és mindennapi szokása szerint elvégezte reggeli imáját, munkához látott, és elment, hogy a napi ételt-italt megvásárolja. A bazárból visszajövet a ház ajtaján fehér jelet pillantott meg. Jobban szemügyre vette, elcsodálkozott rajta, és kicsit nyugtalankodva így szólt magában: "Lehet, hogy ez valami gyerekjátékból származik, vagy valami firka, amit utcagyerekek mázoltak oda; de mégis valószínűbb, hogy ezt a jelet valamelyik régi ellenlábasunk vagy egy rosszakaratú irigyünk csinálta, mert valami gonosz tervet forral, és rossz szándékot forgat a fejében. Legjobb lesz hát félrevezetni, és aljas tervét meghiúsítani." Krétát fogott, és a szomszéd ajtókra szakasztott olyan jelet rajzolt, mint amilyet a rabló csinált. Vagy tíz ajtót látott el ezzel a jellel, és bement a házba; de egy szót sem szólt a dologról.
Lássuk mármost, mi történt a haramiával! Vidáman ment vissza a társaihoz, és meghozta nekik a jó hírt, hogy reménységük teljesült, és céljukat elérték, mert hamarosan bosszút állhatnak ellenségükön. Elmesélte nekik, hogyan tért be véletlenül a foltozóvargához, aki a holttestet összevarrta, hogyan vezette az őt ahhoz a bizonyos házhoz, és miképp jelölte meg ő a kaput, hogy ne tévedjenek el, és el ne vétsék. A rablóvezér köszönetet mondott neki, megdicsérte férfias magatartásáért, és jókedvűen adta ki a parancsot a rablóknak: "Oszoljatok csoportokba! Öltözzetek egyszerű embereknek, rejtsétek el fegyvereiteket, induljatok a városba. Más-más úton hatoljatok be, aztán a nagy mecsetben gyülekezzetek. Én közben ezzel az emberrel, a kémünkkel, megkeresem az ellenségünk házát, és ha megtaláltuk és biztosan felismertük, odamegyünk hozzátok a mecsetbe. Ott majd meghányjuk-vetjük, mi a teendő, és megegyezünk, hogy mi lesz a legfontosabb, támadjuk-e meg éjszaka a házat, vagy pedig mást tegyünk!"
A rablók nagyon helyesnek és jónak találták a tervet, csoportokra széledtek, közönséges ruhát vettek magukra, ruhájuk alá rejtették kardjukat a vezérük parancsa szerint, és más-más utakon hatoltak be a városba, hogy a lakosság figyelmét magukra ne vonják. Aztán megbeszélésük szerint, a nagy mecsetben találkoztak. A rablóvezér meg a kém pedig megkeresték az utcát, amelyben ellenségük lakott. És amikor odaértek, a vezér felfedezte a fehér jellel megjelölt házat. Kérdezte kísérőjét, ez-e az a ház, amit keresnek. "Igen, ez az" - felelte. De amint a rablóvezér tekintete véletlenül egy másik házra esett, annak az ajtaján is fehér jelt látott. Erre megkérdezte a kémet: "Melyik az a ház, amelyik nekünk kell, az első vagy a második?" A rabló zavarba jött, és nem tudott felelni. A vezér aztán pár lépéssel odább ment, és amikor több mint tíz házon megtalálta ugyanazt a jelt, megkérdezte: "Mind megjelölted ezeket a házakat, vagy csak egyet?" Az így felelt: "Csak egyet!" - "Hogy van akkor, hogy most tíz vagy még több van megjelölve?" - kérdezte tovább a vezér. "Nem tudom, hogy lehet ez" - felelte a rabló. Tovább kérdezett a vezér: "Meg tudnád-e ismerni a házak közül azt, amelyiket saját kezeddel jelöltél meg?"- "Nem - felelt az -, mert ezek a házak mind hasonlóak, egyforma az építési módjuk, és a jeleknek is szakasztott egy a formája."
A rablóvezér e szavak hallatára már tudta, hogy semmi haszna se volna, ha tovább itt időzne, és hogy ezúttal meghiúsult a bosszúálló szándéka, reményei csalókának bizonyultak. Ezért az emberével elment a főmecsetbe, és megparancsolta a cimboráinak, hogy térjenek vissza a hegyekbe, de előbb figyelmeztette őket, hogy oszoljanak széjjel az utcákon, mint ahogy idejövetelükkor tették. Amikor aztán a hegyek közé, szokott helyükre visszatértek, elmesélte nekik, hogyan jártak, és miért nem tudták az ellenségük házát felismerni. Beszédét így végezte: "Most az a dolgunk, hogy végrehajtsuk rajta a büntetést úgy, ahogy azt a megállapodásunk, amit egymással kötöttünk, megköveteli." Mindnyájan helyeseltek. Mivel pedig az a rabló, aki a kémkedő úton járt, bátor ember volt és rettenthetetlen szívű, nem hátrált meg, mikor ezeket a szavakat hallotta, és nem szállt inába a bátorsága, hanem erős elhatározással, habozás nélkül előlépett, és így szólt: "Rendben van, halálbüntetést érdemlek, mert a tervem dugába dőlt, és nem győztem a dolgot ésszel; küldetésemet nem bírtam teljesíteni, és így elment a kedvem az élettől. Inkább meghalok, mint szégyenben élek." A rablóvezér ebben a szempillantásban kirántotta kardját, lecsapott a rabló nyakára, és lenyisszantotta fejét a törzséről. Azután felkiáltott: "Emberek, most legyetek készek, mert harcok jönnek, bajok és vészek! Ki itt a bátor, ki itt a hős, kinek a feje elszánt, és lelke erős? Melyiktek az a nagy vitéz, ki vállalja a feladatot, bármily nehéz, ehhez a veszélyes kalandhoz ki elég merész? De valami kétbalkezes elém ne lépjen, szemem elé ne kerüljön valami anyámasszony katonája, csak olyan jöjjön ide és vállalkozzék rája, ki vasakarattal kezd hozzá, hogy sikerült fondorlattal a helyes utat megtalálja."
Ekkor a legénység közül kivált egy Ahmed el-Ghadbán nevezetű ember. Alakja nyurga, idétlen fajta, nagy, vastag, busa fej ült rajta; a híre rossz volt és csuda rossz a képe - ez állt hát a vezér elébe. Fekete arcán úgy állt a bajsza, mint kandúron, ha rájön az egérhajsza, és amitől díszlett az álla, tisztára bakkecske szakálla. Elrikoltotta magát: "Vitézek! Csak én tudom megoldani ezt a feladatot! Alláh kegyelméből én hozom el nektek a fontos hírt, én vezetlek el benneteket az ellenség házához!" A vezér azt felelte: "Aki vállalja ezt a feladatot, annak a föltételeket is vállalnia kell, amikben már előbb megegyeztünk. Ha dolgod végezetlen térsz haza, nem kapsz tőlünk egyebet, mint hogy leütjük a fejedet. De ha utadat siker koronázza, magas rangra emelünk téged, és nagy lesz köztünk a tekintélyed, tisztességed, részed lesz minden jóban."
Ahmed el-Ghadbán kereskedőruhát öltött, és hajnalpirkadás előtt a városba indult. Nem időzött sehol, egyenesen Musztafa seikhnek, a foltozóvargának utcájába tartott, társának leírásából könnyen megtalálta az utat. Az öreget ott lelte műhelyében, köszöntötte, leült mellé, és nyájas szavakkal beszédbe ereszkedett vele. Beszélgetés közben a seikh a halottal való dolgáról is elejtett egyet-mást, végül elbeszélte, hogyan varrta össze a felnégyelt holttestet. Ekkor Ahmed el-Ghadbán megkérte, vezesse el ahhoz a házhoz. Musztafa seikh húzódozott, és most már nem is akart többet beszélni az esetről. De amikor a rabló arannyal kecsegtette, nem tudott ellenállni; mert a pénz olyan, mint a biztosan találó nyílvessző, olyan szószóló, akit nem utasít el senki. Így hát a rabló megint bekötötte a varga szemét, ez pedig ismét úgy csinálta vele a dolgát, mint előbb a társával, amint már elmeséltem. Elment vele, amíg csak a boldogult Kászim utcájába nem értek, és megállt a bizonyos ház előtt. Mikor a rabló megtalálta a házat, levette a kendőt az öreg szeméről, megadta neki az ígért jutalmat, és útjára engedte.
Ahmed el-Ghadbán pedig, habár elérte a célját, mégis félt, hogy később talán eltéveszti a házat, ezért a kapunak egy rejtett helyére egy kicsi vörös jelet csinált, abban a hiszemben, hogy ott senki sem veheti észre. Aztán jókedvűen visszatért cimboráihoz, és beszámolt arról, hogy mit végzett; nem kételkedett a sikerben, szentül hitte, hogy az eldugott kis jelet fel nem fedezheti senki.
Ez történt kettejükkel, de most nézzük, mit csinált Mardzsána, a rabszolgalány.
Másnap reggel szokása szerint elment, hogy a háztartáshoz szükséges dolgokat, húst, főzelékfélét, gyümölcsöt, édességeket, miegyebet, bevásárolja. És amint a bazárból hazaért, szemét bizony mégsem kerülte el a piros jel: azonnal ráesett a tekintete, és jól szemügyre vette. Nyugtalanította és meglepte a dolog, és éleslátásával meg nem mindennapi eszével menten fölismerte, hogy aki ezt csinálta, vagy egy irigyük a közelben, vagy pedig egy távoli ellen, aki gonoszat forral a házbeliek ellen. Hogy tévútra vezesse, a szomszéd ajtókra ugyanolyan jelet mázolt, mégpedig pontosan ugyanarra a helyre, amelyet Ahmed el-Ghadbán kiválasztott. De nem említette a dolgot Ali Babának, nehogy a gazdája emiatt nyugtalankodjék és aggódjék.
Térjünk most tőle vissza a rablóhoz! Társaihoz visszatérve, elbeszélte nekik esetét a foltozóvargával, hogyan találta meg az ellenség házát, és hogyan jelölte meg piros jellel, hogy a házat megismerje, ha eljön annak az ideje. A rablóvezér tüstént elrendelte, hogy mind egyszerű embernek öltözzenek, rejtsék ruhájuk alá fegyvereiket, és más-más utakon hatoljanak be a városba. Aztán még hozzátette: "Gyülekezzetek ebben és ebben a mecsetben, és várjatok, amíg odamegyünk hozzátok!"
Maga mellé vette Ahmed el-Ghadbánt, és vele együtt elindult a házat megtalálni. Ezúttal bizonyosak voltak abban, hogy nem tévedhetnek. De amint az ismerős utcába jutottak, Ahmed el-Ghadbán nem tudta megállapítani, melyik az a ház, mert igen sok ajtón ott volt ugyanaz a jel. Mikor a rablóvezér látta, hogy amaz nem tudja felismerni a házat, tagjai megremegtek, homlokát összeráncolta, és hatalmas haragra lobbant. Kénytelen volt egy időre dühét leküzdeni, és így az elbúsult haramiával a mecset felé tartott. Amint ott az embereivel összetalálkozott, azonnal kiadta nekik a parancsot, hogy térjenek vissza a hegységbe. Szerteszéledtek, különféle utakon visszatértek táborukba, és tanácskozásra ültek össze. A vezér előadta nekik, mi történt, hogy a sors még nem engedte meg nekik, hogy a bosszú ünnepét megüljék, és a gyalázatot letörüljék, mivel Ahmed el-Ghadbán rosszul csinálta a dolgát, és az ellenségük házát nem tudta felismerni. Kihúzta a kardját, rácsapott a bűnös nyakára, hogy a fejét a testétől elmesse; el is gurult a feje messze. És alighogy kiserkedt vére, lelkét Alláh leküldte poklok tüzére. A rablóvezér most fontolóra vette a dolgot, és így gondolkozott: "Az én embereim nem valók másra, mint harcra, rablásra, vérontásra, viaskodásra, nem értenek mindenfajta csalafintasághoz, olyasmihez, amihez furfangos ész kell. Hiába küldöm ki egyiket a másik után, hogy ezt a feladatot teljesítse; ily módon elfogynak, egy emberem se marad, és nincs belőle se hasznom, se nyereségem. Azért hát a leghelyesebb, ha magam veszem kezembe ezt a nehéz dolgot." Bejelentette tehát a rablóknak, hogy ő egymaga megy be a városba. Azt felelték neki: "Te parancsolsz és te tiltasz, tedd azt, amit jónak látsz!"
Álruhát öltött hát, és másnap reggel a városba ment; ott felkereste Musztafa hádzsit, a foltozóvargát, éppúgy, mint kémei, akikről már előbb meséltem. Amikor megtalálta, odament hozzá, köszöntötte, barátságosan szólította meg, és beszédbe ereszkedett vele; végre a meggyilkolt ember holttestére terelte a szót, és addig unszolta a vargát, addig ígérgetett neki csengő aranyat, amíg le nem vette a lábáról, és Musztafa seikh bele nem egyezett a tervébe. Így a vezér elérte nála azt, amit akart, és megtudta ellensége házát, ugyanolyan módon, ahogy már előbb elmeséltem. Mikor a ház előtt állt, megjutalmazta Musztafa seikhet, még bővebben, mint ahogy megígérte, és elbocsátotta. Azután megfigyelte a házat, és tüzetesen megnézte; de nem jelölte meg, hanem megszámolta az utcán a kapukat egészen a felkutatott ház ajtajáig. Azután megszámolta a ház sarkait meg az ablakait, és minden ismertetőjelet olyan pontosan az emlékezetébe vésett, hogy most már biztosan rátaláljon. Közben föl-alá járt, hogy a lakók gyanút ne fogjanak, amiért olyan sokáig áll egy helyben.
Ezek után visszatért csapatához, és beszámolt nekik arról, amit végzett, és hozzátette: "Most már ismerem az ellenségünk házát, most, ha Alláh is úgy akarja, itt az ideje, hogy vérbosszút álljunk. Gondolkoztam rajta, milyen úton érhetjük el célunkat, és mi módon hatolhatnánk be hozzá és támadhatnánk rá. Megmagyarázom nektek. Ha alkalmasnak találjátok, munkához látunk, de ha nem látjátok helyesnek, akkor mindegyiktek, aki az enyémnél hathatósabb módot gondol ki, adja elő és mondja el, mit tart jónak." Beavatta őket tervébe, a rablók jóváhagyták, és megegyeztek, hogy valóra váltják, esküvel fogadták, hogy a bosszú végrehajtásánál egyik sem marad el a cimborája mögött.
Ezután a vezér néhány emberét elküldte a legközelebbi városba, és meghagyta nekik, vásároljanak negyven nagy tömlőt; néhányat meg a környékbeli falvakba küldött azzal a paranccsal, hogy húsz öszvért vásároljanak. Mikor az emberek a parancs szerint mindent előteremtettek, odavitték a vezér elé. Azután minden tömlő nyílását úgy bővítették, hogy egy ember beléjük tudott bújni; és minden tágra nyitott tömlőbe egy-egy rabló mászott, tőrrel a kezében. Mikor már mind benn voltak, és ebben a szűk börtönben ültek, a rablóvezér megint olyan szorosan összevarrta a tömlőket, mint ahogyan előbb voltak. Aztán a tömlőket bezsírozta olajjal, hogy mindenki, aki rájuk nézett, azt hihette, hogy olajjal vannak megtöltve. Most a tömlőket párosával felrakta egy-egy öszvérre, a két tömlőt pedig, amely üresen maradt, igazán olajjal töltötte meg, és az utolsó öszvért terhelte meg vele. Így a húsz öszvér közül tizenkilenc meg volt rakva emberrel, egy meg olajjal; mert a rablók most már csak harmincnyolcan voltak, hisz az a kettő, akit a vezér megölt, hiányzott. A vezér megtett minden előkészületet, aztán maga előtt hajtotta az öszvéreket, és bevonult velük a városba, amikor már a nap leáldozott, beállt az esthomály, és a napvilág eltűnt az éj sötétje elől.
Ekkor kikereste Ali Baba házát: jól megjegyezte, és pontosan megismerte. Amikor odaért, magára Ali Babára talált, amint kapuja előtt a padon üldögélt; alatta bőrtakaró volt, és egy szép párnára támaszkodott. A vezér látta, hogy Ali Baba milyen jókedvvel, vígan és könnyű szívvel élvezi jómódját és szerencséjét. Amikor odaért hozzá, szerényen köszöntötte, tiszteletteljes alázkodással és hódoló meghunyászkodással. Megszólította: "Idegen vagyok, messziről jöttem, ország-világ maradt mögöttem; nagy mennyiségű olajat vásároltam. Azt reméltem, hogy itt jó haszonnal eladhatom. De csak estére értem a városba, olyan távoli földről és rossz utakon jutottam ide, a bazárokat már mind zárva találtam, és hiába kerestem valami szállást, ahová éjszakára az állataimmal betérhetnék. Addig járkáltam, amíg ide nem értem hozzád. És mikor téged megláttalak, hálát adtam Alláhnak és magasztaltam őt, mert az a boldog érzésem van, hogy vágyam teljesül, és célomat elértem. Nemes arcodból nagylelkűség világol, és férfias erény szemed sugarából. Bizonyára boldog ember vagy, jómódban élő, jóságos, jámbor és istenfélő. Tudnál nekem éjjeli szállást adni, és elhelyezni az öszvéreimet is? Ha igen: nagy jótéteményben részesítsz engem, és jóságodat dicsérve zengem, és e jótéttel Ő is látja, ki jót jóval fizet, és a gonosz tettet megbocsátja. Holnap reggel, ha Alláh is úgy akarja, lemegyek a piacra, és eladom az olajamat, azután hálás szívvel válok el tőled, fennen dicsérve jóságodat." Ali Baba szívesen ráállt erre a kérésre, és így szólt: "Szívből köszöntlek, testvér, aki éjnek idején betérsz hozzám! Légy ma házam áldott vendége, kinek örömet hoz jelenléte."
Ali Baba nemes jellemű és fennkölt gondolkozású ember volt, bőkezű, jószívű és ártatlan kedélyű, mert mindig csak jót gondolt az emberekről. Nem is sejtette, hogy az állítólagos kereskedő hazudik, és eszébe se jutott, hogy a hegyi rablóvezérrel beszél; meg se ismerhette, hiszen csak egyszer látta, méghozzá egészen más alakban. Most odaszólította rabszolgáját, Abdallaht, és megparancsolta neki, hogy terelje be az öszvéreket az udvarba. A rabszolga teljesítette a parancsot, a rablóvezér pedig Abdallahhal együtt leszedte a tömlőket az öszvérekről, és a ház udvarán a fal mellé állította. Aztán a rabszolga fogta az öszvéreket, az istállóba vezette őket, és árpával teli abrakzsákot vetett a nyakukba. A vezér az udvaron akart éjszakázni a tömlői mellett, és kérte, bocsássák meg, ha nem megy be a csarnokba; úgy tett, mintha attól tartana, hogy terhére esik a háziaknak. De igazában kereste az alkalmat, hogy titkon kifőzött gaztettét végrehajtsa. Ali Baba hallani sem akart erről, kérlelte, hogy jöjjön csak be, és unszolva ostromolta, erőnek erejével be akarta vonszolni a házba. A rablóvezér már nem ellenkezhetett, és bement Ali Babával.
A vezér szép, tágas csarnokban találta magát, padlóját márvánnyal rakták ki; körös-körül pamlagokat állítottak fel, rajtuk pompás bőrtakarók és szőnyegek. A falnál, a bejárattal szemben egy dívány állt, nagyobb, mint a többi, királyi selyemmel beborítva, ezüsttel bevont lépcsők vezettek hozzá, és mennyezet koronázta. Ali Baba erre a fekhelyre ültette vendégét, meggyújtatta a gyertyákat, aztán előhívatta Mardzsánát, megmondta neki, hogy vendég érkezett, és meghagyta, hogy vacsorára finom ételeket készítsen. Aztán ő is a vendége mellé ült, és elbeszélgetett vele, míg el nem jött a vacsora ideje. Ekkor asztalt terítettek, ezüst meg arany tálakon hozták az ételeket, és a vezér elé rakták. Addig ettek, míg csak jól nem laktak, aztán elvitték az ételeket, és óbort hoztak, a pohár körbejárt. Mikor eleget ettek-ittak, és a lakoma véget ért, megint leültek és csevegtek, elszórakoztak, késő éjszakáig. Eljött az éjszakai nyugalom és alvás ideje. A rablóvezér fölkelt, és lement az udvarba, mondva, hogy lefekvés előtt még betakarja az állatait; de igazában az embereivel akart még beszélni. Odalépett hát az első tömlőhöz és fojtott hangon ezt mondta: "Ha az ablakból kavicsot dobok rátok, messétek széjjel a tőrötökkel a tömlőt, és gyertek hozzám!" Ugyanígy beszélt a másodikhoz meg a harmadikhoz, amíg az utolsóhoz nem ért.
Ali Baba másnap reggel fürdőbe akart menni, megbízta hát Mardzsánát, hogy készítse el a szükséges fürdőlepedőket. Azt is meghagyta neki, hogy adja át a holmit Abdallahnak, és készítsen húslevest, amit a fürdő után akart elfogyasztani. Aztán még a lelkére kötötte, hogy tisztelettel bánjon a vendéggel, a legfinomabb takarókkal ágyazzon neki, ahogy a rangjához illik; ő maga szolgálja ki, és legyen gondja rá, hogy minden úgy történjék körülötte, ahogy azt a vendéglátás szabályai előírják. "Hallom és engedelmeskedem!" - felelte a lány. Ali Baba pedig felkereste a fekvőhelyét, és nyugovóra tért.
Lássuk most, mit csinált a rablóvezér, miközben azt gondolhatjuk: "De Alláhnál van a segítség!"
Miután tehát beszélt cimboráival és bűntársaival, és előkészítette a támadást, felment Mardzsánához, és megkérdezte tőle, hol fekhetik le aludni. Mardzsána gyertyát vett elő, és bevezette egy legpompásabb szőnyegekkel borított szobába, ahol megvolt minden, ami szőnyegben, takaróban és egyéb holmiban az éjszakai nyugodalomhoz szükséges. Jó éjszakát kívánt a vendégnek, aztán megint bement a konyhába, hogy gazdája parancsait teljesítse. Összerakta a lepedőket meg ami még a fürdőhöz kellett, és átadta Abdallahnak. Aztán előkészítette a húst a leveshez, és tüzet gyújtott az üst alá. Eközben a lámpa lángja mindig kisebb és kisebb lett, mert fogyóban volt benne az olaj, és egyszerre csak egészen kialudt. A lány elővette az olajos korsót, de látta, hogy üres. Mivel a gyertyák is a végüket járták, nem tudta, mitévő legyen, mert még világosságra volt szüksége, hogy egészen megfőzhesse a húslevest. Abdallah látta, milyen bajban van, azt mondta neki: "Sohase búsulj, és ne aggódj, hiszen van még olaj a házban, méghozzá sok; elfelejtetted talán az idegen kereskedő tömlőit, melyek olajjal megtöltve állnak a ház udvarán? Eredj le, végy belőle, amennyit akarsz, holnap reggel megfizetjük neki az olaj árát."
Mikor a leány ezt meghallotta, megörült a jó tanácsnak, a jó ötletet megdicsérte, és köszönetet mondott érte, lement a korsóval, és odalépett a tömlőkhöz. Közben a rablók már szörnyen türelmetlenkedtek, hogy olyan hosszú időre voltak ebbe a szűk börtönbe összezsugorítva, agyonszorítva, kerékbe törve, megnyomorítva; már nehezen tűrték ezt az állapotot, és rabságukat nem tudták tovább elviselni. Amikor Mardzsána lépteit meghallották, azt hitték, a vezérük jön; és így érte el őket a sors nyíllövése, és így sújtott rájuk Alláh rendelése. Kiszólt az egyik rabló: "Itt az idő, jöhetünk?"
Mardzsána, amint a tömlő belsejéből emberi hangot hallott, halálra rémült; csak úgy remegett félelmében, és szívét nagy ijedelem szállotta meg. Más talán el is ájult volna rémületében, vagy hangosan elsikoltotta volna magát, de a leánynak bátor volt a szíve, és gyors az észjárása, rögtön átlátta az egész helyzetet, és abban a pillanatban már tudta, hogy a rablók vannak itt. Egy percig sem habozott, tüstént határozott, mert tudta, hogy ha megmoccan vagy kiabál, ez annyi, mint a biztos halál, a magáé, gazdájáé és minden háznépé. Ezért nem kiáltott és nem mozdult, hanem mindjárt hozzálátott, hogy a ravasz tervét, amit kigondolt, végrehajtsa. Halk hangon felelt az első rablónak: "Még nem, de nemsokára." Azután a második tömlőhöz ment, és amikor a rabló ugyanazt kérdezte tőle, mint az első, ő is ugyanazt felelte neki. Így járta végig mind a tömlőket, türelemre intve az embereket, amíg a sorban utolsó olajostömlőkhöz nem jutott. Ezekből nem hallatszott nesz, észrevette hát, hogy nincs bennük ember, megrázta őket, és mikor megbizonyosodott, hogy olajjal vannak teli, fölnyitotta az egyiket, korsajával annyit mert belőle, amennyire szüksége volt, visszament a konyhába, és meggyújtotta a lámpát. Aztán elővett egy nagy rézüstöt, lement vele az udvarba, és megtöltötte olajjal, tűzre tette, sok fával jó tüzet szított alatta, míg az olaj fel nem forrt. Amikor tüzes-forró lett az olaj, lement megint az üsttel, és korsójával olajat öntött minden tömlő nyílásába. Amint a forrásban levő olaj a rablók fejére csurgott, menten megölte őket, és az utolsó emberig mind halálát lelte. Mikor Mardzsána meggyőződött arról, hogy egy se maradt életben, visszament a konyhába, befejezte a húsleves-főzést, eloltotta a tüzet meg a lámpát, és várta, mit csinál most már a rablóvezér. Amikor a rablóvezér a számára elkészített szobába belépett, bereteszelte az ajtót, eloltotta a gyertyát, és lepihent az ágyra, mintha aludnék, de csak az időt és alkalmat várta, hogy a háznép ellen kifőzött gonosz tettét végrehajtsa. Kis idő után már úgy gondolta, hogy lehunyódott minden szem, és nem mozdul a házban semmi, egész csöndesen fölkelt és széjjelnézett. És mert világot se látott, hangot se hallott, azt hitte, hogy a háziak mind alusznak. Kavicsokat szedett elő, és az udvarba dobálta, ahogy a cimboráival megbeszélte. Kicsit felhagyott vele, és várta, hogy emberei előbújjanak. De amikor csak csöndben maradtak, és se hang, se mozgás nem hallatszott a tömlők felől, elcsodálkozott és tovább dobálta az ablakból a kavicsokat. Pontosan célzott, hogy a tömlőkre essenek. De az emberek még mindig csöndben voltak, és egyikük se moccant. Erre már gyanút fogott. De még harmadszor is dobált kavicsot, és megint hiába várta, hogy a rablók előjöjjenek. Most egészen kétségbeesett, és szívébe rémület lopózott; lement, meg akarta tudni, mi történt velük, és miért hallgatnak olyan mélyen. Mindjárt az első tömlőnél rossz bűz és égett olaj szaga csapta meg az orrát. Majd az eszét vesztette, és nőttön-nőtt a borzadálya, ijedelme. Rázta, rázta a tömlőket, beléjük nézett: most aztán látta, hogy vége az embereinek. Amikor pedig még azt is felfedezte, hogy az olajat a tömlőkből vették el, már tudta, hogyan pusztultak el, és ki hozta rájuk a halált. Vad fájdalom fogta el, keservesen siratta társai vesztét. De attól is félt, hogy őt is elcsíphetik, és ezért eltökélte, hogy nyomban menekül, még mielőtt elzárnák az útját. Kinyitotta a kertajtót, átmászott a falon, leugrott az utcára és elszaladt; tudta, menekvést csak úgy lelhet, ha minél gyorsabban elszelelhet. Szíve tele volt bánattal, búval, jajjal, borúval, sóhajjal. Mardzsána pedig közben folyton figyelte őt rejtekhelyéről, és amikor már bizonyos volt benne, hogy elhagyta a házat és elmenekült, lement, becsukta a kertajtót, amelyet a rabló nyitva hagyott, és visszament helyére.
Térjünk most vissza Ali Babához. Amikor Alláh parancsára rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, a szunnyadás fátyla szeméről lefoszlott, édes álmainak sora szertefoszlott. Felvette ruháit és kilépett a házból, hogy a fürdőbe menjen, rabszolgája, Abdallah pedig mögötte ment a fürdőholmival és a lepedőkkel, amikre szüksége volt. Elért a fürdőházba, tisztálkodott, pihent, vidáman, jókedvvel, és sejtelme sem volt róla, hogy mi történt az éjjel az ő házában, és micsoda veszedelemtől óvta meg Alláh. Amikor mindennel elkészült, átöltözködött és hazament.
Amint az udvarba ért, a tömlőket még a régi helyükön látta. Nagyon elcsodálkozott, és megkérdezte Mardzsánát: "Mi van az idegen kalmárral, hogy ilyen későn megy a bazárba?" - "Uram - felelte Mardzsána -, Alláh hosszú életre szánt téged, és szép, boldog sorsot mért ki néked. Mert nagy veszélyből menekültél meg ma éjszaka, és Alláh tiszta szíved kedvéért megőrzött a pusztulástól és a csúfos haláltól, téged meg a tieidet. Azok pedig, akik neked vermet ástak, maguk estek bele, Alláh szent akaratából. Megbüntette őket gonosz szándékukért, mert romlás és pusztulás követi a gazságot. Úgy hagytam mindent, ahogyan volt, hogy te saját szemeiddel lásd, mire készült a hazug kereskedő, és hogy megismerd az aljasságát és szolgálódnak, Mardzsánának ügyességét. Gyere ide és nézd, mi van ezeknek a tömlőknek a belsejében!"
Ali Baba odalépett, és amint a legközelebb álló tömlőben egy embert látott meg, tőrrel a kezében, az orcája elhalványult, ijedtében majd elájult, és rémülten hátrált. De a leány így szólt hozzá: "Ne félj, hiszen ez az ember már halott!" Ali Baba még ijedten és mozdulatlanul állt jó ideig, hol Mardzsánára pillantott, hol a tömlőkre, iszonyodva, elszörnyedve; mert nem tudta, hogy mindez mit jelentsen. De azután felkiáltott: "Hamar mondd el, hogy értsem, amit látok, de ne szaporítsd a szót! Mert ettől a látványtól rettentő borzadály fog el!" A leány ezt felelte: "Várj egy pillanatig, és ne beszélj olyan hangosan, hogy a szomszédok meg ne tudják azt, aminek titokban kell maradni. Nyugodj meg, menj be a csarnokba, ülj karosszékedbe, hogy jól kipihenhesd magadat; én beviszem neked a húslevest, amit neked készítettem, és ha azt megittad, majd lecsillapodik szíved rémülete."
Bement a konyhába, hozta a levest, és gazdája elé tette. Mardzsána ezután így kezdte beszédét: "Tegnap megparancsoltad, hogy készítsem el a fürdőholmidat, és főzzek neked húslevest. Amikor ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, amiket meghagytál, kialudt a lámpám, mert nem volt benne olaj. Elővettem az olajos korsót, de láttam, hogy üres. Most nem tudtam, mihez kezdjek, de erre Abdallah azt mondta nekem: »Sose búsulj! Van olaj a házban, bőviben; eredj csak le, és végy annyit, amennyi kell, annak a kalmárnak a tömlőiből, aki nálunk éjszakázik. Holnap kifizetjük neki az árát.« Tetszett nekem a tanácsa, és lementem a korsóval. De amikor a tömlők közelébe értem, hangot hallottam belülről, hogy: »Itt az idő? Kijöjjek?« Ebből megtudtam, hogy a te életedre törnek. És félelem meg remegés nélkül azt feleltem neki: »Még nem, de nemsokára!« Aztán végigjártam mind a tömlőket, és fölfedeztem, hogy minden tömlőben egy-egy ember van, és mindegyik ugyanazzal a kérdéssel vagy hasonló szavakkal szólalt meg. Én mindig egyformán feleltem, amíg végre a két utolsó tömlőhöz nem jutottam; azokban csakugyan olaj volt. Megtöltöttem hát a korsómat belőlük, meggyújtottam a lámpát, elővettem a nagy üstöt, megtöltöttem olajjal, tűzre tettem, míg csak az olaj fel nem forrt. Akkor mindegyik tömlő nyílásába öntöttem belőle, amíg a rablókat mind halálra nem forráztam, ahogyan most látod őket. A lámpát aztán kioltottam és várakoztam, hogy a gazfickót, a csaló, hamis, hazug kereskedőt meglessem. Láttam is hamarosan, hogy kavicsokat dobál ki az ablakon, hogy fölkeltse embereit; ezt többször is megismételte. De amikor csak nem jöttek elő, és ő feladta a reményt, hogy így mutatkozni fognak, lement megnézni, miért késnek, akkor meglátta, hogy mind, az utolsó emberig, meghaltak. Most megijedt, hogy őt is elcsíphetik és megölhetik; ezért átmászott a kert falán, onnan leugrott az utcára, és sebbel-lobbal elszaladt. De én nem akartalak felkelteni, mert féltem, hogy a háznép lármát csap. Ezért megvártam, hogy hazatérj, és elmondjam neked az egész történetet. Hát most beszámoltam arról, amit ezekkel az árulókkal átéltem - de Alláh jobban tudja. És most elmondok még valamit, ami nemrégiben történt, de amit eltitkoltam előtted. Éspedig: mikor rövid idővel ezelőtt a bazárból hazatértem, a kapunkon fehér jelet vettem észre. Láttára meghökkentem, és gyanút fogtam, mert rájöttem, hogy az ellenségtől származik, aki rosszat forral ellenünk. Hogy félrevezessem, a szomszéd kapukra is szakasztott ilyen jeleket mázoltam. Pár nap múlva azt láttam, hogy piros jelet tettek a kapunkra; ezért szomszédaink kapuira is egészen olyan jeleket csináltam piros festékkel. Semmi kétség, hogy azok, akik ezeket a jeleket festették, ugyanezek a rablók voltak, akiket a hegyek közt is láttál. Mivel most már tudják az utat lakásunkhoz, nem lesz nyugságunk, nem lesz biztonságunk, amíg csak egy is marad belőlük a föld színén. Azért legyünk résen, a megszökött ember bosszúja bajt okozhat; mert bizonyos, hogy az életünkre akar törni. Vigyázzunk hát nagyon, és én leszek az első, aki mindig éberen lesben állok."
Ali Baba végighallgatta rabnőjének, Mardzsánának beszédét, és végtelenül elámult. Így szólt a leányhoz: "Megmenekültem bajtól, vésztől, és megszabadultam a rettegéstől, kegyéből a Mindenhatónak, ki forrása minden szépnek-jónak, és hála a te megfontolt, okos fejednek és találékony, jó eszednek." És köszönetet mondott neki, hogy ilyen bölcsen és bátran cselekedett, hogy kitűnően meggondolt és helyesen kitervelt mindent, és hozzátette: "Mától fogva szabad vagy és többé nem rabszolga, Alláh színe előtt. Ami jót velünk tettél, sohase felejtem el, és csupa jóval fizetem majd vissza. Úgy van, ahogy mondod; azok az emberek kétségkívül az erdei rablók voltak. Magasztaltassék Alláh, hogy megszabadultunk tőlük! De most el kell temetni őket, az esetet pedig tartsuk mélységes titokban." Aztán előhívta rabszolgáját, Abdallaht, megparancsolta neki, hogy hozzon két ásót. Hosszú árkot ástak a kertben, odavonszolták egymás után a rablók holttestét, befedték földdel, még nyomuk se maradt. Az öszvéreket eladták más-más időben, és ugyanígy eladták a tömlőket is.
Ez történt tehát a rablókkal. Lássuk most, mit csinált a vezérük. Amint Ali Baba házából kiszökött, az erdőbe menekült, és nyomorúságos állapotban lépte át a kincsesbarlang küszöbét; sírva fakadt magányos elhagyatottságában. Leült és fájlalta keservesen, hogy csak csalódás érte, egyéb semmi sem, és balszerencse lebeg felette, önmaga ellen fordul minden tette. Vágyódott az emberei után, bizony még a halált is kívánta: és így siránkozott: "Ó, jaj, lovagok, jó vitézek, rablásra, harcra mindig készek, kik nagyok voltatok az ütközetben, bátor lelketek rettenthetetlen! Bár úgy lett volna, hogy véres tusában ér a halál, és a dicső vég a harc mezején talál! De ó, jaj, szégyenteljes halált haltatok. És én, nyomorult, én vagyok oka, hogy elpusztultak, akikért az életemet is odaadtam volna. Ó, lett volna kelyhemben gyilkos méreg, megittam volna, mielőtt ily gyászos sorsot megérek! És mégis, a mindenható és dicsőséges Alláh azért hagyott életben, hogy a bosszút végrehajtsam, s ne maradjon szégyen rajtam. Igen, irgalmatlan bosszút állok ellenségemen; keserves szenvedést, hatalmas fájdalmat hozok rá. Megbüntetem azért, amit tett, ha egymagamban vagyok is. Amit sok ember segítségével el nem értem, most Alláh segítségével, magam fogom véghezvinni!"
Nehéz volt a szíve egész éjjel, és a lelke a bús gondolatok tengerén kalandozott szerteszéjjel, mert folyvást azon töprengett, mi módon érhetné el a célját, és elhessegette szeméről az édes álmot. Reggelre kelve még a finom étel se kellett neki, és csak egy dologra tette föl a lelkét: hogy olyan furfangot eszeljen ki, amitől remélhette, hogy céljához vezeti, és vágyát teljesíti.
Mikor egészen kivilágosodott, kereskedőruhájába öltözött, lement a városba, szobát bérelt az egyik nagy fogadóban meg egy üzlethelyiséget a kalmárok bazárjában. A kincsesbarlangból szép, értékes portékákat hordott oda, egy-egy darabot Indiából, azután posztót Szíriából, remek, ritka szép brokátot, díszöltönyt, milyet szem sose látott, arannyal átszőtt drága kelmét, ruháknak finom vásznát, selymét, ékszert és drágaköveket, mindent, mit összeszedhetett: más emberek tulajdonát és elharácsolt vagyonát, mindenfélét, mit messze-távol zsákmányolt idegen országból, és a barlangban halmozott fel. Azután beült a boltjába, vett és eladott mindenféle árut, üzleteket kötött; de az árakat olcsóra szabta, amennyiért kérték, annyiért adta; kereste mindenkinek kedvét, úgy szólt velük, ahogy szerették. Így népszerűvé lett egy csapásra, és emlegették egyre-másra, híre az országban elterjedt messze, és mindenki ismerte, felkereste; boltjába a nagyok csak úgy tódultak, a kicsik csoportostul nyomultak, ő pedig mindnek udvariasan ment elébe, nyájas mosolytól ragyogott a képe, barátságos, előzékeny és finom modorban beszélt. Mindenkihez volt jó szava és nyájas, kedves válasza, úgyhogy mindenki megszerette. Pedig mindezt csak úgy tettette, nem egyezett a természetével, mert lelkében nyers volt és goromba, durva, vad, kemény és otromba, nem is volt gondja soha másra, mint rablásra és vérontásra. De szükség törvényt bont, ez kényszerítette, hogy így viselkedjék.
A mindenható és dicsőséges Úr, hogy tervét végrehajtsa, és amit az emberekről elvégzett, valóra váltsa, úgy rendelkezett, hogy ennek a csaló gazembernek az üzlete éppen Ali Baba fia, Mohammed boltjával átellenben volt. Szomszédhoz illően összeismerkedtek és összebarátkoztak. De egyik sem tudta a másikról, hogy kicsoda, honnan való. Mégis hajlandóságot és szeretetet éreztek egymás iránt, sokat üldögéltek együtt, és egyik se tudott már a szomszédja nélkül meglenni.
Egy napon az történt, hogy Ali Baba eljött a fiát meglátogatni, meg a kalmárok bazárjában körülnézni. Amint a rablóvezér megpillantotta, nyomban fölismerte, és bizonyos volt benne, hogy ez az ellenség, akit keres; szörnyen megörült, és ujjongott arra a gondolatra, hogy hamarosan teljesül a vágya, eléri célját, bosszút állhat. De elrejtette ezt a gondolatát, és egy arcizma se mozdult. Amikor Ali Baba megint elment, kérdezősködött róla a fiánál, úgy tett, mintha nem ismerné. Mohammed így felelt: "Ez az én apám." Mikor a rabló ezt megtudta, még sűrűbben jött át Mohammed üzletébe, még nagyobb tiszteletben részesítette, és még több becsülést fejezett ki minden tette, nem mutatott mást, mint igaz barátságot és nagy szívbéli hajlandóságot. Aztán meg is hívta asztalához, hogy ételüket együtt elköltsék, nyájas beszéd közt az estét eltöltsék; nem hagyta ki semmi lakomából, megajándékozta sok minden széppel, drágasággal, becses értékkel. Ezt mind csak azért tette, hogy az elméjében forralt gonosz tervet véghezvihesse, és a szándékában levő aljas gazságot elkövethesse. Amikor Mohammed ezt a nagy előzékenységet tapasztalta, és szomszédja udvarias modorát és nagy baráti érzését látta, szívében szintén rendkívül erős hajlandóság és szeretet támadt iránta, éppen mert a legtisztább szándékot és legőszintébb érzést sejtette benne. Már nem tudott meglenni nélküle egy pillanatra sem. El is beszélte apjának, milyen szíves hozzá az idegen kalmár, és milyen őszinte barátsággal vonzódik hozzá, meg azt is, hogy gazdag, nemes és bőkezű ember, és az elsők közé tartozik a kereskedők sorában; egekig feldicsérte, és azt is megemlítette, hogy őt, Mohammedet, minduntalan finom lakomákhoz hívja, és értékes drágaságokkal ajándékozza meg. Apja így szólt hozzá: "Úgy illik, fiam, hogy viszonozd ezt a barátságos viselkedését, lakomát rendezzél a számára és meghívd; legjobb lesz pénteken. Mikor majd aznap a pénteki imáról jöttök délfelé, és házunk előtt elhaladtok, kérd meg, hogy lépjen be. Én addigra mindent előkészítek, ahogy egy szívesen látott vendégnek illik és való."
A következő pénteken a rablóvezér Mohammeddel együtt ment a mecsetbe. Elvégezték a közös imádságot, aztán együtt távoztak, hogy a városban szórakozzanak. Séta közben Ali Baba utcájába is bekerültek, és amikor a ház előtt álltak, Mohammed kérte társát, lépjen be, és egyék náluk. "Látod, ez a mi házunk" - mondta neki. De a rabló mindenféle kifogásokkal ki akart bújni a meghívás alól. Mohammed addig unszolta és kérlelte, amíg bele nem egyezett, és így szólt: "Engedek a kívánságodnak, és bemegyek hozzátok, a barátságunk kedvéért, és azért is, hogy ne sértselek meg. De csak egy feltétellel: ami az asztalra kerül, abban só ne legyen; mert én nagyon irtózom tőle, és se enni, se szagolni nem bírom." - "Hisz ez nagyon egyszerű - felelte Mohammed -, majd csak sótlan ételeket adunk eléd."
A rabló lelkében igen megörült, mert hisz az volt szívének vágya, hogy a házba bejuthasson, minden eddig kieszelt ravaszsága csak arra való volt, hogy ezt a célt elérje, és ezt a szándékot valóra váltsa.
Most hát biztosra vette, hogy kitöltheti bosszúját, és így szólt magában: "Alláh a kezembe adta őket, ez már bizonyos és kétségtelen!"
Belépett a küszöbön, és bement a házba. Ali Baba szívélyesen fogadta és a legnagyobb udvariassággal és tisztelettel köszöntötte. A csarnokban a díszhelyre ültette, abban a hiszemben, hogy előkelő kereskedő, mert nem is sejtette, hogy ez meg az olajos ember egy és ugyanaz a személy, annyira megváltoztatta a rabló a külsejét. Ali Babának eszébe se jutott, hogy a farkast a bárányok közé és az oroszlánt a nyáj közé eresztette, leült, csevegett vele és szórakoztatta. Fia, Mohammed pedig Mardzsánához ment, és meghagyta neki, hogy sót ne tegyen az ételekbe, mert a vendégnek azt nem szabad enni. Mardzsána előbb mérgelődött, mert már elkészítette az ételeket, és most újból másokat főzhetett, de aztán furcsállni kezdte a dolgot, gyanúsnak találta, és ezért szerette volna megnézni azt az embert, aki hozzá sem nyúl sós ételhez, ellentétben mindenki mással: mert ez csakugyan olyasmi volt, amit sose látott, hallott. Amint az ételek elkészültek, és az estebéd ideje elérkezett, Abdallahhal együtt bevitte az asztalt, és az urak elé tette. Eközben tekintete az idegen kereskedőre esett; azonnal megismerte, mert éles szeme és kitűnő esze volt. Biztos volt benne, hogy ez a rablóvezér, kétségtelenül és feltétlenül. Aztán még jobban szemügyre vette, és köpenye alatt tőr markolatát pillantotta meg. "Most már értem - gondolta -, miért húzódott ez az elvetemült, hogy sót egyen a gazdámmal! Meg akarja ölni az uramat, de azt mégis aljasnak találja, hogy úgy tegye meg, hogy sót evett vele. Ámde a magasztos Alláh segítségével nem fogja a célját elérni, és nem fogja tettét véghezvinni!" Ezzel munkához látott, míg Abdallah felszolgált.
Ali Baba a legnagyobb tiszteletben részesítette a vendégét, és folyton barátságosan kínálgatta. Amikor jóllaktak, lerakták az ételeket, és bort hoztak meg csemegét, édességet, gyümölcsöt és édes süteményeket. Eszegették az édességeket meg a gyümölcsöt, aztán körbejárt a kehely. A gazember azonban mindig vendéglátóit kínálta borral, maga pedig tartózkodott az ivástól; azt akarta elérni, hogy azok ketten lerészegedjenek, ő pedig éber, józan és tisztafejű maradjon, hogy valóra válthassa tervét. Azt gondolta ki, hogy amikor amazok ittasságukban elszundítanak, leszúrja mindkettőt a tőrével, aztán a kertajtón át menekül, ahogy már előbb tette. Amint hárman nagy vidáman üldögéltek, egyszerre csak hirtelen belépett Mardzsána és Abdallah. Mardzsána áttört, egyiptomi munkájú inget vett fel, hozzá királyi brokátból való kabátkát és csupa pompás ruhadarabot; derekát mindenféle drágakövekkel kirakott aranyöv díszítette. Termete karcsú volt, szépen kidomborodó csípője. Fején gyöngyös háló, nyaka körül pedig smaragdból, jáspisból és korallból készült lánc; alatta úgy emelkedett keblének halma, mint két gránátalma. Ragyogott rajta minden ékszere, díszes ruhája; üde virághoz hasonló a bája, amint szirmait a tavasz nyitja széjjel, oly csillogó volt, mint teliholdfényes éjjel. De Abdallah is pazar köntöst viselt, kezében tamburin volt, és azt verte, a lány pedig táncot járt, mint a legművészibb táncosnő. Amikor Ali Baba meglátta, megörült és mosolyogva szólt hozzá: "Szívből köszöntlek, kedves leányka, bájos szolgálóm, épp vártunk szép táncra. Nagyon helyesen cselekedtél, most pedig tetézd az örömet, mely ma rászállt a házra, hogy víg kedvünket megkoronázza!" És ezekkel a szavakkal fordult a rablóvezérhez: "Ennek a lánynak nincs párja; jártas minden dologban és hűséges a szolgálatban, tud mindent, ami a finom műveltséghez tartozik. Szép is, kiváló tulajdonságai vannak, tiszta fejű, körültekintő és gyors eszű, valóban manapság ritkítja párját. Velem nagy jót tett, és jobban szeretem, mintha a saját lányom volna. Nézd csak, nemes uram, orcájának báját, karcsú növését, gyönyörű táncát, kecses ingását-hajladozását, ugye, hogy nem találni mását?"
De a rablóvezér ügyet se vetett beszédére, forrt benne a düh és méreg, hogy a leány és Abdallah belépése megzavarta a háziak ellen forralt gonosz tervét és a jól kifőzött aljas árulását. Mardzsána eltáncolt még egy szép táncot gyakorlott, szép mozdulatokkal, mind gyorsabban és gyorsabban forgott, tőrt húzott elő övéből, és tánc közben játszott vele, ahogy a beduin lányok szokták; közben a pengét majd a maga mellének, majd Ali Babának szegezte, majd Mohammed melléhez közelítette, majd a rabló vezér mellét érintette vele. Aztán kivette a tamburint Abdallah kezéből, és Ali Baba elé tartotta, jelezve, hogy adományt kér; Ali Baba bele is vetett egy dinárt. Most tovább ment Ali Baba fiához, Mohammedhez, ez is odadobta a dinárt. Végül a rablóvezérhez lépett, egyik kezében a tamburinnal. Az adni akart neki valamit, és ezért a zsebébe nyúlt. De amíg a pénz után kotorászott, Mardzsána hirtelen beledöfte tőrét a mellébe. Felnyögött, aztán elszállt belőle a lélek, és alighogy kiserkedt a vére, Alláh leküldte a poklok tüzére.
Ali Baba és a fia, amint meglátták, hogy mit tett, nyomban felugrottak, irtózattól dermedten, és rákiáltottak: "Te aljas nőszemély, te fattyú, te szajha, te senki lánya, miért követted el ezt a szörnyű árulást? Mi vitt rá, hogy ily borzalmas tettet kövess el? Romlásba döntöttél bennünket, nincs menekvés előle, te vagy az oka, ha elpusztulunk és életünket vesztjük. De először téged érjen a büntetés, te elvetemült, és ha a bíró kezeiből ki is menekülsz, a mi kezünkből ki nem menekülhetsz!"
A lány bátran felelte: "Nyugodjatok meg! Csillapuljon izgalmatok! Ha így jutalmazzátok meg azt, aki az életét is odaadja értetek, akkor már senki se mer majd jótettet elkövetni. Ne ítéljetek elhamarkodva, hogy később ne legyen megbánni valótok! Előbb hallgassátok meg szavaimat, aztán határozzatok rólam tetszéstek szerint! Ez az ember nem kereskedő, ahogy állítja, és ahogy ti hiszitek. Ó, nem: ez az erdei rablóvezér, aki a minap olajkereskedőnek adta ki magát, és azt a sok rablót tömlőkbe rejtve, a házatokba hozta, hogy megöljenek és elpusztítsanak. Amikor én annak idején meghiúsítottam a cselét, úgyhogy füstbe ment a reménysége és kívánsága, sietve kereket oldott, és szökött, amilyen gyorsan csak lehetett. De ez az eset nem óvta és nem ijesztette el gyalázatos szándékától. Hogy vágyát teljesítse, szándékát kielégítse, boltot nyitott a kalmárok bazárjában, és pompás, becses portékával töltötte meg. Ekkor titkon, furfangos ésszel, rejtett, csalárd mesterkedéssel és ravasz csellel annyit ért el, hogy rászedte és becsapta uramat, Mohammedet azzal, hogy hamis szeretetet és hazug barátságot mutatott irányában. Addig járt utána hamisságaival, míg elérte, hogy bejuthatott házatokba és asztalotokhoz ülhetett. Most már csak arra várt, hogy az alkalmat felhasználja, gaztettét végrehajtsa, a legszörnyűbb halált hozza rátok, és még a nyomotokat is kiirtsa: bízott fegyvere élében és karja erejében. Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Magasztaltassék Alláh, amiért gyors véget és romlást hozott rá kezem által!" Ekkor szétnyitotta a vezér köpenyét, és megmutatta kettejüknek a ruhái alá rejtett tőrt. Amint a lány válaszát meghallották, és szavainak értelmét felfogták, és amint aztán a hamis, hazug kalmárnak az arcát jobban megnézték, ők is ráismertek, és megbizonyosodtak, hogy ez volt az olajkereskedő. A tőrt megpillantva pedig tisztán látták, hogy Alláh halálos veszélytől és keserves halál küszöbéről rántotta őket vissza szolgálójuk, Mardzsána keze által. Belátták szavai igazát, és szívének, cselekvésének bátorsága lelküket csodás fénnyel hatotta át. Nem győztek hálálkodni néki, okos fejét és gyors tettét dicsérni. Ali Baba ezt mondta neki: "Amikor téged nemrég felszabadítottalak, még ennél többet is ígértem. Most itt az ideje, hogy szavamat álljam, és amit ígértem, meg is csináljam. Megmondom hát, az járt eszemben, hogy visszafizetem jótéteményeidet, és hogy derék tettedért megjutalmazlak, mégpedig azzal, hogy Mohammed fiamhoz hozzáadlak. Mit szóltok hozzá ti ketten?" Mohammed erre így felelt: "Hallom és engedelmeskedem mindenben, ahogy te határozol és rendelkezel, és nem ellenkezem semmiben, amit nekem adsz vagy tőlem elveszel, még ha olyasmi is az, ami bántana vagy nyugtalanítana. De ha arról van szó, hogy Mardzsánával lépjek házasságra, ez életem célja és legnagyobb vágya."
Már régen szerelmes volt a leányba; érte égett forró szenvedélye, szép és bájos volt a leány személye, fényes, tökéletes kellem, hozzá kiváló ész és szellem, minden tulajdonsága dicséretes, származása meg előkelő, nemes.
Most hozzáláttak, hogy a rablóvezért eltemessék; a kertben széles gödröt ástak és bekaparták, hadd feküdjék azok közt, társai, az elvetemült gazok közt. És Alláh egy teremtménye se tudott meg semmit erről a különös esetről, erről a csodálatos történetről.
Lássuk csak, mi történt az álkereskedő üzletével. Mivel olyan hosszú ideig távol maradt, semmi hír nem jött tőle, és senki sem hallott felőle, az államkincstár rátette kezét minden tulajdonára: áruira és egyéb értékeire.
Ali Baba az övéivel megint nyugalmat és békét lelt, és élete biztonságban, boldogságban telt, körülötte minden megnyugodott, a lét csupa örömet hozott, minden rossz messze távozott. Mohammed feleségül vette Mardzsánát, a volt rableányt. Ali Baba házasságlevelet állíttatott ki számára az igazhivők kádija előtt, átadta neki az első nászdíjat, és ígéretet tett a másodikra. A lakodalmas vendégek összegyűltek, kezdődött az örömünnep, az éber, víg éjek csak úgy tűntek, a pazar lakomák meg nem szűntek, jöttek énekesek, zenészek, bohócok, mulattatni készek. Végre levették a menyasszony fátylát, Mohammed magára maradt vele, és leszakította leánysága virágát. A lakodalom három napig tartott.
Azután, de csak egy esztendőre az események után, Ali Baba elhatározta, hogy megint fölkeresi a kincsesbarlangot. Bátyja halála óta nem járt ott, annyira félt a rablóktól. Alláh Mardzsána keze által harmincnyolcat ölt meg, és vezérük követte őket a halálba, és Ali Baba még mindig abban a hiszemben volt, hogy két ember megmaradt közülük; hisz a hegyekben megszámolta őket, és megállapította, hogy negyvenen voltak. Ezért egy egész esztendeig nem mert odamenni, mert tartott a galádságuktól. De mivel róluk semmi hír nem szólt, és a rablóknak nyomuk se volt, megnyugodott és odamerészkedett a kincsesbarlanghoz. Magával vitte a fiát, hogy megmutassa neki a helyet, és felfedje előtte a titkot, hogyan lehet a barlangba jutni. Amint a kincsesbarlanghoz közeledtek, látták, hogy a tüskés bozót annyira elburjánzott a bejárat előtt, hogy elzárta az utat. Ebből azt következtették, hogy a kincshez már régóta egy emberi lélek, egy hang, egy szó sem hatolt be. Biztosra vehették hát, hogy a két utolsó rabló is elpusztult. Ijedelmük lecsillapult, közelebb mertek lépni, és tovább nyomultak. Ali Baba elővette a fejszéjét, és utat vágott a tüskebokrok és gaz között, míg a bejárat szabad nem lett. Ekkor így szólt: "Szezám, tárulj fel!"
Azonnal felnyílt az ajtó, fiával belépett, és megmutogatta neki mind a kincset és drágaságot, mind a sok csodás ritkaságot, amelyet a rablók felhalmoztak. Mohammednek a ragyogás és csillogás majd elvette a szeme világát, és nem győzött bámulni. Bejárták a kincsesbarlangot, minden csarnokon végigmentek, és kedvükre legeltették a szemüket az ékszereken és nemesfémeken, és amikor belefáradtak a sok gyönyörűségbe, hazaindultak, kiválasztották a kincsesbarlang drágaságai közül, ami leginkább megtetszett nekik, abból vittek magukkal újra, olyasmit, ami nagybecsű volt, de nem nehéz súlyra, és vidáman mentek hazafele, így újabb kincsekkel tele.
És ettől az időtől fogva eljártak a kincsesbarlangba, és hazahordtak mindent, amit szemük-szájuk megkívánt. Így éltek gyönyörű, boldog életet, addig, míg el nem jött hozzájuk az örömök elcsitítója, a barátság szétbontója, erődök megsemmisítője és síroknak megtöltője.
|
