Behrám herceg és Ed-Datmá hercegnő története
Tudd meg, ó, király, hogy élt egyszer egy királyleány, akihez a világon senki nem volt fogható szépségre, bájosságra, a termet tökéletességére és kecsességére: észbontó gyönyörűség volt, úgyhogy méltán mondhatta magáról: "Nincs hozzám fogható ezen a világon." A királyfiak egytől egyig eljöttek kezét megkérni, de nem akart hozzámenni egyikhez sem. A hercegnő - Ed-Datmá volt a neve - azt mondta: "Csak annak leszek a felesége, aki engem nyílt mezőn viaskodásban, szablya-, lándzsa-forgatásban legyőz. Akinek ez sikerül, ahhoz feleségül megyek, akit legyőzök, annak elveszem lovát, fegyverzetét, ruháját, és homlokára süttetem: »Ez Ed-Datmá szabadságolt rabszolgája.«"
És eljöttek királyok fiai mindenfelől, közelről és távolról, de ő mindegyiküket legyőzte és megalázta, elvette fegyverüket, rájuk süttette a bélyeget.
A perzsa király fia, Behrám, meghallotta a királyleány hírét, és elhatározta, hogy megteszi hozzá a messzi utat; vett magához pénzt, paripát, harcos kíséretet, sok fejedelmi kincset, és felkerekedett, hogy elmenjen a hercegnőhöz. Mikor elért országába, pompás ajándékokat küldött a leány apjának. A király eléje ment, a legszívélyesebben fogadta. Később a királyfi elküldte hozzá vezírjét azzal az üzenettel, hogy a királyleány kezét meg akarja kérni. A leány apja visszaüzente neki: "Fiam, ami leányomat, Ed-Datmát illeti, nekem semmi hatalmam sincs fölötte; ő megesküdött a lelkére, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki nyílt mezőn, viadalban legyőzi." - "Ezért jöttem én ide országomból" - felelte a királyfi, mire a király csak ennyit mondott: "Holnap megvívsz vele."
Másnap a király üzenetet küldött leányának, hogy rendelje el a küzdelmet. Mikor a hercegnő ezt meghallotta, felkészült a küzdelemre. Felvette harci felszerelését, és kiment a küzdőtérre. A királyfi is kiállt ellene harcra készen. Mikor a nép hírét vette ennek, mindenfelől odaözönlött. Ed-Datmá megjelent hát harci ruhában, felövezett karddal, lebocsátott sisakrostéllyal; vele szembejött a királyfi: tündöklött a délceg dalia fényes fegyverzete, vitéz vértezete. Nekirohantak egymásnak, sokáig forgolódtak egymás körül, hevesen küzdöttek jó ideig, amíg a hercegnő látta, hogy a királyfi különb vitéz és lovag, mint az eddigi ellenfelei. Félt, hogy szégyenben marad a nézők előtt, mert tudta, hogy biztosan le fogja győzni a herceg. Ezért elhatározta, hogy csellel fog élni; tőrt vetett a királyfinak: felfedte arcát, amely bűvösebben ragyogott a teliholdnál. Mikor a királyfi ránézett, elámult, ereje ellankadt, minden elszántsága semmivé lett, úgyhogy a hercegnő kiragadta a nyeregből, és úgy tartotta a kezében, mint a sas a verebet a karmai között, a királyfi meg annyira belefeledkezett arcának csodálatába, hogy nem is tudta, mit csinál vele a leány. A hercegnő pedig elvette lovát, fegyvereit, ruháját, rásütötte a bélyegét, és kiadta az útját.
Mikor a királyfi önkívületéből magához tért, napokon át nem evett, nem ivott és nem aludt, amiért így elbántak vele. De szívét már elfogta a nagy szerelem, és egyik szolgáját elküldte a hercegnő apjához egy levéllel, amelyben megírta, hogy nem tud hazájába visszamenni: vagy betölti vágyát, vagy pedig belehal. Mikor a leány apja megkapta a levelet, nagyon elszomorodott, és el akarta küldeni a királyfihoz néhány vitézét és katonáját, de vezírjei lebeszélték róla, és türelemre intették.
De most a királyfi cselt eszelt ki, hogy célját elérje. Vénséges öregnek öltözött, és elment a királyleány kertjébe, ahová a lány gyakran el szokott látogatni. Összeismerkedett az őrrel, és azt mondta neki: "Idegen vagyok, messzi földről jöttem. Fiatal korom óta mindig kertészkedtem, és a föld megműveléséhez máig is kitűnően értek. Növényápolásban, virágok gondozásában nincs nálam különb." Mikor a kert őre ezt meghallotta, végtelenül megörült, bebocsátotta a kertbe, és a kertészek figyelmébe ajánlotta. A királyfi meg hozzáfogott a munkához, ápolta a fákat, nemesítette a gyümölcseiket.
Egy napon, amint így foglalatoskodott, egyszerre csak rabszolgák jelentek meg a kertben; szőnyegekkel és edényekkel megrakott öszvéreket vezettek. Megkérdezte tőlük, mit jelent ez, mire azt felelték, hogy ma a király leánya kíván a kertben üdülni. A királyfi most elment, ékszereket és szép ruhadarabokat vett magához, hazulról hozta mind. Visszament a kertbe, leült egy sarkában, kiteregette maga elé válogatott kincseit, aztán elkezdett reszketni: úgy tett, mintha teljesen elgyengült öregember volna.
Egy kis idő múlva rableányok és eunuchok jelentek meg, és csoportjuk közepén a királyleány, mint a hold a csillagok közt. Bejárták a kertet, gyümölcsöt szedtek, és kitűnően töltötték idejüket. Egyszer csak egy embert pillantottak meg, valamelyik fa alatt, odamentek hozzá - a királyfi volt -, látták, hogy egy vénséges vén ember, keze-lába reszket, előtte ékszerek és fejedelmi kincsek. Nagyon elcsodálkoztak láttára, és megkérdezték, miféle ékszerek ezek, és mit akar velük csinálni. Azt felelte nekik: "Ezekkel az ékszerekkel feleségül akarom venni valamelyiteket." Jót nevettek ezen és megkérdezték: "Ha elvetted, mit csinálsz vele?" Így felelt: "Egyszer megcsókolom, aztán útjára engedem."
A királyleány így szólt hozzá: "Vedd el ezt a leányt itt." A királyfi felkelt, odament, botjára támaszkodva, reszketve, botladozva, megcsókolta a leányt, és odaadta neki az ékszereket és a ruhákat. Boldog volt ez a leány, míg a többiek szívből nevettek rajta. Ezután hazamentek, de másnap megint a kertben voltak, megkeresték a herceget, látták, hogy ugyanott ül, szokott helyén, előtte ékszerek és ruhák, még nagyobb halomban, mint az előző napon. Odaültek melléje és megkérdezték: "Mondd, öreg, mit akarsz ezzel az ékszerrel?" - "Egyiketeket feleségül venni, mint tegnap" - felelte. Ekkor a hercegnő azt mondta neki: "Vedd feleségül ezt itt."
A királyfi felkelt, megcsókolta és odaadta neki az ékszert meg a ruhákat, ők pedig hazamentek.
De mikor a királyleány látta, micsoda ékszereket és ruhákat ajándékozott rableányainak, azt mondta magában: "Én jobban megérdemelném mindezt; ilyen értékes kincs semmiképp sem ártana nekem."
És másnap reggel egyedül ment el hazulról, rableánynak öltözve, egészen titokban. Elment az öreghez, és amikor odaért hozzá, megszólította: "Seikh, én a király leánya vagyok. Elvennél engem feleségül?" - "Készséggel és örömest" - szólt a királyfi, aztán előszedte a ruhákat és az ékszereket, sokkal többet és sokkal drágábbakat, mint az eddigiek, odaadta neki, aztán felkelt, hogy megcsókolja. A leány biztonságban érezte magát, és egészen nyugodt volt. De mikor a herceg odalépett, erős kézzel megragadta a leányt, leteperte a földre, és elvette leányságát. Aztán így szólt hozzá: "Nem ismersz meg?" - "Ki vagy te?" - kérdezte a lány. "Én Behrám vagyok - felelte -, a perzsa király fia, aki megváltoztattam külsőmet, otthagytam családomat és országomat teérted."
A leány akkor felkelt alóla; nem felelt semmit, nem tett semmi szemrehányást, azért, amit rajta elkövetett. Azt mondta magában: "Ha megölöm, nincs semmi hasznom a halálából." Gondolkodott, mitévő legyen, és így szólt magában: "Nem tehetek egyebet, mint hogy megszököm vele az ő országába."
Összeszedte minden pénzét, kincsét, üzenetet küldött neki, és közölte vele a tervét, és kérte, hogy ő is készüljön fel az útra. A királyfi is összeszedelőzködött, megbeszéltek egy éjszakát az indulásra, felültek jó paripáikra, és az éj leple alatt útnak eredtek. Mire eljött a reggel, már távoli vidékeken jártak, és addig nyargaltak, amíg el nem érkeztek Perzsia országába, a király városának közelébe. Mikor a király erről hírt kapott, fia elé ment harcosaival, lovasaival, és végtelenül boldog volt. Néhány nap múlva becses ajándékokat küldött Ed-Datmá apjának, egy levéllel, amelyben megírta leánya megérkezését, és elkérte kelengyéjét. Mikor az ajándékot vivő követek megérkeztek a hercegnő apjának országába, a király elébük ment, és a legkitüntetőbb kegyével halmozta el őket. Lakomákat rendezett, aztán kádit és tanúkat hívatott, megíratta leányának és a perzsa királyfinak házasságlevelét, és díszruhákkal ajándékozta meg a követeket, akik a perzsa király levelét hozták. Aztán elküldte a leányának kelengyéjét, a királyfi pedig addig élt vele, míg a halál el nem választotta őket egymástól.
"Lásd ebből is, királyom, milyen ravaszul kijátsszák a férfiak a nőket, és én holtomig sem mondok le a jogomról."
A király ekkor megparancsolta, hogy végezzék ki a fiát.
De most előlépett a hetedik vezír, és mikor a király elé jött, megcsókolta a földet, aztán így szólt: "Ó, királyom, adj haladékot, hogy ezt a jó tanácsot elmondhassam: ha idődet kivárod, úgy lesz, amint kívánod, de ha dolgod elsieted, keservesen megbánod. Láttam, hogyan akarta ez a leány a királyt szörnyű tettre csábítani; de hű szolgád, akit jóságoddal és kegyeiddel halmoztál el, jó tanáccsal segít rajtad. Én, királyom, olyan dolgokat tudok az asszonyok gonosz ármányáról, amilyeneket rajtam kívül nem tud senki. Így hallottam egy öregasszonynak meg egy kereskedő fiának történetét." - "Hogy volt ez, mondd, vezírem?" - kérdezte a király.
A vezír pedig ezt mesélte:
|
