Mese a királyról és vezírje feleségéről
Hallottam, ó, királyom, hogy volt egyszer egy király, aki szenvedélyesen szerette az asszonyokat. Mikor egy napon szobájában ült, pillantása egy csábítóan szép nőre esett, aki házának tetején üldögélt. Mihelyt meglátta, szerelemre gyulladt iránta, és megkérdezte kísérőitől, kinek a háza az. "Ezé meg ezé a vezíredé" - felelték. A király nyomban felkelt, és elhívatta azt a vezírjét. Amikor ez megjelent előtte, megparancsolta neki, menjen el birodalmának ebbe meg ebbe a tartományába, hogy ott szemlét tartson, aztán jöjjön vissza. A vezír útnak indult, ahogy a király parancsolta, és mihelyt eltávozott, a király valami ürüggyel bement a vezír házába.
Mikor a fiatalasszony a királyt megpillantotta és felismerte, felugrott, megcsókolta kezét-lábát, és istenhozottal üdvözölte. Azután távolabb vonult tőle, szorgoskodott, hogy jól kiszolgálja, és megkérdezte: "Ó, mi urunk, mi az oka áldott eljövetelednek, amelyre én nem vagyok méltó?" A király így felelt: "Az oka az, hogy szeretlek, és vágyom rád - az hozott ide." Az asszony ismét megcsókolta a földet színe előtt, és így szólt: "Ó, urunk és parancsolónk, én nem vagyok arra se méltó, hogy a király szolgájának szolgálója legyek; hogyan részesülhetek hát abban a szerencsében, hogy ilyen magas rangot foglaljak el nálad?" A király most kinyújtotta kezét az asszony felé, de ő azt mondta: "Ezt még mindig megkaphatjuk; most légy egy kis türelemmel, ó, király: maradj ma egész nap nálam, mindenekelőtt valami ennivalót készítek."
A király leült vezírje párnáira, az asszony pedig felkelt, hozott egy könyvet, amely intelmeket, épületes történeteket tartalmazott, hogy olvasson belőle a király, amíg számára elkészíti az ennivalót. A király nézegetni kezdte a könyvet és intelmeket, bölcs mondásokat talált benne, amelyek visszatartották a paráznaságtól, és lehűtötték bűnös hevét. Mikor az asszony megfőzte az ételeket, odatett a király elé kilencven tálat. A király minden tálból egy kanálnyit evett, de úgy találta, hogy ez a sok mindenfajta étel mind ugyanolyan ízű. Nagyon elcsodálkozott rajta a király, és megmondta a fiatalasszonynak: "Te asszony, olyan sokfajta ételt látok itt, és mindegyiknek ugyanaz az íze." Az asszony így felelt: "Alláh adjon boldogságot a királynak. Én ezzel példázatot adtam, hogy tanulságul szolgáljon." - "És mit jelent?" - kérdezte a király. Az asszony ezt felelte: "Alláh vezesse az igaz úton urunknak, a királynak minden dolgát! Lásd, palotádban kilencven ágyasod van; különböző színűek, de íze mindegyiknek ugyanaz."
Mikor a király ezt meghallotta, elszégyellte magát, azonnal felkelt, elhagyta a házat, és nem neheztelt az asszonyra. Siettében azonban ottfelejtette pecsétgyűrűjét a párna alatt, amelyen ült.
Visszament palotájába, és egyszer, amint szobájában ült, megjelent a vezírje, megcsókolta előtte a földet, és beszámolt küldetéséről. Aztán hazatért a vezír, és mikor leült kerevetére, és kezével benyúlt a párnák alá, megtalálta a király gyűrűjét. Nagyon nehéz lett a szíve, egy egész éven át tartózkodott a feleségétől, nem is szólt hozzá; ő pedig nem tudta, miért haragszik a férje. Végre az asszony megsokallta, és elküldött apjáért, elmondta neki, mi érte, hogy a férje már egy év óta kerüli. Apja azt felelte, hogy a legelső alkalommal panaszra megy a királyhoz. Egy napon csakugyan elment a palotába, a király elé állt, akinél ott volt a hadsereg kádija is, és panaszt emelt: "A magasztos Alláh egyengesse királyom útját! Hallgasd: volt nekem egy gyönyörű kertem, amelyet tulajdon kezemmel ültettem, amelyre pénzemet költöttem, míg végre megtermette gyümölcsét. Mikor a gyümölcs megérett, odaadtam kertemet ennek a vezírnek, ő lakmározott belőle, amíg ízlett neki a falat, aztán elhanyagolta, nem öntözte, a virágok elhervadtak, egész állapota megváltozott." Ekkor a vezír így szólt: "Királyom, ez az ember igazat mondott. Vigyáztam a kertre, és élveztem gyümölcsét, de egy nap, mikor bementeni, az oroszlán nyomait pillantottam meg benne, féltettem az életemet, hát azóta kerültem a kertet."
A király megértette, hogy a vezír az oroszlánnyomokon pecsétgyűrűjét értette, amelyet a vezír házában felejtett, és így szólt: "Vezírem, csak menj vissza a kertedbe, nyugodt és biztos lehetsz dolgodban, mert az oroszlán nem közelített hozzá; tudok róla, hogy ott járt, de nem nyúlt semmihez - apám és nagyapám becsületére!" A vezír így szólt: "Hallom és engedelmeskedem." Visszament házába, feleségéért küldött, kibékült vele, mert meggyőződött mocsoktalanságáról.
|
