Őseink idejében az emberek békében és szeretetben éltek. Segítettek egymásnak a munkában, az élelemszerzésben, így a nehéz napokat könnyebben elviselték. Ebben az időben nem volt különbség ember és ember között.
Valamikor réges-régen élt egy juhász, akit Balatonnak hívtak. Nem volt gazdag, de szegény sem. Becsületes emberként ismerték a környéken. Szerette családját és barátait. Az emberek szívesen keresték társaságát, mivel okos, fürge és éles eszű férfi volt. Balaton juhtenyésztéssel foglalkozott, emellett egyedül nevelte Lelle nevű leányát. A leány édesanyja még születésekor meghalt. Talán ezért is szerette őket mindenki, kivéve egy gonosz teremtést, aki féltékeny volt Lelle szépségére, jóságára. Ez a fehérnép megátkozta Balatont és leányát. Az átkot a környéken lakó jósok próbálták elűzni: de sajnos nem sikerült. A juhász nap mint nap elvitte nyáját egy mederszerű legelőre, amely a nagy esőzéskor megtelt vízzel. Így történt ez egy csodálatos napsütéses napon is, amikor Lelle is úgy döntött, hogy elkíséri édesapját a legelőre, hisz előző nap minden munkáját elvégezte. Ezen a napon az ég istenei nagyon mérgesek voltak, így a Földre hatalmas villámokat szórtak. A juhászt és leányát a vihar a legelőn érte. Sajnos nem tudtak máshová menekülni, mint egy fa alá, és éppen annak a fának a tövébe, amelybe nagy fényességgel belecsapott a villám.
A fa alatt állók abban a pillanatban szörnyethaltak.
A szomszédok, barátok, ismerősök végső tisztességgel elbúcsúztatták őket, és emlékükre elnevezték a tragédia helyét Balatonlellének. A féltékeny gonosz teremtést boszorkánynak nyilvánították, és máglyán elégették.
