Benedek Elek: A vén sas
A komor, havas pusztaságban
Kereng a vén sas egymagában,
Szállhatna fenn, az égi tájon,
De vágya vonja, hogy leszálljon,
Ahol tisztes öregkort ére:
Szegény Székelyföld kebelére.
Leszáll a vén sas, nem törődve,
Hogy hó borult az anyaföldre:
Szárnyát a szél megborzongatja,
Hideg havat szemébe csapja,
S tovább repülni mégsem készül,
Megáll egy helyben nagy merészül.
Nem jajdul felsíró panasszal:
Be szép, be jó volt itt tavasszal!
Tavasz vagy tél: itt a hazája,
Hó vagy zöld gyep: leszáll reája.
Fagyos göröngy hiába vérzi,
A föld melegét mégis érzi.
Feje felett csúf károgással
Teméntelen sok varjú szárnyal,
Vén bolond sasra nyelvet öltenek:
Nézd, hogy örül a havas földnek!
Várhatsz bolond sas, míg kibúvik
Meleg odvából egy-két kuvik.
Hallgat a vén sas, fel sem nézve,
Csak áll és hallgat megigézve.
Károgj, élősdi, károghatsz bátran,
Tőletek én mást úgyse vártam.
- Gondolja, de szóval nem mondja, -
Hadd legyek én a föld bolondja.
E szép, szegény föld mi tinéktek?
Ha nincs mit falni, tovább léptek.
Hol egykoron ősötök szántott,
Ti most csak undok hernyót láttok,
De én még most is szépnek látom,
A legszebbnek e nagyvilágon!
|
